A vadkacsa
(Részletek egy verses önéletrajzból)
| Szoktál-e ülni nagy víz mellett, |
| hogy megforgasd a kavicsot |
| és keresed-e, mint a gyermek, |
| az áttetszőt, a rózsapettyest, |
|
|
| Felkelsz-e májuséjszakákon, |
| és fojt-e sírás, mikor látod, |
| milyen fehér ág mellett ág, |
| olyan fehér, hogy olvadt fémek |
| s a gyermekkori első fények |
| fehérségénél is fehérebb, |
| fehér, hogy még a holdsugár |
| is szürke, mely mögötte jár? |
|
|
| Szeretsz-e bárányfelhőt lesni, |
| amint alakját ölti-veszti, |
| s megjegyzed-e, ha láttál szépet, |
| várkastélyt, csipkét, emberképet, |
| szarvast profilból? Vagy talán |
| emlékszel még a nagy, csodásra, |
| mely, mint egy ősi hüllő váza |
| feküdt az égen – pettyek száza – |
| s ejtett egy este boldog lázba |
|
|
| És vonz-e tartás, mozdulat, |
| hang, szín s minden, mi emberi, |
| hogy szíved szerint azt kívánd: |
| jönnének – néhány milliárd – |
| s te elnéznéd titkon s a port |
| nyelve, a roppant libasort? |
| S ha közelednék már a vége, |
| felhördülnél: nem elég néked, |
| jöjjön öt újabb nemzedék, |
| s ott bámészkodnál egyre még, |
| ha nem tudnád, hogy ifjúságod, |
| mint egynapos légy, száll tova |
| s hogy törzsvendéget még nem látott |
|
|
| Forgatsz-e otthon olykor atlaszt, |
| csak úgy kedvedre, hasztalan, |
| hogy megkeresd még egyszer Madraszt |
| s a partfokot, hol Ceuta van? |
| Örülsz-e, hogy a Himalája |
| jobbján buzognak bő vizek |
| oly kék és annyi szép sziget? |
| Vidulsz-e a zöld szín haragján |
| a New England-i partokon, |
| vidulsz-e rajta mint smaragdján, |
| s a Massif Central sárga vázán |
| úgy mint topázán Harpagon? |
| S míg jársz mappádon erre-arra, |
| feléled-e a rajz, a holt? |
| Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa, |
| kék vásznon Izland rozsdafolt, |
| súlygömbje kék: a Tana tó, |
| a perzsa part csúcsíves stílus |
| s disznósült csonttal Borneó? |
| És míg mappádat így fogod, |
| nem tör-e rád a csendes bánat, |
| hogy mindezt látni nem fogod, |
| hogy mindezt talán sose látod, |
| családi kincsed, egy világod, |
| házad, hazád és otthonod? |
|
|
| S végül: – ha múzeumban jársz |
| megállsz-e olykor egy-egy képnél |
| vagy néha egy szobor alatt, |
| melynek modelljét szívesen |
| ösmerted volna még magad? |
| Megállsz s lehántasz – mert most mást |
| nézel, mint a műalkotást – |
| stílust, egyéni jelleget, |
| pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit |
| ki a képmásban bennlakik? |
|
|
| Ezt ifjú indiánnak nézném: |
| a bőre fényes terrakotta, |
| tűnődve jön a járda szélén, |
| csomagjait egy láma hozza – |
| vagy véld talán örmény kalmárnak, |
| ki bíborban s brokátban járhat: |
| bronzarcát kéjvágy marta ki. |
| Mint hosszú siklók csavarodnak |
| A keze finom, ajka széles: |
| alattomosnak tartod? Tévedsz. |
| Mély szájszögében halk derű. |
|
|
| Egy sápadt ügyvéd, Cicero, |
| márványtorokkal így beszél: |
| – „Öcsém! köztünk marad a szó, |
| Az ember előbb füllent, lódít, |
| aztán rágalmaz, mocskolódik, |
| hamisít, sandán szövegez, |
| majd csal, lop, veszteget, felbujt és |
| a tisztesség s a vagyongyűjtés |
|
| Így lett belőlem híres, bátor, |
| legyőzhetetlen nagy orátor, |
| ki védtem a köztársaságot, |
| míg csak Pompeius megvásárolt – |
| mit akarsz tőlem? Zeus isten |
| segítségével (és ha nincsen: |
| a magaméval) sokra vittem |
| – e szobrom is jó helyen áll – |
| az igazságról kérdesz itten? |
| vitáztunk (képzeld: havazott!), |
| akkor hallottam róla én.” |
|
|
| lovagol ezernyolcszáz éve. |
| Ha szólok hozzá, meghatódom |
| és reszketek. – „Fajtánk reménye, |
| és büszkeségünk, sztoikus |
| császár, Marcus Aurelius, |
| nemesebb, mint a platina, |
| ellen bölcsész és katona, |
| ott, hol már istenek sem járnak |
| császár, kit bűzhödt két kezével |
| nem piszkolt be a hatalom, |
| s ki tudtad, hogy az erényért nem |
| jár dícséret, se jutalom: – |
| mit mondhatok, mit kérhetek |
| mást tőled e hitvány táborban, |
| mint vígaszul egy csipetet |
| etikádból, hadd adagoljam |
| nap mint nap másnak és magamnak. |
| És hogyha itt éhenhalatnak |
| vagy mindjárt agyonvernek is: |
| mézét kiszáradt ínyemen.” |
|
|
| A Louvre falán ül egy hölgy |
| hogy megöleld (s ha nem, megöld), |
|
| Sikolt a donna s elpirul, |
|
| A lány fut s én a lány után, |
| A park: nyírt bokrok közt utak, |
| és kis, sudár szökőkutak, |
|
| Beérem. Rizspor nem kevés |
| Kis Ámortemplom, benne mécs, |
|
| Féltem: mohó lesz, mellbeteg, |
| Csak fátylas hangján érzek egy |
|
| (A bú! Nőn, férfin, díszleten: |
| A faunok szobra mind nevet, |
| Míly hegedős a szín megett |
|
| A hegedős! Túl közel áll, |
| Ne hallgasd őt: ezért a bál, |
| ezért oly víg a táncterem |
| bár csak habcsókok csókja.) |
|
| hol fénydárdák aranylanak, |
|
| A lány szól: – Szép vagyok s bohó, |
| Mily mély a víz! Mily kék a tó! |
| Együtt meghalni lenne jó. |
|
| – A bokrok közt – mondom – csodás |
| – Ott lenne a marcangolás? |
| – Akkor nem lesz, csak hangolás, |
| nem vágta, csak barangolás, |
| játszódás, pedzés, lantolás, |
|
| – A pengetés nekem kevés, |
| – Úgy én az úrlovas leszek, |
| – Úristenem, miket fecseg. |
|
| hangján zsong-bong a rokokó |
|
|
| És így tovább, míg eldől, széna |
| lesz nászi ágyunk, vagy a tó? |
| Így próbálkoztam könnyedén a |
| miként ébreszd őket, barátom, |
| s kiket nem ért már senki sem, |
| mert egy kakasszóval korábban |
| rebbentek szét a semmiben. |
|
|
(Kistarcsai internáló tábor, 1950) |
|
|
| Si nequeo flectere superos |
|
| Ha az istentrónt el nem érem, |
| úgy fellázítlak, Ákheron. |
| Repülni kezdtél, költeményem, |
| hagyj most a földre szállanom – |
| amit tőled kérdeztem éppen, |
|
| Mert én vagyok a térképnéző, |
| s ki, ha az idő jobban késne, |
| mindjárt mindenből kőbe vésne |
| relífet, szobrot, kámeát. |
|
| A fénygyűrűket, mit az ember |
| a nyárnapon lát csukott szemmel, |
| én úgy néztem, mint más a filmjét, |
| mint kedvenc filmjét, melyhez ismét |
| betér, ha van rá alkalom, |
| s a rigófütty, a reggel hallott, |
| bennem napestig elcsavargott |
| s mosoly marad az ajkamon. |
|
| Mihelyt egy régi könyvtárt látok, |
| nem habozom és nekilátok, |
| lefekszem benne a padlóra, |
| nem bánom, ki a ház gazdája, |
| és hívhat asszony, csenghet óra, |
| enyém az üdv, a hír, a pálya: |
| régész lettem, ki piramis-sírt |
| az emberek neméről friss hírt |
|
| A múltkor kedvesem hajába |
| Szőke hajának minden szála |
| úgy csillogott a nyárnapon, |
| úgy villogott, fénylett, keringett, |
| akár megannyi bolygópálya |
|
| – Ez itt a Vénusz ívelése, |
| szikráit mind nekem dobálja, |
| gondoltam s pezsdült szívverésem, |
| zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist |
| (mikor érjük meg végre ezt is?) |
| s ha a kedvesnek nincsen dolga, |
| napestig így játszódtam volna. |
|
| De ennyi sem kell, hogy a léttel |
| beteljek, mint egy díszebéddel, |
| elég egy rím, a szilva hamva, |
| egy kaleidoszkóp, egy bogár, |
| vagy üss le, zárj be, hagyj magamra |
| s vagyok a bűvös sötétkamra, |
| mely képet-képre exponál. |
|
| Ezt vágyom, lám, még most is fújni, |
| s a nap világa csak egy ujjnyi, |
| jön a sötétség, bő palást, |
| fel a koturnuszt! le a maszkkal! |
| Jöjjön, ki felment s elmarasztal: |
| magamtól teszek vallomást. |
|
(Sötétzárka, Recsk, 1952) |
|
| Én nem szoktam meg semmit itt lenn, |
| hol minden új és egyszeri, |
| s míg más rendszert talált vagy Istent, |
| lettem zord bútor közt a kisded, |
|
| De így nem lettem szürke rabja |
| a mának, sem a gát lovagja, |
| ki hasznot les, tapos, figyel: |
| érdekelt, mint a karrier. |
|
| Énem nem illett semmi sorba, |
| mert szögletes volt, csillagforma, |
| nem síma szabvány; sose fért be |
| rekeszbe, pártba, kartotékba, |
| de önmagából jött a fénye. |
|
| vagy öklüket rázták felém, |
| közösségükből kivetettek: |
| így érkeztem a kivetettek |
|
| Nem lázadás volt - ez a lényem, |
| s ha ellankadtam, hogyha féltem |
| s éreztem: friss seb súlya húz, |
| magamhoz és a mindenséghez |
| kaptam – földjéhez Anteus. |
|
| Rajtam kívül ki tudja még, |
| hogy télen az esőgiliszta |
| olyan csavart s oly lilakék, |
| mint egy nyomás szardellapaszta? |
|
| S ki az, ki kevesebbszer nézte |
| óráját, mint a Szíriuszt? |
| Bokrok mögé ki esett térdre, |
| hogy észrevétlenül hallhasson |
|
| Közös cellám van egy egérrel. |
| A percet tudom, mikor ér el |
| döntéshez, hogy a kenyérmorzsát |
|
| S az ó kocsmákat, mély pincéket |
| ki ismeri oly jól, mint én? |
| Száz tájról ki tud ennyi étket |
| s keveri, pontos tűzszerész, |
|
| Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –, |
| melyben mór s indonéz teákat |
| pároltam, mint az alkimista; |
| égett szeszekből és borokból |
| Párisban lettem dupla doktor. |
|
| De félre tréfát! Mennyi embert |
| szerettem, kik viszontszerettek, |
| s most sem felednek engemet: |
| kik mindig kéz a kézben ültek, |
|
| Aleppó mellett Pál diakón, |
| Friscóban két sziú diákom |
| s az eszkimónő Kodiákon: – |
| szemfényük most is felderül, |
| ha képem bennük felmerül. |
|
| S ki az, ki ennyiszer idézi |
| s úgy tükrözi, mint elfolyó víz, |
| napjától kortárs volna itt? |
|
| Ki tudja, mit hitt egy eretnek, |
| mint telt napja egy vizigótnak, |
| Athén utcáin min nevettek, |
| s ha haldoklott, mily víziókat |
|
| Ha rámjön itt a börtönbánat, |
| s ülve hasadt, bár ép tudatra |
| szállok elsüllyedt mélyutakra. |
|
| boroztam; Caesar kora volt. |
| Magamban ültem, úgy toroztam |
| érted, Catullus, ifjú holt. |
| A könnyem patakokban folyt. |
|
| ha majd az őr a lámpát oltja, |
| hallom a castrum kürtjeit, |
|
| és míg beszélünk, nézve-nézem |
| fehérségét, költőm, vezérem, |
|
|
| Így folytak össze élők, holtak, |
| mert öcséim a hegyek voltak |
|
| A szépség útján Schiller unszolt, |
| Byron nyitotta ki szemem, |
| házitanítóm Erazmus volt, |
| Voltaire az első mesterem. |
|
| Vendégek szombat délutánra |
| Anatole France Ernest Renannal, |
| s Rabelais az orvos-sógorom. |
|
| Fogam közt Heine cukra: tőle |
| lett édes és fanyar a szám; |
| párnámon Shakespeare, Dante, Goethe, |
|
| Elvenni ezt senki se tudja, |
| tőlem nem tágít Zénó, Buddha, |
| Csuáng Czö, Plátó, Plótinosz. |
|
| Sem tőlük én, mert hűnek lenni |
| – Légy hű – szólított meg mindegyik, |
|
| Légy hű! De mihez? A Fasorban |
| ballagtam, kisdiák – de rég |
| volt már – s cipőm orrához sorra |
| koppantak a vadgesztenyék, |
|
| lihegtem, pirultam, szívemhez |
| s megesküdtem rá, hogy nagy ember |
| és még nagyobb költő leszek. |
|
| Tíz évvel később ezt vallottuk |
| ifjak: míg sírunk eltemet, |
| híven szolgáljuk s el nem hagyjuk |
| a szépséget s a szellemet. |
|
| Légy igazi s valódi – mondtuk |
| harminccal, mint a hitvallók. |
| Költő vagy? Állj fel a valóra, |
| amit ígértél, váltsd valóra, |
| mutasd valódat, írj valót |
|
| és igazat! A nők is benned |
| igaz légy és, ha kell, az ember, |
|
| mi lesz a mottó, nem tudom; |
| csak azt tudom, hogy ennyi fegyver, |
| könyv s gondolat kell az uton, |
|
| hogy a reánk omlott salakban |
| magánál feljebb s magasabban |
| e század szörnyű közepén. |
|
| Emlékszem, mikor meneteltünk, |
| és már vagy húsz mérföldet mentünk |
|
| George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert, |
| az Istent szidta Teddy Rowland, |
| Wilbur elájult s elesett, |
|
| Lepaitret, a század bikáját |
| ketten támogatták, míg én |
|
| Avagy itt Recsken, tavaly télen! |
| ott kuporogtunk, fázva, éhen, |
| szalmánk zsákvászon huzatán, |
|
| a többi némán dőlt hátára, |
| szemük kinn járt a semmiben, |
| vagy vackukon négykézláb állva |
| a kondért lesték mereven, |
|
| amíg mi – száznegyvenből négyen – |
| vitáztunk, hogy a női test |
| mért zsíros minden Rubens képen, |
| s milyen lehetne Budapest |
|
| új városterve, rendezése, |
| és Goethének mért csúf a gót – |
| s nem is méltattuk említésre, |
| bár tisztán láttuk s férfimód, |
|
| hogy tar mongol fejével szemben |
| az éhhalál bálványa néz: – |
| hányszor jutottál az eszembe, |
| jó Henri Stendhal, Milanese, |
|
| s ahogy a Nagy Had, holtraváltan, |
| rongyosan s fázva menetel, |
| te meg simára borotváltan |
| sétálsz velük és jegyezel. |
|
| Ki győz? A cár vagy Bonaparte? |
| A lőszer a Memelig tart-e, |
| velük pusztulsz-e? Egyremegy. |
| Csak az, mit erről feljegyeztél, |
|
| Vagy e félév a fogdán itten. |
| Csontvázzá fogytam. Szívem minden |
|
| Fűtés nincs, takarót nem adnak, |
| fekhelyem deszka, kőkemény, |
| és így vésődik fel agyamban |
| – mert papír nincs – e költemény. |
|
| Olykor pánik fog el, hogy éhen |
| veszek vagy elpusztít a fagy, |
| s mint érc beomlott bányamélyben, |
| e vers agyamban bennmarad. |
|
| De nem hagyom. A mestereknek |
| s mint ordas eszmék éjén bolygó |
| sosem húnyó, de csak hunyorgó |
| szegényes mécs: az értelem. |
|
| S remény, a jóremény utószor, |
| hogy helyettem e pár futó sor |
| révedbe ér, utókor. És ez |
| bús érdememre nem kevés lesz. |
|
(A recski fogdán, 1952. december) |
|
|
|