Kurucok

Börtönömnek ők népesítik

lázálmas, hosszú éjeit.

Nyeregből rúgják fel az ajtót,

bejönnek ágyam széleig,

borókaszagú ködöt fúnak

arcomba mokány méneik.

Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,

dalol s mókáz a vérpadig;

szemükben arany fények úsznak,

tarkójukon a szél lakik.

Megállnak. Börtönt sokat láttak:

ilyen borzalmast még alig.

Hümmögnek, aztán megcsodálnak,

mint halottat a gyerekek,

egyik rámdobja köpönyegjét

– malomkőnél is kerekebb –

és nyergük alját ketten oldják,

hogy párnáim is legyenek.

Iszákjukból sonkát kínálnak,

roppant császárhúst tőrhegyén,

veres lúdsültet – „combközébe

e flaskanyak a vőlegény:

meghúzhasd, Esztergomban termett,

Bottyán uramnak szőlején.”

Mellém ül egy: a haja szőke,

balján pisztoly, övén fokos,

tarkója a budai német

hóhér bárdjától vérnyomos –

jaj, Béri Balogh Ádám! kendet

sem ösmerem meg, én okos.

Az ajka cserepes, az arca

láztól rózsás meg szikfehér,

földieper szagú az inge,

térdére hajlik, szinte fél

s mikorra szavát összeszedte,

felém fordul és így beszél:

– Kigyelmedben nem látok mást én,

hanemha sémi herceget,

aki, mikor a libertásnak

itt rőzsetüze sercegett,

hozzánk állt, ránktett kardot, pennát

s napjából minden perceket.

– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,

sem hogy vérebek kergetik,

nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást

s habár hét balsors verte itt:

nem jajgatott, hogy odahagyta

a Hesperidák kertjeit.

– Háznépét megölték egy szálig,

könyvén a máglya pírja ég,

és most, hogy a börtönből meddő

ágyékkal kora sírba lép:

értünk való vitézi holtát

nem zengi kürt, nem sírja nép.

– Hazámért itt, e tömlöc-sírban

ezennel most megkövetem,

s ha jóvá tenném, szívest halnék

esmég tőkén vagy cöveken,

s kegyed előtt a porig hétszer

alázom tisztes fövegem.

Szabódom. Éppen ő, a mártír

beszél így? Ugyan, hagyja el.

Magyar földön a szabadságért

bárd alá jutni? Bagatell.

S ahogy ő halt meg bátran egykor,

úgy halnék én is majd, ha kell.

A másik lovas a nyeregben

ölembe vadkörtét hajít

s nevet. Elnézem pödrött bajszát

s végüknél sodrott ajkait.

Legott meginstál: Komáromból

Rácz Miska vagyok magam itt.

S mesél. A lest, hogy Szencnél vártak

s elkapták Stromperget teli

bukszával; táncot morva várak

boroshordóin; reggeli

vágtát, hol arcba ugró ágak

harmatja volt a reggeli.

Bécs bordélyát, hol álruhában

szálltak meg: gáláns éjszaka!

Jávorka Ádám fringiával

húsz dunyhát szúrt le egymaga,

s a pékné rémült arca reggel

és kétszáz kifli friss szaga!

A Duna menti marsot: szemközt

vonult a labanc, négy napig,

s az arany őszben egymás anyját

szidták az áron át, amíg

a tejszín vízben összefolytak

valószerűtlen árnyaik.

S a végét: távol pestiscsengők;

a táj: tört kóró, régi nád;

hűlt tűznél agg vitéz pipázik,

Vauban-t lapozgat a diák,

s fölöttük, oldalt kéken fénylő

szemekkel szálló vadlibák.

A deszkapriccsen, szemlehúnyva

látom Rákóczit: most beszél,

a Felvidéknek veti vállát,

baljában sárga oklevél,

s mint arany almáját a császár,

úgy tartja Újvárt jobbkezén.

Serege Bécsnél jár: mögöttük

karikás ostor a vihar,

vagy ülnek alkonykor a Dudvág

partján, hol messze kürt rivall,

s táncolnak pannón dombtetőkön

a porfelhők szoknyáival.

Pajták, padlások s röhögések

bújtatják őket, hogyha kell,

szoknyák s köcsögök várnak rájuk –

az ország roppant anyamell,

az ország, amely velük érez,

fortyog, lapul, sír, énekel.

Könnyű lovasság, könnyű bánat,

kik éltek s haltak könnyeden:

mért nem halhattam velük én is?

Itt fekszem most és könnyezem –

ők hümmögnek, szedelődzködnek,

majd útra kelnek csöndesen.

Búcsúzkodón mind visszapillant,

amikor a küszöbig ér el;

a folyosón Rácz Miska fordul

lovával, a rőt telivérrel,

s én sírok, sírok, míg szememet

két sebnek érzem, teli vérrel.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)