Mandelstam a kerítésnél

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam, nem messze a szögesdrótkerítéstől a már-már lombjavesztett erdő szélén, a lila forrás gödrénél, ahol kiestem mindjárt a rab szerepéből, mikor az őszi avarra hajoltam térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat! A vadgesztenyelevelek bús-barnán feküdtek; az elmúlás vasalója kisimította őket; széleiknél már foszladoztak, még csak az erek cérnája tartott. A tölgylevelek is mind hanyatt dőltek, de pár piros és zöld foltot megőriztek, vénségük s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott felhólyagoztak, mint a sűrű kása a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul, hogy nem a szellők vitorlái már. Aztán két, csónakmódra összegörbült apró levél, mint két virágszirom, az egyik okkersárga, rózsaszín a másik; ezek túl korán estek le; honnét? tán az alig galamb-magas tar bokrocskáról öt lépésnyire. A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam egymáshoz ért, mintha nem tartanék semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem, elpárolognak még az éjszaka. S az ovális, szalonnabőrszínű kemény levélkék, meg a citromsárgák a kátrányszínű csíkokkal, császári zászlók a múltból a vadkörtefáról. A többi nem mutatta felszínét a pusztulásnak; összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele, kis hengerek, csövecskék, múmiák; hozzáértem az egyikhez; görögni kezdett a lejtőn; a többi utána a tányérforma mélyedés felé, hol egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk hajoltam még egyszer, magamba szívtam az erdei tömegsír illatát és felkeltem. Az ég kék volt; az esti csillag szikrázott az ágak között. Még itt is mennyi szépség vesz körül, sóhajtottam s megpillantottalak, Oszip Mandelstam.   A kerítés mellett álltál kalappal és rövid kabátban. A tüskésdrót átlátszott testeden; arcod fehér volt, fiatal s nyugodt. Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor gondoltam rád még ott kint, ágyamon, ha kivert a verejték s a hideg falat fogdostam nyirkos tenyeremmel, és ha ébredtem itt a vérebek csaholására szalmazsákomon. Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk! Nem szívest szólok erről, hencegésnek hangzik, de mégis mi ketten vagyunk, és egyedül mi ketten, kik Sztálin ellen saját portáján verset írtunk. Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak (nyugodtan merek nevedben beszélni: ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak, már akkor is féltünk, mikor a vers eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben leírtuk; s akkor kezdtünk igazán remegni, mikor kész volt s észrevettük, hogy lényünk szerves része lett, húsunk és vérünk; és elkapdostuk szemünket a tükröktől, mik kiszívták belőlünk az életet és íróasztalunknál lengetni kezdtük vacogó bokánkat. Megemelted a karod? Mit szeretnél még hozzátenni ahhoz, amit mondtam? Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is a verseinket, meggondolás nélkül, talán azért, mert száz jelből tudhattuk, hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak minket úgyis, nemcsak azért, amit írtunk, de azért is, amik vagyunk. És nemcsak féltünk, de örültünk is, hogy végre akadt, ki megírja őt, Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú, ragacsos grúz borokat csámcsogó, két lábon járó fekete halált, a népek hullahegyen ülő atyját, a szárazölű szadistát, kinek ágyéka helyett az agya sül el. De mit beszélek néked az élőről, mikor egymásnak többet mondhatunk, egyik halott a másiknak. Vagy élsz még, egy táborban a tajgán, messze fenn Szibériában s verset írsz a szörnyű munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad, éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek? Mért nem felelsz?     Kongatták a kolompot bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt, hogy fel ne fedjék eltűnésemet, de közben visszanéztem még néhányszor. Azt hittem, elment. De nem. A kerítés előtt állt kalappal s rövid kabátban. Testén keresztül szögesdrót futott. (Recsk, 1951)