Nyugat-Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.
Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa
s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek
s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.
Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.
Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.
Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják, Bismarck mit tesz s Khártumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő
s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaide-ből,
a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.
Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petrol-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,
hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,
s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária
s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,
melyet véresre rúgtak és némán szavalom,
hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam
ellen és rímeimben még holtam sem hagyom,
s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
 

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]