Börtönóda egy régi dámához

Finom fejed a rizspor fellegén először akkor libbent fel elém, mikor foglárom az ablaktalan cellába rúgott, ó Madame Roland! S azóta itt csacsogsz, csevegsz, nemes hölgy s oly okos vagy és oly szellemes, hogy szinte sok. De a jó társaság nagyritka kincs; az ember megbocsát. Dalolj, ezüst csíz, Concièrgerie-m falán s végsők között tiéd e rím, írom, költőd, új André Chénier, ma még tiéd; holnap a semmié. Mondd hát: látva a halál ciprusát, így tündökölt neked az ifjúság, s gyermekkorod elsüllyedt útjait tapogatták-e újra ujjaid? Csapott-e rád vadul, ha nyílt a zár, anyád szekrénye – jázmin-illatár – s míg lenn a Szajnán éji hold úszott, daloltak-e holt, régi koldusok? Holbach szalonja, nagy kerek feje, az első csók, Fontainebleau erdeje, hol akáclombon a nyár tovaszáll s fényeivel a Palais Royal? S előtted is így éledt fel a múlt? Tűnt percek száz csillagszórója gyúlt, s minden zárt könyv, halott száj, régi fa kinyílt, mint egy victoria regia? S mondd, ugye te sem félted a halált? Csak ifjan és hiába menni fájt. Ne vígasztalj, hogy ügyünk az igaz; néktek vígasz volt, nékem nem vígasz. Íly zord időn az igazság s az ész hangját nem hallják, pártja elenyész, a szélsőség bikája nekiront s ki marad a porondon? A Gironde. Véretek elfolyt; s én e vérfolyam tükrébe néztem s nem láttam magam. Csapdába estem én, ki Dantonék sorsát ösmertem s mégse tanulék. A zsarnok cirkuszába most bevet – cirkuszt nyitott, mert nem ad kenyeret – hullámból terrort főz a kannibál s lótetű bajsza alatt elpipál. S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat! A kalmár nyugat rádión ugat s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat stimmel, plusz egy önkéntes áldozat. Ülj inkább mellém, mutasd szép bokád – Roland miniszter márcsak megbocsát – s amin töprengek vagy hét napja itt, pletykáld el azt, a zsarnok titkait. Igaz, hogy ő, az eszme-magvető, titkon cinikus, mindent megvető, s minden elvet, mit másban elvetett, magától rég s undorral elvetett? Igaz, hogy azt, mit ír, pofáz, izen, szajkolja mind s nem hiszi senki sem s széthull a nagy ideológia, ha felfordul vagy meg kell lógnia? Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek halálát kéri, semmi egyebet? És mert a rosszak száma számarány, mindig marad, kit vágóhídra szán? De egyszer minden s ez is elapad, s a jóság szobra egyedül marad. A guillotine zsilipjén kánoé jelenik meg s rajt ő, az új Noé. Erről beszélj magányom drámai napján, jelenség, szép és dámai, mert titkon fújt meg e rút salak itt, anélkül, hogy láthatnék valakit. Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj, vidíts! örökké a zsarnok sem él, s míg listáján kihúzza nevemet, rossz könyvein még egy jót nevetek. (Az ávó pincéjében, 1950)