Havas Bandi

Hallottalak, Havas, mikor ma éjjel
a priccsen forgolódtam, félig ébren.
Bocsáss meg. Oly sokan és annyi nyelven
szólnak hozzám ilyenkor. Nem figyeltem.
Mégis felültem. Több mint három éve
nincs már köztünk se barátság, se béke,
de ezt nem tudtam hinni. Lehetetlen,
hogy ávós vagy és kintről gúnyolsz engem.
S akkor másodszor hallatszott a hangod.
Nem kintről; bentről, egy cellából hangzott:
– Éljen Sztálin! – A te hangod volt, s mégse:
a tébolyultak felséges fölénye
ércessé tette s hideggé. Hogy zengett!
– Éljen Sztálin! – Álltam az ajtó mellett.
Gumibotok ütései. Majd csend lett.
Elájultál? Otthagytak? Agyonvertek?
Jaj, Bandi! pajtás, útitárs és testvér!
Barátom! háziszentem! hogy szerettél!
Hol van a múlt? hová lett régi kedved?
Hogy mókáztál, mikor a bombák estek
köröttünk! És a hadnagy hogy meredt rád,
mikor Hitlert játszottál egy gerendán,
vad billegéssel, sok rozmárfogaddal!
S mit röhögtünk a kolerabarakkban!
Tikkadt pajtákban és hajófenéken
hány költeményedet szavaltad nékem!
S mikor a nagy görögdinnyét szerezted
gyors lábaiddal! Mikor Márrákesben
megkövezésünk szeplős angol képed
miatt maradt el! A „köszönöm szépen”-t
is untuk, mert már annyiszor mentettük
meg egymás életét! Csak biccentettünk.
És hogy örültünk! Minden reggel hatkor
keltél: hadd lásd, ha virrad az aranykor.
Milyen biztos voltál, hogy annyi álság
után a világot végleg megváltják,
s a szabadság virágba szökken itten!
(Egy kevéskét mindebből én is hittem.)
S aztán? Ujjongtál, s arcod belesápadt
az ujjongásba. Azt mondtam: lakáj vagy.
S pártod! Ettől mindig felforrt a vérem.
Hányszor verekedtünk ezért Tangerben!
A párt, a párt! A vöröslámpás némber!
Anyám – mondtad. Meghaltál volna kétszer
naponta érte. Sokszor megpróbáltad.
A párt! Azt hitted, így szolgálsz a pártnak.
S mit hittél még? Mire mentél, ha térden
csúszkáltál? A grúz Drakulának vér kell.
Mikor hoztak be? Tegnap? S milyen váddal?
Te vagy a főkém! A párt megkér: vállald!
De elvtársak! Elvtárs? Talpalni kezdtek.
Az őrület maradt csak, hogy megmenthesd
hitedet. Hová kerültél, mit képzelsz?
Hős kommunista lettél náci kézben?
Az ochránán vagy? S amíg agyonütnek,
Sztálin nevét vágod hitvány képükbe?
A folyosón át hány sóhajt, hány véres
jajszót küldjek feléd, mely mind nem ér el?
Mit mondjak még? Elvtársaid ölnek meg,
ok és cél nélkül. Mit ért tiszta lelked,
hűséged, harcod, mikor ez a vége?
Gyalázatuk felüvölt a nagy égre
s a négy égtájra. De mit tudok tenni?
Sok itt a mártír s rég nem figyel senki.
 

(Az ávó pincéjében, 1950 őszén)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]