Lőrinc pap
|
Illyés Gyulának
| Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt: |
| ez háza, melyben kenyerét eszi, |
| hónaljában az őszi köd gubbaszt, |
| a téli szél vitorlának veszi, |
| a felkelő nap sólyma csuklaján, |
| halántékába a hold belenő, |
| szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán |
| odvat kopácsolt a harkály idő, |
| őrült szemfénye lett a pisztolya |
| s vad füttye, melyet téboly hallani, |
| lábfürdője dombhátak lisztpora |
| s fagyott szekérnyomok szántalpai. |
|
| Későn van ez, soká Mohács után, |
| s hajlik már útja síri rög felé, |
| vállából karja kiugrott sután, |
| szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé; |
| olykor már egy tanyára is belép, |
| csámcsogva fal mézes lepényt, ha van, |
| szikkadt torkának nagy s örök hevét |
| aludttejjel hűsíti hasztalan, |
| kemencékhez formálja derekát; |
| marasztalják, de ő nem nyughatik |
| és minden este új és új dombra át |
| hurkolja árnya hosszú húrjait. |
|
| Régvolt nevét egyszer fecsegte el: |
| feladta akkor a zabhegyező, |
| a dögszagú, madárfő siheder – |
| de nem hitték el róla, hogy ez ő. |
| Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír. |
| De hallgatódzik háznál, kert megett, |
| hogy Györgyről s róla szól-e még a hír, |
| s ha szól: mélyen, huhogva felnevet |
| s ha nem – vizek partjánál ácsorog, |
| követ dobál tükrükbe és figyel, |
| hogy visszatér-e hozzá s hányszoros |
| a hullám, melyet ő indított el. |
|
| Budán látták, a Várban. Ott maradt |
| Szent György terén, a kőben, lábnyoma. |
| Az Úr testét, ha felmutatja pap, |
| azóta nem láthatja Zápolya. |
| Tarpán bolond aggnő szólt rája így: |
| „Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő, |
| vad hímszag rajta s homlokán a dics. |
| Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.” |
| Sukoró mellett, hol nádon lakott |
| zsombékon ülve, egy suttyó gyerek |
| vetett eléje három mondatot |
| beszédéből, mit régen elfeledt. |
|
| Azóta érzi: nem halhat meg ő, |
| nagyot nyújtózik, ha a földbe lép, |
| talajvíz lesz, mindenhol felszökő, |
| ha ásnak, felmutatja ujjhegyét; |
| hód-fészek lesz agykérge, szelleme, |
| hód járat: minden partfokot kiváj; |
| földvár, az ország kulcsa; ellene |
| hadjáratot hiába kezd király; |
| lesz hosszú, cingár karja iszalag, |
| mely zöld csapdákat rejt az út alá |
| s két ujja közt a boka kiszakad, |
| mely őt e földből kiszakítaná. |
|
| Lesz láp mélyén burjánzó borbolya, |
| iszapok vadkan hátán hever el, |
| de kézről-kézre adja őt tova |
| szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder; |
| bejárja az országot, ellepi, |
| határt reá nem szab idő, se tér, |
| gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki, |
| s mi benne volt, magától terjed, él: |
| az Eszme, mely virágporként lebeg |
| s az agybarázdák földjén újra nő, |
| s a Szó, mit még anyjában, vérerek |
| hallócsövein ért a csecsemő. |
|
| S végül: mikor az égen átrezeg |
| a hajnalt jelző első zöld fonál, |
| szíve kigyúl s megáll egy domb felett |
| Czegléd papja, az öreg áldozár. |
| Valója már csak foszló férc, lidérc, |
| legendás váz, csalóka, elhaló; |
| lidérce lesz az érc, a sziklabérc, |
| örök legenda, nem haló való. |
| Nem látják ketten egymást újra itt: |
| alászáll ő – amaz meg fellebeg, |
| s helyére lépve, vándorútjait |
| örökké rója, mint a fellegek. |
|
|
|