A vérebek

Ma éjjel történt. Pár hónapja

érkeztek meg a vérebek:

hat behemót kutya egy ávós

tisztessel. Édes keveset

törődtünk velük. Mit árthatnak

ugyan még nékünk e dögök,

őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,

géppuskák s lángszórók között?

Az őrök néhány rabtársunkat

választották ki s ezeken

tanították be a kutyákat,

a törzs előtt, a zöld gyepen.

– Fogd meg a rablót! – ordították,

s a félholt emberek után

szaladtak velük. Ha elérték,

visszarántották a kutyát,

vagy nem. Éjjente csaholásra

ébredtem fel a vackomon

őrségváltáskor; aztán ezt is

megszoktam, mint mást. Csak azon

csodálkoztam, hogy az ávósok

dühödt szövetségeseik

iránt sem ismernek irgalmat,

s ezeket is rúgják, verik,

kővel dobálják, mint bennünket,

s ahogy a mókusokat is

agyoncsapják, s ahogy a szende

szalamanderek lábait

elcsapkodják szekercéjükkel,

s ahogy az útról gondosan

letérnek, hogy egy halványlila

kökörcsint eltapossanak.

Szerettem ott kinn a kutyákat

s ők engem. De a vérebek

közelét itt sehogyse bírtam,

és elfogott a rémület,

ha mellettük kellett dolgoznom.

Egy borjúképű, tejfehér

szukától féltem a legjobban:

ez oldalvást fordult felém

s úgy bámult mindig. Hagyd már abba

– gondoltam – undok szörnyeteg!

Büdös vagyok és fogpiszkáló

lábszárcsontom nem jó neked,

combom, mint csontváz a szertárban,

hátuljamon hús nem maradt,

s ráadásul jog, törvény ellen

és ártatlanul tartanak

e táborban, mint szinte minden

rabtársamat. Legyen elég!

Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak

nem vette le rólam szemét.

Ma éjjel, álmomban, hallottam

a nagy ugatást a barakk

előtt, s az őrt, ki az ajtóról

leszedte a nehéz vasat,

s aztán, félig ébren, hallottam,

ahogy kihívott valakit.

Az embert, hogy ne leljen nyugtot,

vallatni ilyenkor viszik

egy összeesküvés ügyében,

mit aznap délben a kehes

bérgyilkos Péter Gábor fundált

ki íróasztala megett.

A barakk, mintha szétnyílt volna:

hosszában átfütyült a szél,

s egyszerre ott feküdt mellettem

a borjúképű, tejfehér

véreb. Kinyúlt és meg se moccant,

csak éppen halántékomat

nyalta buzgón. Én puha szőrét

csókoltam a torka alatt,

és átöleltem. Kintről az őr

kíváncsiskodott: – A kutyák?

Amire egy sipító fejhang:

– A fasisztákhoz álltak át.

Ezen röhögtek. Velem szemközt,

a priccsen Ziegler Bandi és

Somogyi Béla közt – mindketten

felültek – egy sötét, nehéz

test, mit négy kézzel simogattak.

Víz van, de miből etetem? –

töprengtem. S máris elaludtam,

a fejével a mellemen.

Együtt ébredtünk fel ma reggel.

Oly hosszú volt a munkanap

fenn a hegyen! Csak egy órája,

hogy bevonultunk, alkonyat

előtt. A törzs alatt a lejtőn,

vérbe fagyva feküdt az öt

kutya, és csak a fehér élt még:

a kettős drótsövény között

járt lassan körbe, három lábon,

lecsüggő fejjel; szép fehér

szőrének már megtört a fénye,

csupa agyag volt s csupa vér;

olykor megállt egy pillanatra,

bizonytalanul, mint aki

megadta magát, s felvonított

az ávósok barakkjai

felé. Száz lépés volt közöttünk

s az árok. A baka lelő

az őrtoronyból, ha átmászok.

Vér és bugyborgó levegő

tört fel az oldalán sebéből.

Én meg csak álltam. Mit tegyek?

Jaj, Magyarország, sóhajtottam

és eltakartam szememet.

Itt fekszem most a szalmazsákon,

kint már setét van. Két kezem

elszáradt falevél mellettem.

Denevér ül a térdemen.

Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.

Az oldalamból vér csepeg.

Azt is tudom, hogy képzelem csak;

de mindhalálig képzelem.

(Recsk, 1951)