Kirándulás a Koloska völgybe

A múltkor a Koloska völgybe indultunk, esős délután, s ahogy ballagtunk felfele, szemközt a dombhát méregzöldje mozdult, mint Macbeth erdeje. – Ahá – gondoltam –, még megismer s így járul elém kegyesen. S a kedves kezét kézbe vettem, hogy a kis tisztást megkeressem, mely évről évre fekhelyem. Majd a lányt rútul cserbenhagyva, ugrattam árkon-bokron át, öreg füvekhez lehajoltam, harangvirágba beszagoltam, megcirógattam a mohát. Egy fára másztam – ágbogáról a tájat néztem, mialatt madárfüttyöket utánoztam, s becsaptam három arrajárót, meg egy domboldal madarat. De a hőscincért nem találtam. Majd jött a kedves, én leszálltam, és kergetődztünk és futottunk, míg tisztásunkhoz eljutottunk, ahol két horhos összefolyt. Pásztordalt rögtönöztem ottan s a kedvest csókra csábítottam (a hely szelleme szuggerált) és így lihegtünk a berek alján, boldog ősemberek. Aztán lementünk a kocsmába, kibontottuk a csomagot: füstölt lazac volt benne, sonka, rétes, gyümölcs meg csirke combja, egyszóval: íz, szín, illatok. Bort ittunk súlyos csillagfényben és én a kedvesnek meséltem, mit láttam itt, mit tettem ott: – csak nagy sokára vettem észre: mindenki engem hallgatott. Füredre vagy húszan kísértek, mikor beszédem véget ért. Éjfél rég elmúlt. Verset írtam – elég jó verset – s szinte sírtam az örömtől. De nem ezért. Azért vert boldog nászdalt szívem, mert a természettel portáján még tegeződöm, jó rokon, és az erdő nem aszpirinem, se sportpályám, de otthonom. Boldog voltam, hogy szálló évek permet esőjén, a robot porán s aljában kormos égnek lelkem kohói egyre égnek s kedvemnek lángja még lobog. Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse, spanyolcsizmás elméletek hagytak még bennem életet s fejemből képet, képzetet nem öltek ki a képletek. Boldog, hogy szolga sose lettem, álszent lakáj, fejbúbig báb, sem bamba népség, vakhit fattya, ki első szóra úgy hullatja el énjét, mint a bélsarát. Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek, iszom, szeretkezem, mesélek, költő, vad, ifjú, csupa láz s a föld, a táj, a nép, az élet ismer, ujjong és harsonáz. Boldog, hogy elmondhatják rólam, ha rám néznek, az emberek: „Van benne abból egy kevéske, mi fajtánk terve, mintaképe, ős-dúca volt – de elveszett. Nézzen hát rá, ki idelát! Mert megy – ahogy jött, messze helyről – torzó volt ő is ideát; torzó; de őrzi az emberről való Plátói Ideát.” (Balatonfüred, 1949 nyarán)