Vámbéry Rusztem szelleméhez

Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt, s én is, kinek a Van-nál több a Volt, sírodhoz lépek minden naplementén   ott, túl a Hudson mentén. Végigkísértem pusztulásodat. Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad, arcod hamvát a férgek már leették,   de szép szemed nevet még. Novemberben, egy éjjel, néztelek. Tollat sem tudna fogni kézfejed, körmeid hullnak s összegyűlnek halvány   kagylók, koporsód alján. Aztán a tavasz, e bitang kölyök, nyakadba mocskos vizet öntözött, s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.   Borzalmas ez, tanár úr. Négy éve még ott sétáltál velem – kosárral karodon – a Broadway-n, hol várt vevők és boltosok füzére   tréfád görögtüzére. S magas szobádban fenn, ha este lett! Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek, míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,   mint világítótornyok. Később tea volt, toast és grapefruit és nyitottad az emlék kapuit, majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –   mézes cukrodból egyet. Csak futva mondtad – közismert dolog –, hogy milyen fontos a római jog, s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi   nélkül nem lehet élni. Bölcs agg! olyan vagy nékem most, ki nincsen, mint álmaimban visszatérő kincsem, és minden szép szavad nyomomba törvén,   mint kőtáblán a törvény. Most, hogy a szörnyű államhatalom úthengere mindent laposra nyom, s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt   alatt: tetű vagy vérfolt, most, hogy a jogot rongyként elvetik s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik, most már tudom, mi az, amiről ott fent   beszélgettünk: a jogrend. S mi a szabadság és testvériség! mikor barátok közt a lég is jég, beszélni nem mersz, szájad íze vackor   s remegsz a gondolattól, mikor mindenből pelyva s ocsú lett, és elsőnek veszett a becsület, mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,   az ember méltóságát. Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt! Hol rám egy ország romsora omolt, az éj mélyéből sikoltok utánad.   De kései a bánat. (Az ávó pincéjében, 1950)