Széljegyzet papír nélkül

Dögölj meg – sziszegte az ávós,
mikor e lyukba belökött.
Két és fél lépés. Itt sétálok
fel és alá négy fal között.
Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,
és futhattam volna nyugat
felé, amikor még nem zárták
le drótsövénnyel az utat,
s később is, mikor jóbarátok
vezettek volna ki. De csak
maradtam. Mért? Kíváncsiságból.
Azért is, mert már túl sokat
bolyongtam, és mert ez a város
a hazám meg a földem, és
mert tudom, hogy a versíráshoz
jó ihlető a szenvedés,
és mert kell, hogy megörökítsem
azután, hogy kiismerem,
e társaságot, mely mezítlen
képét mutatja idebenn.
Panasz helyett inkább dicsekszem,
hogy ellenségnek vesznek és
hogy költőink közt éppen engem
ért e megkülönböztetés.
Itt gondolkozhatom nyugodtan.
Attól lettem szabadabb, hogy
lezártak, s hogy oda jutottam
végül, hová való vagyok.
Mint máskor. Szájas humanistát,
lecsukatott a budai
basa. Nézem a tömlöc piszkát.
– Dögölj meg – szólnak csauszai.
Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?
Szabad szám messze elszaladt?
Mi a választék? Visz az osztrák:
börtön, hóhér, vagy gályapad.
Világosra Spielberg, Lipótvár,
Buda? Ehhez képest egész
jó tömlöcök voltak. S Czuczornál
jobb verset írnom nem nehéz.
Orvos-hugomat innen küldte
Szálasi a halálba. Most
Rákosi tart itt. Egy a csürhe:
a porkoláb is azonos.
Sebaj! Mert megalázni engem
ily társaságban nem lehet.
Pofozhatnak, és én fejemben
tovább csinálom versemet.
Akármi – én vagyok az úr itt.
Kínzóim sírja összedől.
Rímeim élnek. Körben húrik
szállnak. Nem félek senkitől.
Egy gondom van, mely éjjelente
a nyálkás priccsen felriaszt:
hogy nemcsak én írom e verset,
én is vagyok a kézirat.
 

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]