Széljegyzet papír nélkül
| Dögölj meg – sziszegte az ávós, |
| Két és fél lépés. Itt sétálok |
| fel és alá négy fal között. |
|
| Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám, |
| és futhattam volna nyugat |
| felé, amikor még nem zárták |
| le drótsövénnyel az utat, |
|
| s később is, mikor jóbarátok |
| vezettek volna ki. De csak |
| maradtam. Mért? Kíváncsiságból. |
| Azért is, mert már túl sokat |
|
| bolyongtam, és mert ez a város |
| mert tudom, hogy a versíráshoz |
|
| és mert kell, hogy megörökítsem |
| e társaságot, mely mezítlen |
|
| Panasz helyett inkább dicsekszem, |
| hogy ellenségnek vesznek és |
| hogy költőink közt éppen engem |
|
| Itt gondolkozhatom nyugodtan. |
| Attól lettem szabadabb, hogy |
| lezártak, s hogy oda jutottam |
|
| Mint máskor. Szájas humanistát, |
| basa. Nézem a tömlöc piszkát. |
| – Dögölj meg – szólnak csauszai. |
|
| Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz? |
| Szabad szám messze elszaladt? |
| Mi a választék? Visz az osztrák: |
| börtön, hóhér, vagy gályapad. |
|
| Világosra Spielberg, Lipótvár, |
| jó tömlöcök voltak. S Czuczornál |
| jobb verset írnom nem nehéz. |
|
| Orvos-hugomat innen küldte |
| Rákosi tart itt. Egy a csürhe: |
|
| Sebaj! Mert megalázni engem |
| ily társaságban nem lehet. |
| Pofozhatnak, és én fejemben |
| tovább csinálom versemet. |
|
| Akármi – én vagyok az úr itt. |
| Rímeim élnek. Körben húrik |
| szállnak. Nem félek senkitől. |
|
| Egy gondom van, mely éjjelente |
| a nyálkás priccsen felriaszt: |
| hogy nemcsak én írom e verset, |
|
(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán) |
|
|