Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot
hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?
Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:
tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!
 

1.

Hol kezdjem el? Velünk volt
mindvégig a természet,
a szférák dobhártyámon
folyton-folyvást zenéltek,
az ég alatt s hegyek közt
könnyebbnek tűnt a rabság,
mert fejemen hordhattam
a naprendszer sisakját,
kék szikráit a Vénusz
szemöldökömbe szórta,
a nap télen bőralma
volt, nyáron tubarózsa,
az eső szürke nyílhegy,
halványzöld dárda máskor,
egy füst-fekete esten
üvegnyaklánc a zápor;
s a Shakespeare-i nagyerdő
a rekettyebokrokkal!
csillár s zuhany volt minden
fa, ha rátámaszkodtam,
lábamnál a frissen tört
kék andezitre száradt
két csepp vérem: kitépett
katicabogárszárnyak,
s a hegy felett keringő
roppant sas! felnyújtottam
karomat, hogy behúzott
karmába kapaszkodjam,
a vadalma Calvados-
íze, a februári
kopasz bükkfák rügyektől
rózsálló koronái,
a főn simogatása
s vele a hamis képzet,
hogy van reményünk, mert a
Nyugat nem rothadt még meg,
a kis, bugyborgó forrás,
mely nyamvadt arcom képét
megszépítette, mert Recsk
nimfája csupa részvét,
a földi mogyorónak
mondott gumó: bekaptam,
ha ásómnál felvillant,
kettős adag agyaggal,
s a fák! a fák! fűrészek
és balták csattogása
között a kidőlő fák
szívtépő sóhajtása.
Hallgattam őket s bennem
megszelidült a bánat,
te mégy előttem, mondtam,
és én jövök utánad.
 

2.

Sosem tartottam Recskig
testemet külön számon.
Én intézkedtem. Most ő
intézkedett magától.
Megpuhult a szakállam,
a bőröm kőkemény lett,
és zsibbadoztak benne
az idegvégződések,
ha gúzsbakötve ültem,
ha talpaltak, ha vertek,
ötven kilónyi húsom
kis bunkerébe beljebb
csúsztam s fájdalmam tompább
lett, és mikor tíz hétig
szakadt az őszi zápor
s a víz hátamon végig
csorgott, s bár tudtam róla,
érezni úgy éreztem,
mintha esővíz folyna
a közeli ereszben.
Gyomrom, mint a nagy malmok
őrlői, megemésztett
mindent: vargányát nyersen,
rügyet, mohát, fakérget,
a boróka bogyóit
meg az encián édes
gyökerét; ha mozdultam
az izmaimra fékek
tapadtak, mivel testem
nálamnál jobban tudta,
hogy a szabotázs éltet
s éhenhalat a munka;
kifele zsugorodtam,
durvultam, kövesedtem,
míg forró, láthatatlan
kénlángok égtek bennem:
felfogtam minden hangot
két Dionüszosz-füllel,
de amikor aludnom
kellett, megsiketültem;
szemem reflektorfényét
soha senki nem látta,
belenyúlt a holt térbe,
mint tengeri rák csápja;
s a szaglás! ott pihentünk,
állókép az erdőben,
ha jöttek az ávósok,
megszimatoltuk őket
száz lépés távolságból,
vadászokat az őzek; –
de mit beszéljek erről
tovább? Egyszerre lettem
extro- és introvertált,
érzékeny s érzéketlen;
s megtudtam közben azt is,
hogy sok-sok tagú testem
titokban összeesküdt,
hogy megmenthessen engem –
engem, mondom, mert azt is
megtudtam, hogy, míg élek,
ketten vagyunk: testembe
beletársult a lélek,
s bár minden porcikám jó
barát, fegyvertárs, testvér,
én nem vagyok az összeg,
mert több vagyok a testnél.
 

3.

Nem volt tollunk, se könyvünk,
hír és levél nem ért el,
beértük a csajkával
s egy szalmazsák felével,
besúgók és hajcsárok
közt éltünk; rúgtak, vertek,
éheztünk s dideregtünk
a meszesgödör mellett,
heti hétnapos munka
és reménytelen holnap –
összenéztünk s azt mondtuk:
te is élőhalott vagy.
És mégis – mi tartotta
legtöbbünkben a lelket?
Akkor még csak sejtettem,
most tudom, mit feleljek.
 

4.

Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,
s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod
mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.
E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,
a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,
hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.
S hogy mi a jó és mi a rossz? a kérdés itt kint nehezebb.
Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.
A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod
s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.
S a jó? Őrizd meg emberi méltóságod s nyugalmadat!
Segíts, vígasztalj, bátoríts! Oly sok tennivalód akad!
Nagylelkű légy és jószívű! Meglátod, milyen kellemes
és könnyű! S ha nehéz neked: légy puszta önzésből nemes,
s értelmetlen életednek nagyhirtelen értelme lesz.
A jótett készpénzzel fizet, s a helyszínén. Felnéznek rád
bajtársaid; a porkoláb elsápad és belédszeret
a besúgó. S ha senki sem néz s lát: akkor is melegebb
vagy télen rongyaid között és nyáron izzadság helyett
melledről hűs harmat csepeg. Örülj, mert vissza így adod
a kölcsönt, mit lelked kapott a testtől. Most a szellemed
a mozgató s az éltető; vagy, hogyha pontosabb vagyok,
a szellem szellemed felett. Mert attól nem leszek nagyobb,
ha léghajóvá dagadok és híg egyéniségemet
hígítom, amíg szétreped, ahogy Arkübasev vagy Gide
hitte a század elején. Az önimádat nem segít.
Ne azt ajnározd, mit neked a természet már megcsinált,
az emberforma bestiát; fogadd el s gyorsan menj tovább,
mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.
Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.
Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,
vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,
avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?
az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?
Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?
Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?
Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?
vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,
amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?
Így töprenghettünk volna Recsken.
Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.
S nem összegeztem volna én
semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem
már túl az élet közepén.
 

5.

Tanulságnak mi volt a legszebb?
Ahogy érzéki vágyaim
elhagyták a kifosztott testet,
s nem hagyott el a szerelem,
Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folyton előttem,
ha be is hunytam a szemem,
hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s már önkívületben
velem maradt a szerelem,
a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg nem éget,
nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyek hányadéka,
nem nemi szervek váladéka,
nem Boccaccio, de Dante,
Apollo s nem az alvilág.
Meneszd a búsba Freud Zsigát.
 

6.

A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.
Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.
Volt, ki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,
más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.
Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,
mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.
S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?
jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?
Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:
jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.
 

(Budapest, 1954)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]