Recski est
| Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek |
| a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi, |
| Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes, |
| Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni? |
|
| Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet. |
| Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül: |
| Görgey a Monte Christó-t mondja ott éjről éjre, |
| és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül. |
|
| Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek? |
| Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét |
| mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve |
| Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél. |
|
| Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek: |
| kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli |
| agytornától. A szellem megmozdítja a testet: |
| Európa hány ezer év óta keresi |
|
| e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott, |
| üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek |
| vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok |
| reám, mint magatokra. Egy egész keveset |
|
| tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal |
| – csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt |
| bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan, |
| ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül |
|
| szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról? |
| Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad |
| ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol; |
| levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt |
|
| a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet, |
| s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör |
| az immateriális! A világ transzcendensebb, |
| semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör |
|
| itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét? |
| Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek. |
| Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség. |
| Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg? |
|
|
|