Újszülött fiamhoz

1.

Az ablakhoz viszlek. Besüt

a januári nap.

Hadd nézlek, pöttöm újszülött:

a fénybe tartalak.

Anyádra ütsz-e vagy reám?

Keresem, kutatom:

kettőnk közül ki jön veled

a földi utakon?

Vagy választásod szuverén:

nem kell sem ő, sem én,

hogy szabadon és biztosan

járhass e sártekén?

S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,

hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglifet, karcokat?

Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét,

hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét,

ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,

egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött?

Nevető ajka szögletét ugyan mely televíziós

adón küldte apámnak és neked egy szőke vizigót,

s hogy ráismerj, ha arra mégy, Ur városából ki adott

egy tervrajzot tenéked és a Szfinxről egy képeslapot?

Vörösmedve vadászatot, halak villanó iszonyát,

fehér holdszarv vadkanagyart s az esti erdők uszonyát

ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked,

s mily időgépen érnek el minket az elmúlt ezredek,

hogy Budapesten láthatom József szép barna szemeit,

miket Thébában megcsodált Amenófisz, a negyedik,

s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a setét

asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse vándorösztönét?

2.

Töreti Titus Jeruzsálemet

de fenn Ben Ábrahám –

avagy Ximenes vívja Granadát,

de fenn Ben Ibrahím –

mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer

halál között se fél

és szomjan, vérbe fagyva, társait

vidítja, küzd, mesél.

A fellegvárból megmenekül és

élhetne jól, de nem

hagyja nyugodni harminc éven át

a halálfélelem.

„Most túl leszek” – haldoklik vacogó

foggal, szinte örül.

Halálfélelmét a dédunoka

szerzi meg örökül.

Orvos Fezben s bár nem győzhet soha,

mindig döntetlenül

vív a halállal, míg ágynak esik

s amaz marad felül.

A fia rabbi lesz. Talán a hit

hoz majd vígasztatást?

Majd áttér, mert a Talmud nem ígér

biztos feltámadást.

Utóda visszatér, fél és iszik,

de minden bor kevés

neki; az unoka csontvázat lát,

ha a tükörbe néz.

„Mindenütt koponyák és koponyák!

Ha csak egy koponyát

lefesthetnék, mindjárt elkergetném

álmaim iszonyát.”

De ecsetet a jámbor óhitű

nem forgathat, tehát

megőrül s nemlétező ecsetét

énnékem dobja át.

Én már tíz éves fejjel festenék,

de tehetségtelen

vagyok a rajzhoz; festményeimet

ezért csak képzelem: –

de mert képzelt képekkel egy gyerek

betelni képtelen,

írni kezdek. Azóta szelídebb

a halálfélelem.

Ha örökségem netán rád szakad:

mi kell tőlem, gyerek?

Mozart vagy Botticelli? Hegedűt

vegyek, vagy ecsetet?

A Nílus-menti masztabában egy

elfekvő csípőcsont

fehér selyemlepkéje kétezer

év múlva szárnyat bont,

s ahol vízpartra tett korona áll,

Bagdad felé repül,

s egy perzsa nő méhén az embrió

puha ölébe ül.

Leány lesz. Keskeny csípője miatt

mindenhol megvetik,

s vajúdó kínban pusztul el, mikor

porontya születik.

De a fiú a szűk csontfolyosón

még éppen átoson,

s nyomott orrocskával végigbolyong

a kalifátuson.

S a végzetes csípőcsont száll tovább,

egy költő kapja meg,

ál-Izráili, ki íly derekat,

tengert s napfényt szeret.

Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl

Ceuta strandján, hova

lemegy minden nap s csípőjének most

a víz az otthona.

De tengerünk, a drága Földközi,

mit elvesz, visszaad,

nézd majd meg, fiam, anyád csípőjét,

e karcsú derekat,

s az enyimet. Akár az ikreké,

mert közös ősünk volt

a perzsa nő, az arab verselő

s az egyiptomi holt.

Lábán rétjén egy ember álmodik,

a nap világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik –

így alszom magam is,

apám aludt így minden délután

és így nagyapa is,

s így még egy, még egy s még egy nemzedék,

százharmincháromig.

Így láttalak ma reggel s szóltam én:

napom világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik

és bármit álmodik:

nagy zsoltárunkból mégis visszazeng

az új sor Jákobig.

3.

Át ezredek homokján és ködén,

s három földrész felett

köldökzsinórodhoz egy római

vízvezetéket vezet,

holt nemzedékek véredényei,

cső cső mögött, melyek

üres sírgödrök ciszternáiból

hozzák a véredet.

Ami tiéd, készen kaptad: szemed

színét, az ösztönös

félelmeket, a szőrtüszők helyét,

szívedet, a vörös

szivattyút, hogy jól dolgozzék reád,

s aztán – ismert titok –

régtől túlterhelt idegszálakat,

de trigeminuszod

érckábelét s a kék alga tüdőt,

hol nem akad ködös

folt sohasem s veséid viola

szűrőit, hol fölös

homok szokott megbújni: jól vigyázz

késői örökös.

S palackba zárt hány régi üzenet

sodródik most feléd:

ezt ismered, és egyszer fejből is

elmondod szövegét;

azt nem érted meg, bárhogy betűzöd

s úgy úsztatod tovább

fiadnak titkos búvópatakok

hajszálerein át:

s olyik palackból két dzsin lép eléd,

két iker óriás,

egyformák s unszolnak: válassz közöttük,

válassz, de jól vigyázz:

hogy párnás cellában vagy színpadon

játszod-e Hamletet,

hogy orvgyilkost, mészárost, vagy sebészt

játszik a kés veled.

4.

Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén!

Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én.

Tehetetlen apád vagyok, szavam, erőm, nevem nem ér,

kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér,

melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött,

s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök,

csak a determináció siratófalán döngetek

hiába, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek,

mert hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket,

kromoszómákat, géneket s mindazt, mit még nem sejtenek,

térdelve, sírva kérhetek istent, tudományt, végzetet

és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett

sugárzást, bűbájt, jóslatot, rejtelmes csillagképeket

s minden plátói ideát, mely a világűr tetején

rezeg elérhetetlenül s hűvösen, mint a sarki fény,

vagy szólíthatlak titeket, ha ily néven nem sértelek,

ősök, hamv-vedrek, szellemek, volt és elsüllyedt életek,

zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek:

ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég,

hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb.

S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó,

ki nem tudom, mi jó neki, mert nem tudom, hogy mi a jó,

akarjam-e, hogy csendesen éljen s ne lásson túl honi

Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi?

vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót,

érzelmes utazást s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót?

hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát?

vagy inkább arab rációt, hogy téged nézzen, külvilág?

hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet,

vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszhat, mint a németek?

A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát,

érezze és vérezze-e a lét minden hevét-fagyát,

vagy legyen százszor bölcsebb és legyen ezerszer ostobább

és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát?

Legyen hívő, mint anyja és vezérelje az ideál,

az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte jár,

s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb,

hogy éjben áll és nincs ösvény, se csillagfény, se mécsvilág?

vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én,

elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén,

hol semmi más a becsület sírgödréhez nem visz haza,

csupán a kategorikus imperatívus kompasza?

5.

Itt állok még az ablaknál. Besüt

a januári nap.

Hadd lássalak, pöttöm, piros legény:

a fénybe tartalak.

Itt állok veled, nézlek,

de alattunk a hegy,

onnét jöttünk – az élet

s a halál titka egy.

Fenn állunk, mint a hősök,

alattunk a legyőzött,

a porba tiprott ősök;

a felsőket szerettük,

ápoltuk és temettük,

az alsókat feledtük –

egy egész hullahegy.

A mélységben rejtelmes ősnép,

de lábamnál az ismerős kép:

egy-egy bajusz, egy szem, a haj,

amott a csúcson állnak még –

azt gondolnád, mezítlen mellel

megyünk géppuska-fészkek ellen,

és így esik el rajta raj

és nemzedékre nemzedék.

Ilyen hegyen kell állanunk, fiam,

s úgy állok itt veled,

mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,

jött és emelkedett,

mikor terjedt a gáz s az emberek

fele már elesett,

s az élők a holtakra álltak,

hogy még egy percig éljenek.

Így állunk a holtak hegyén,

nagyszüleid, anyád, meg én,

ez a családi piramis,

olyan, akár a másoké –

ráfekszem egyszer magam is,

és jobbkezem majd nem borul

szememre úgy, mint Jákobé –,

de addig, amíg itt vagyok,

hadd nézlek meg magamnak,

emeljelek a csillagok

felé s tartsalak, míg a sors

engedi, hogy maradjak –

s ne félj! ha egyszer nem leszek,

akkor is mindig itt leszek

közvetlenül alattad.

(Budapest, 1955. január)