Emlékezés egy régi udvarházra

Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már
és börtönömben felriadok éjjel:
öregapó áll elibém, a molnár
és udvarháza a vén gesztenyével.
Minő varázsa volt a régi háznak!
Fogam közt bűvös íze most is laktat.
Ahányszor kapuboltja alatt jártak,
az udvaron magától nyílt egy ablak.
A folyosó végén a nagy pohárszék
megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:
ismerték itt a tárgyak egymást már rég
és titkos dallamokban összeszoktak.
S a roppant lomtár! elvarázsolt kastély!
A járást ketten tudtuk a huzattal.
Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,
gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,
bélelt doboz, melyet a moly kirágott,
öreg fahordók, bennük dohos odvak
s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,
miket sirattam, hogy így porosodnak;
vén tégelyek, aljukon csillám festék
– körmömmel tudtam őket csak kivájni –
s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,
miket hordoznak Wallenstein rimái.
A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.
Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,
s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt
vért tartogattak száradt szegfű-szárak.
A régi házról mit sem szólna még szám!
E verset is bár százszor kezdeném én.
Virágai közt – holt lányok közt vénlány –
egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.
Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,
de este mind elült s mikor setét lett:
a csillagok fogantyúihoz kaptam,
mert nem volt ennél setétség setétebb.
De bent a házban az öröm vendégelt;
ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs,
s kerültek ott elémbe ódon étkek,
miket irigyelt volna Szemirámisz.
Később, mikor vetkőzni készen álltam,
nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –
szeme rajtam legelt; így jött a tállal,
melyről birsalmasajt s narancs kísértett.
A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye
dunyháim roppant fehérségén táncolt,
míg én feküdtem s dermedt szemmel néztem
az öklömet, mely karmazsin zománc volt.
Álmomban sem lett az iszonynak vége
s jól tudtam gyermek-fejjel, mitől félek –
hogy egykoron e dunyhák fehérjére
én járok vissza majd táncolni fénynek.
 
*
 
A fény! Nagyapám is csak erről szólott,
ha hátramentem hozzá a malomba,
hol liszttel teltek meg roppant fiókok
és én nem tudtam megfejteni, honnan.
Nefelejcskék szem, széles, hátraomló
homlok, rövid nyak – állt malma porában.
A tankönyvben volt egy hozzá hasonló
Brandenburg őrgróf, Erazmus korában.
Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára
és itt a földön nem lelek nyomára,
mert ha az ember meghal, minden dolga
olyan, akárcsak sohasem lett volna.
Egy helyen marad meg igaz valója:
a fénysugáron, mely leválik róla,
s amelyik sok millió kilométer
sebességgel nyeldesi az étert.
A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:
a felvétel tovább repül a fényen,
az állócsillagok közt ugrál sorra
s tűnt életünket ott tűzi műsorra.
Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg,
hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek
nyolcszáz fényévre járnak tőlünk s holnap
a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,
míg Napoleon császár s az orosz cár
még csak a Tejút ködében poroszkál.
Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom
évével ülve hosszú fénysugáron,
s a huppanókat egyre messzebb rója,
ha a görbült tér négy dimenziója
úgy irgalomból nem fordítja vissza,
s arcom borát ő akkor újra issza.
De addig is, míg majd a sírban kint lesz,
gondoljak rája, hogyha feltekintek,
melyről sok könyvet búvárlott s oly égve
tudott szeretni: a csillagos égre.
Matrózruhámban ott, a régi kékben
hallgattam bűvös dallamát szavának
s azon töprengtem, hogy talán megkérem:
ha majd a fényre lép, vigyen magával.
Így állt, pipáját horgászbotként tartva,
s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –
s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán
el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.
 
*
 
Ha börtönömből visszanézek,
így látom még a házat állni,
szemközt domb, fenyves erdőszélek
– ezek a halál orgonái –
ha börtönömből visszanézek.
De hol a ház s gazdája hol már?
A házat tán elhordták régen,
és nagyapám, a régi molnár
már égi lisztjén áll, a fényen.
De hol e ház s gazdája hol már?
Mert meghalt mind, ki élt e házban:
nyakát elvágta, így a néném;
a többi ostromkor vagy gázban,
húgom a jeges Duna mélyén –
mert meghalt mind, ki élt e házban.
Szakadt ingemben, tele vérrel
felállok most a deszka-ágyon,
egy fénysugárra kell csak lépnem,
anyám sikolt s én szállva szállok
szakadt ingemben, tele vérrel.
Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,
hol napok kályha-tüze táncol,
és bűvös gyanta-szagot érzek,
így égek karmazsin zománctól –
Tejutak jönnek, hófehérek.
Családi est a Szíriusznál!
A sarkon túl nagyapó vár rám,
húgom amott a jégben úszkál –
terasznak szép az Aldebárán,
de fényesebb a Szíriusznál.
 

(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]