Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot

hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?

Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:

tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!

1.

Hol kezdjem el? Velünk volt

mindvégig a természet,

a szférák dobhártyámon

folyton-folyvást zenéltek,

az ég alatt s hegyek közt

könnyebbnek tűnt a rabság,

mert fejemen hordhattam

a naprendszer sisakját,

kék szikráit a Vénusz

szemöldökömbe szórta,

a nap télen bőralma

volt, nyáron tubarózsa,

az eső szürke nyílhegy,

halványzöld dárda máskor,

egy füst-fekete esten

üvegnyaklánc a zápor;

s a Shakespeare-i nagyerdő

a rekettyebokrokkal!

csillár s zuhany volt minden

fa, ha rátámaszkodtam,

lábamnál a frissen tört

kék andezitre száradt

két csepp vérem: kitépett

katicabogárszárnyak,

s a hegy felett keringő

roppant sas! felnyújtottam

karomat, hogy behúzott

karmába kapaszkodjam,

a vadalma Calvados-

íze, a februári

kopasz bükkfák rügyektől

rózsálló koronái,

a főn simogatása

s vele a hamis képzet,

hogy van reményünk, mert a

Nyugat nem rothadt még meg,

a kis, bugyborgó forrás,

mely nyamvadt arcom képét

megszépítette, mert Recsk

nimfája csupa részvét,

a földi mogyorónak

mondott gumó: bekaptam,

ha ásómnál felvillant,

kettős adag agyaggal,

s a fák! a fák! fűrészek

és balták csattogása

között a kidőlő fák

szívtépő sóhajtása.

Hallgattam őket s bennem

megszelidült a bánat,

te mégy előttem, mondtam,

és én jövök utánad.

2.

Sosem tartottam Recskig

testemet külön számon.

Én intézkedtem. Most ő

intézkedett magától.

Megpuhult a szakállam,

a bőröm kőkemény lett,

és zsibbadoztak benne

az idegvégződések,

ha gúzsbakötve ültem,

ha talpaltak, ha vertek,

ötven kilónyi húsom

kis bunkerébe beljebb

csúsztam s fájdalmam tompább

lett, és mikor tíz hétig

szakadt az őszi zápor

s a víz hátamon végig

csorgott, s bár tudtam róla,

érezni úgy éreztem,

mintha esővíz folyna

a közeli ereszben.

Gyomrom, mint a nagy malmok

őrlői, megemésztett

mindent: vargányát nyersen,

rügyet, mohát, fakérget,

a boróka bogyóit

meg az encián édes

gyökerét; ha mozdultam

az izmaimra fékek

tapadtak, mivel testem

nálamnál jobban tudta,

hogy a szabotázs éltet

s éhenhalat a munka;

kifele zsugorodtam,

durvultam, kövesedtem,

míg forró, láthatatlan

kénlángok égtek bennem:

felfogtam minden hangot

két Dionüszosz-füllel,

de amikor aludnom

kellett, megsiketültem;

szemem reflektorfényét

soha senki nem látta,

belenyúlt a holt térbe,

mint tengeri rák csápja;

s a szaglás! ott pihentünk,

állókép az erdőben,

ha jöttek az ávósok,

megszimatoltuk őket

száz lépés távolságból,

vadászokat az őzek; –

de mit beszéljek erről

tovább? Egyszerre lettem

extro- és introvertált,

érzékeny s érzéketlen;

s megtudtam közben azt is,

hogy sok-sok tagú testem

titokban összeesküdt,

hogy megmenthessen engem –

engem, mondom, mert azt is

megtudtam, hogy, míg élek,

ketten vagyunk: testembe

beletársult a lélek,

s bár minden porcikám jó

barát, fegyvertárs, testvér,

én nem vagyok az összeg,

mert több vagyok a testnél.

3.

Nem volt tollunk, se könyvünk,

hír és levél nem ért el,

beértük a csajkával

s egy szalmazsák felével,

besúgók és hajcsárok

közt éltünk; rúgtak, vertek,

éheztünk s dideregtünk

a meszesgödör mellett,

heti hétnapos munka

és reménytelen holnap –

összenéztünk s azt mondtuk:

te is élőhalott vagy.

És mégis – mi tartotta

legtöbbünkben a lelket?

Akkor még csak sejtettem,

most tudom, mit feleljek.

4.

Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,

s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod

mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.

E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,

a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,

hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.

S hogy mi a jó és mi a rossz? a kérdés itt kint nehezebb.

Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.

A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod

s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.

S a jó? Őrizd meg emberi méltóságod s nyugalmadat!

Segíts, vígasztalj, bátoríts! Oly sok tennivalód akad!

Nagylelkű légy és jószívű! Meglátod, milyen kellemes

és könnyű! S ha nehéz neked: légy puszta önzésből nemes,

s értelmetlen életednek nagyhirtelen értelme lesz.

A jótett készpénzzel fizet, s a helyszínén. Felnéznek rád

bajtársaid; a porkoláb elsápad és belédszeret

a besúgó. S ha senki sem néz s lát: akkor is melegebb

vagy télen rongyaid között és nyáron izzadság helyett

melledről hűs harmat csepeg. Örülj, mert vissza így adod

a kölcsönt, mit lelked kapott a testtől. Most a szellemed

a mozgató s az éltető; vagy, hogyha pontosabb vagyok,

a szellem szellemed felett. Mert attól nem leszek nagyobb,

ha léghajóvá dagadok és híg egyéniségemet

hígítom, amíg szétreped, ahogy Arkübasev vagy Gide

hitte a század elején. Az önimádat nem segít.

Ne azt ajnározd, mit neked a természet már megcsinált,

az emberforma bestiát; fogadd el s gyorsan menj tovább,

mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.

Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.

Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,

vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,

avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?

az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?

Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?

Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?

Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?

vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,

amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?

Így töprenghettünk volna Recsken.

Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.

S nem összegeztem volna én

semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem

már túl az élet közepén.

5.

Tanulságnak mi volt a legszebb?

Ahogy érzéki vágyaim

elhagyták a kifosztott testet,

s nem hagyott el a szerelem,

Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folyton előttem,

ha be is hunytam a szemem,

hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s már önkívületben

velem maradt a szerelem,

a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg nem éget,

nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyek hányadéka,

nem nemi szervek váladéka,

nem Boccaccio, de Dante,

Apollo s nem az alvilág.

Meneszd a búsba Freud Zsigát.

6.

A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.

Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.

Volt, ki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,

más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.

Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,

mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.

S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?

jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?

Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:

jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.

(Budapest, 1954)