Egy bizánci teológus temetésén

A bokrok közt egy raj detektív cirkál,

géppisztollyal húsz rendőr áll amott

s védik – mit is? – a hanthányást a sírnál

s a rendőrállamot.

Kordon kettő van: egy belső s egy külső.

Benn: moszkoviták, párt, sajtó, külügy,

halk duruzsolás – ez is pofafürdő –

a hulla csak ürügy.

Kívül spontán tömeg, melyet kötéllel

s teherautón hoztak a sírra fel

a nagy halotthoz. Ott spicli szökdécsel

s a lógóst írja fel.

A nagy halott! Moszkvában élt húsz évig.

Ettől lett íly nagy s nagyétkű legény.

Egyébként öt pártkongresszust ült végig

s élt túl e fenomén.

Ragaszkodott is a pártlíneához

s ha e líneával néha jót

sóztak farára, úgy önkritikázott,

akár egy filozóf.

Mert filozófusnak hívták. E székbe

a párt ültette, mert Sztálint s Lenint

továbbhígítva, így meg úgy idézte,

előírás szerint.

S ha vonalat s előírást cseréltek,

szemétbe dobták minden dolgait.

Sebaj! a könyv mit tegnap írt, érvényben

marad még holnapig.

Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen.

Azon rúgott, ki ott maradt alul,

de előírt hátuljakból egyet sem

hagyott nyalatlanul.

Mit gondolt valóban? Nem került színre.

Barátokat nem tartott soha. Hű

magához és pártjához így volt. Íme:

kor, ember és a mű.

De már hozzák is. Révai beszámol

a boldogultról, vélnéd. Egy fenét!

A heti bel- és külpolitikáról,

hogy Truman míly szemét,

hogy a harcban Nyugat bölcsei ellen

a párt viszi elöl a lobogót

s e téren munkálkodott – párthű szellem! –

míg élt, e filozóf.

A szónok kész. A hallgatókban holmi

tapsvágy csikland – taps nélkül szinte fáj –

majd szétfutnak. Ezt már tudják. Tapsolni

és taposni muszáj.

Magam maradtam a Kossuth emléknél,

de szívem a torkomban kelepel.

Ha e bandát, istenments, túl nem élném,

még így temetnek el.

Ne hagyjatok! Síromra fel, barátok!

Mondjatok ott valami emberit,

hogy törtborssal ettem a kelvirágot,

vajjal a tengerit,

hogy mórul szoktam álmomban beszélni,

hogy szerény voltam, művelt és buta –

ne hagyjatok kínomban, Wesselényi,

Füsi, Illyés Gyula!

S ha eltemettek és aztán betértek

egy kocsmába s nem értve az okát,

nagyhirtelen s mohón rólam beszéltek

éjfélig vagy tovább,

ha egyszerre egy szó, egy szín hiányzik

belőletek s nem tudjátok, hogyan,

úgy életem nem volt, mint e bizánci

bölcsé, haszontalan.

(Rudas László temetésén, 1950 tavaszán)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]