Vámbéry Rusztem szelleméhez

Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,
s én is, kinek a Van-nál több a Volt,
sírodhoz lépek minden naplementén
 
ott, túl a Hudson mentén.
Végigkísértem pusztulásodat.
Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,
arcod hamvát a férgek már leették,
 
de szép szemed nevet még.
Novemberben, egy éjjel, néztelek.
Tollat sem tudna fogni kézfejed,
körmeid hullnak s összegyűlnek halvány
 
kagylók, koporsód alján.
Aztán a tavasz, e bitang kölyök,
nyakadba mocskos vizet öntözött,
s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.
 
Borzalmas ez, tanár úr.
Négy éve még ott sétáltál velem
– kosárral karodon – a Broadway-n,
hol várt vevők és boltosok füzére
 
tréfád görögtüzére.
S magas szobádban fenn, ha este lett!
Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek,
míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,
 
mint világítótornyok.
Később tea volt, toast és grapefruit
és nyitottad az emlék kapuit,
majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –
 
mézes cukrodból egyet.
Csak futva mondtad – közismert dolog –,
hogy milyen fontos a római jog,
s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi
 
nélkül nem lehet élni.
Bölcs agg! olyan vagy nékem most, ki nincsen,
mint álmaimban visszatérő kincsem,
és minden szép szavad nyomomba törvén,
 
mint kőtáblán a törvény.
Most, hogy a szörnyű államhatalom
úthengere mindent laposra nyom,
s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt
 
alatt: tetű vagy vérfolt,
most, hogy a jogot rongyként elvetik
s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,
most már tudom, mi az, amiről ott fent
 
beszélgettünk: a jogrend.
S mi a szabadság és testvériség!
mikor barátok közt a lég is jég,
beszélni nem mersz, szájad íze vackor
 
s remegsz a gondolattól,
mikor mindenből pelyva s ocsú lett,
és elsőnek veszett a becsület,
mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,
 
az ember méltóságát.
Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!
Hol rám egy ország romsora omolt,
az éj mélyéből sikoltok utánad.
 
De kései a bánat.
 

(Az ávó pincéjében, 1950)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]