Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára

Tengerből kelt dzsin! mélységek haragja! az égre fröcskölsz örvényt, iszapot, s mindünk jövőjét zárnád a palackba, melyet kezed a vízbe visszadob. Homlokod új középkor kapuboltja, hadaid állnak már a bolt alatt. Nincsen közöttük, csak született szolga, hírből sem tudják, mi a gondolat. Tudósaid: bolondok, szélütött nép, mely pókhálón leng s piszkál ósdi port; gazdászaid rendszered egyszülöttjét kendőzgetik, az örökös nyomort. Írógárdád: hízelgők, csepűrágók, barátaid: merev lakájsereg, s rothadt Bizáncodhoz festőid sárból és vérből kevernek arany hátteret. Gigász, kit szült – ó végzetes hatalmak bal frigye – ész és gonosz akarat, népek foglára, ki egy forradalmat fojtottál meg markodban egymagad. Hőseit haláltáborokba zártad, avagy tarkón lövetted – de elébb megpökted őket és csizmádról sárral tapostad mindük eleven szemét, s hulláik hegyén egyre feljebb hágva – joviálisan s csupa nyugalom – nézel országod roppant mocsarára, rettentő kőszirt! szörnyű hatalom! Kénkövet fúvó, pokoli lidérced e század lápjából magasra nyúlt: gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb Attilánál s gyilkosabb mint Timúr. Halálodat olyan vadul kívánom s hívom, hogy szinte beleszakadok. S látlak dácsádban vagy kremli szobádon, ahogy sétálgatsz fel-le magad ott. Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál – s magaddal rántasz asztalt, huzatot. Aludttejképű őrhad – egész kaptár – szalad be s néz: „No csak, elutazott.” Vagy májad vélem látni s rajta rákot. Egy ércsomón tenyészik a fekély. „Most, most” – súgom –, „még egy perc és elrágott s nincs szer, mely felsegél.” S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem, futok – repítsen hajó, gyorsvonat –: hálószobád homályán érlek tetten s átrágom torkodat. Milliók vannak így. Ma sem kívánok mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy s alvadt vértömbökből épült Bizáncod ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy. (Budapest, 1949)