Monológ életre-halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret vizes fejjel, beomló ég alatt taposni őszi fasor avarán: e földön úgy szerettem járni én. Vagy mint utas idegen városokban, ki első este sétaútra megy, ide-oda fut, néz, nem tud betelni, megizzad s boldog révületben érzi, hogy álmainak városába ért, hol minden új: a kirakatok fénye, a kávéházi italok színe, a sok sétáló – mintha ünnep volna – s a szabadság vad kakukkfű-szaga s vágyik maradni már itt mindörökre – mint ő, úgy voltam e világgal én. Én tudtam: itt minden új, meg nem térő, páratlan, ritka s múló fenomén. Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed, először és utólszor látod ezt.” Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel és szóval láttam, mintha reggelig meg kéne halnom – és mindezt azért, mert folyton féltem a hajnaltól, melyen nem lesz barát, se bor, se ébredés. Érez így más is, de agyába gyűri. Ám én a homlokomban hordtam ezt. Súgólyukából tudatom csak egyre fenyegetődzött: „Minden elmúlik.” S e szikra itt a nemlét vasfogói között, a lét csodája, hogy vagyok, a pusztulás fogatlan állat-ínyén még felvillanó szentjánosbogár, az ellentétek izzó sistergése s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát, ezek tettek bolonddá, mámorossá, s ezek bűvöltek kacsalábon forgó kastélyt a puszta létből énelém. Ittasan a föld egyszeri borától, reáfonódva, úgy öleltem át minden fogalmat, tárgyat és személyt, mint részegek a lámpaoszlopot. Így lett világom szép. A csillagég gobelinekkel tapétás múzeum, a tér három dimenziója körben élmény-bálákkal telt raktár, ahol órám számlapja tizenkét személyes terített asztal s másodperceim nehéz mézcseppek csöppenései. Így lettem én a föld szerelmese, a nagy rajongó, felhők Rómeója, holt városok alatt a trubadúr, gót csipkedíszek faragója rímben s éjféli fürdés pogány ünnepének mezítlen papja, míg időm lejárt s eltűntem én, a múló fenomén a fenomének örök tengerén. (Recsk, 1952)