Lőrinc pap

Illyés Gyulának

 
Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:
ez háza, melyben kenyerét eszi,
hónaljában az őszi köd gubbaszt,
a téli szél vitorlának veszi,
a felkelő nap sólyma csuklaján,
halántékába a hold belenő,
szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán
odvat kopácsolt a harkály idő,
őrült szemfénye lett a pisztolya
s vad füttye, melyet téboly hallani,
lábfürdője dombhátak lisztpora
s fagyott szekérnyomok szántalpai.
Későn van ez, soká Mohács után,
s hajlik már útja síri rög felé,
vállából karja kiugrott sután,
szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;
olykor már egy tanyára is belép,
csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,
szikkadt torkának nagy s örök hevét
aludttejjel hűsíti hasztalan,
kemencékhez formálja derekát;
marasztalják, de ő nem nyughatik
és minden este új és új dombra át
hurkolja árnya hosszú húrjait.
Régvolt nevét egyszer fecsegte el:
feladta akkor a zabhegyező,
a dögszagú, madárfő siheder –
de nem hitték el róla, hogy ez ő.
Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.
De hallgatódzik háznál, kert megett,
hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,
s ha szól: mélyen, huhogva felnevet
s ha nem – vizek partjánál ácsorog,
követ dobál tükrükbe és figyel,
hogy visszatér-e hozzá s hányszoros
a hullám, melyet ő indított el.
Budán látták, a Várban. Ott maradt
Szent György terén, a kőben, lábnyoma.
Az Úr testét, ha felmutatja pap,
azóta nem láthatja Zápolya.
Tarpán bolond aggnő szólt rája így:
„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,
vad hímszag rajta s homlokán a dics.
Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”
Sukoró mellett, hol nádon lakott
zsombékon ülve, egy suttyó gyerek
vetett eléje három mondatot
beszédéből, mit régen elfeledt.
Azóta érzi: nem halhat meg ő,
nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,
talajvíz lesz, mindenhol felszökő,
ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;
hód-fészek lesz agykérge, szelleme,
hód járat: minden partfokot kiváj;
földvár, az ország kulcsa; ellene
hadjáratot hiába kezd király;
lesz hosszú, cingár karja iszalag,
mely zöld csapdákat rejt az út alá
s két ujja közt a boka kiszakad,
mely őt e földből kiszakítaná.
Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,
iszapok vadkan hátán hever el,
de kézről-kézre adja őt tova
szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;
bejárja az országot, ellepi,
határt reá nem szab idő, se tér,
gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,
s mi benne volt, magától terjed, él:
az Eszme, mely virágporként lebeg
s az agybarázdák földjén újra nő,
s a Szó, mit még anyjában, vérerek
hallócsövein ért a csecsemő.
S végül: mikor az égen átrezeg
a hajnalt jelző első zöld fonál,
szíve kigyúl s megáll egy domb felett
Czegléd papja, az öreg áldozár.
Valója már csak foszló férc, lidérc,
legendás váz, csalóka, elhaló;
lidérce lesz az érc, a sziklabérc,
örök legenda, nem haló való.
Nem látják ketten egymást újra itt:
alászáll ő – amaz meg fellebeg,
s helyére lépve, vándorútjait
örökké rója, mint a fellegek.
 

(Recsk, 1952)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]