A felsőbbrendű ember

Pompás beosztást kaptam mára: a gyilkos kőtörés helyett virágok közt, a domboldalban egész nap kertészkedhetek. Itt állok hát s rögtön megértem, amit nem tudtam soha még: hogy tizenkét órát kapálni langyos napfényben: semmiség. Szekfűk közt én, a rózsabokrok mellett Sárospataki György professzor dolgozik. A dombon csoportban ácsorog a törzs: táborparancsnok, bányamester, meg négy altiszt. Mind ideges. Vendéget várnak. Jeep fordul be, s kiszáll egy szovjet ezredes. Kerek fejű, kissé már őszes, gyorsan mozgó és nagy darab orosz. A túróscsusza-képű sofőr a volánnál marad, s kiköp. Az ávósok nem tudják: hányszor s hogy tisztelegjenek a földre szállott, felsőbbrendű embernek. De az ezredes nem kíváncsi a fogadásra, csak tányérsapkáján pöccint egyet és szalad le a lejtőn. Az ávósok utána mind. A ruszki Sárospatakihoz siet és nyújtja a kezét: – Jónapot! Újból rózsacsokrot akarok! – Magyarul beszél, és jól. Mögötte a hat ávós topog, figyel, izzad, liheg: hogy szolgálhatnák a vendéget? Csak Sárospataki hideg: Mohi! Mohács! gályarab ősök! kazamaták! Habsburg bitók! – Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig? – Vegyes rózsákat. Két kilót. – Marhák! – Most végre elemében a táborparancsnok s fehér a dühtől. – Mindig elfelejtik! Nyomás a konyhamérlegért! A professzor a rózsát vágja. Hogy mit gondol, nem tudni, csak szép hernyóbajsza rezdül olykor, mint Móricz Zsiga bácsinak. Szemköztről a kőbánya jajgat, sivít. A lencsefőzelék bűzét hozza a rabkonyháról a nyári szél. A völgyben két csontváz vánszorog el a lajttal. Hat vállon hoznak valakit. A ruszki csupa derű. Szétnéz: ez már az ő világa itt. Futásban jön a konyhamérleg. Sztálin! Franklin D. Roosevelt! Ilyen a felsőbbrendű ember s a rózsa-rózsa-rózsakert. (Recsk, 1951)