Nyugat-Ausztrália
| Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta. |
| Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria: |
| nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa |
| s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA. |
|
| Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet, |
| ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát; |
| szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek |
| s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát. |
|
| Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje, |
| tóparton épül, kész is és oly csendes a ház, |
| akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje, |
| mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz. |
|
| Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán |
| mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek. |
| Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány, |
| nézik magukat néha; s alig öregszenek. |
|
| Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el, |
| nem tudják, Bismarck mit tesz s Khártumért ki hibás, |
| míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren, |
| majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász. |
|
| Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő |
| s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő, |
| a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaide-ből, |
| a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő. |
|
| Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság – |
| füstös kocsmán, hol láncon lóg a petrol-világ, |
| s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák, |
| köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát. |
|
| Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban |
| s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt, |
| nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan |
| s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük. |
|
| S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem |
| s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után |
| elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel |
| s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán, |
|
| hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa, |
| feledtem, mi a hűség, az etika, a hír, |
| s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra |
| és egy másik földrészre szöktem, mint pionír, |
|
| lettem alattvalója a holt Viktóriának, |
| magam is boldog hulla, nem élő pária |
| s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat, |
| te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália! |
|
| Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon, |
| melyet véresre rúgtak és némán szavalom, |
| hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam |
| ellen és rímeimben még holtam sem hagyom, |
|
| s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába, |
| míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza, |
| s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába, |
| de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza. |
|
(Sötétzárka, Recsk, 1952) |
|
|