Emlékezés egy régi udvarházra
| Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már |
| és börtönömben felriadok éjjel: |
| öregapó áll elibém, a molnár |
| és udvarháza a vén gesztenyével. |
|
| Minő varázsa volt a régi háznak! |
| Fogam közt bűvös íze most is laktat. |
| Ahányszor kapuboltja alatt jártak, |
| az udvaron magától nyílt egy ablak. |
|
| A folyosó végén a nagy pohárszék |
| megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad: |
| ismerték itt a tárgyak egymást már rég |
| és titkos dallamokban összeszoktak. |
|
| S a roppant lomtár! elvarázsolt kastély! |
| A járást ketten tudtuk a huzattal. |
| Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély, |
| gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal, |
|
| bélelt doboz, melyet a moly kirágott, |
| öreg fahordók, bennük dohos odvak |
| s én, mint Robinson; kék üvegvirágok, |
| miket sirattam, hogy így porosodnak; |
|
| vén tégelyek, aljukon csillám festék |
| – körmömmel tudtam őket csak kivájni – |
| s tűnt illatoktól még opál üvegcsék, |
| miket hordoznak Wallenstein rimái. |
|
| A háztetőn nagyanyó ápolt kertet. |
| Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt, |
| s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt |
| vért tartogattak száradt szegfű-szárak. |
|
| A régi házról mit sem szólna még szám! |
| E verset is bár százszor kezdeném én. |
| Virágai közt – holt lányok közt vénlány – |
| egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném. |
|
| Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan, |
| de este mind elült s mikor setét lett: |
| a csillagok fogantyúihoz kaptam, |
| mert nem volt ennél setétség setétebb. |
|
| De bent a házban az öröm vendégelt; |
| ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs, |
| s kerültek ott elémbe ódon étkek, |
| miket irigyelt volna Szemirámisz. |
|
| Később, mikor vetkőzni készen álltam, |
| nagyanyó jött be – nesztelen kísértet – |
| szeme rajtam legelt; így jött a tállal, |
| melyről birsalmasajt s narancs kísértett. |
|
| A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye |
| dunyháim roppant fehérségén táncolt, |
| míg én feküdtem s dermedt szemmel néztem |
| az öklömet, mely karmazsin zománc volt. |
|
| Álmomban sem lett az iszonynak vége |
| s jól tudtam gyermek-fejjel, mitől félek – |
| hogy egykoron e dunyhák fehérjére |
| én járok vissza majd táncolni fénynek. |
|
| A fény! Nagyapám is csak erről szólott, |
| ha hátramentem hozzá a malomba, |
| hol liszttel teltek meg roppant fiókok |
| és én nem tudtam megfejteni, honnan. |
|
| Nefelejcskék szem, széles, hátraomló |
| homlok, rövid nyak – állt malma porában. |
| A tankönyvben volt egy hozzá hasonló |
| Brandenburg őrgróf, Erazmus korában. |
|
| Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára |
| és itt a földön nem lelek nyomára, |
| mert ha az ember meghal, minden dolga |
| olyan, akárcsak sohasem lett volna. |
| Egy helyen marad meg igaz valója: |
| a fénysugáron, mely leválik róla, |
| s amelyik sok millió kilométer |
| sebességgel nyeldesi az étert. |
|
| A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem: |
| a felvétel tovább repül a fényen, |
| az állócsillagok közt ugrál sorra |
| s tűnt életünket ott tűzi műsorra. |
| Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg, |
| hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek |
| nyolcszáz fényévre járnak tőlünk s holnap |
| a Sárkánycsillag ellen lovagolnak, |
| míg Napoleon császár s az orosz cár |
| még csak a Tejút ködében poroszkál. |
| Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom |
| évével ülve hosszú fénysugáron, |
| s a huppanókat egyre messzebb rója, |
| ha a görbült tér négy dimenziója |
| úgy irgalomból nem fordítja vissza, |
| s arcom borát ő akkor újra issza. |
| De addig is, míg majd a sírban kint lesz, |
| gondoljak rája, hogyha feltekintek, |
| melyről sok könyvet búvárlott s oly égve |
| tudott szeretni: a csillagos égre. |
|
| Matrózruhámban ott, a régi kékben |
| hallgattam bűvös dallamát szavának |
| s azon töprengtem, hogy talán megkérem: |
| ha majd a fényre lép, vigyen magával. |
|
| Így állt, pipáját horgászbotként tartva, |
| s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére – |
| s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán |
| el-nem-csorgott könnyének sűrű méze. |
|
| Ha börtönömből visszanézek, |
| így látom még a házat állni, |
| szemközt domb, fenyves erdőszélek |
| ha börtönömből visszanézek. |
|
| De hol a ház s gazdája hol már? |
| A házat tán elhordták régen, |
| és nagyapám, a régi molnár |
| már égi lisztjén áll, a fényen. |
| De hol e ház s gazdája hol már? |
|
| Mert meghalt mind, ki élt e házban: |
| nyakát elvágta, így a néném; |
| a többi ostromkor vagy gázban, |
| húgom a jeges Duna mélyén – |
| mert meghalt mind, ki élt e házban. |
|
| Szakadt ingemben, tele vérrel |
| felállok most a deszka-ágyon, |
| egy fénysugárra kell csak lépnem, |
| anyám sikolt s én szállva szállok |
| szakadt ingemben, tele vérrel. |
|
| Köd-dunyhák jönnek, hófehérek, |
| hol napok kályha-tüze táncol, |
| és bűvös gyanta-szagot érzek, |
| így égek karmazsin zománctól – |
| Tejutak jönnek, hófehérek. |
|
| Családi est a Szíriusznál! |
| A sarkon túl nagyapó vár rám, |
| húgom amott a jégben úszkál – |
| terasznak szép az Aldebárán, |
| de fényesebb a Szíriusznál. |
|
(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.) |
|
|