Negyven felé
K. Gy.-nek
Mit valljak néked e vörös szalonban |
a szárnyas empire oroszlán alatt? |
Harmincnyolc éves vagyok ma s nem tettem |
le még a földre jól a lábamat. |
Az iskolában maflának neveztek |
s holdkóros őrült voltam, mint gyerek. |
Csak egy ruhám van. Ezt is még New Yorkban |
szereztem. Nem gyűjtöttem kincseket. |
Anyámnál alszom, a rövid díványon. |
Ha dícsérnek, futok, mert szégyellem, |
ha megtámadnak, hallgatok. Nem kértem |
magamnak soha semmit. Védtelen |
vagyok, mint fóka a parton, ki várja, |
hogy lebunkózzák. Titkos gőgömet |
sosem mutatom. Így állok előtted: |
félig híresség, félig csődtömeg. |
|
Ha versbe kezdek, kínlódom s vonaglok, |
amíg a rossz sorokat megírom. |
A jók nem tőlem jönnek. Titkos ujjak |
jegyezik. Látomás a papíron. |
S én plagizálok. Él valaki bennem: |
védangyal, démon, vagy tündérkirály. |
Nem ismerem. Csak olykor, félálomban |
érintkezünk. Azt súgja: „szublimálj!” |
Testem s lelkem e plátói szerelmét |
vad szenvedélyek kísérik nyomon. |
Mocsárba fúlok, ha kiélem őket, |
kényszerzubbony vár, hogyha elnyomom. |
Mit tehetnék? Szaladok, mint Petrarca |
az abszolút után, mely ellebeg. |
S hiú vagyok. Mit felelsz, ha megkérdem: |
a költőt, vagy az embert szereted? |
|
Két éve jöttem el Amerikából. |
Állásban ült s lopott itt mind, aki |
él és lélekzik. Én az országot jártam |
falut falu után, tanítani |
rozzant pajtákban, hol a hold ezüstje |
pótolta a hiányzó léceket. |
A dűlőúton este a sofőrrel |
nyulat gázoltunk, hogyha éhesek |
lettünk. Aludtam ágyban, szénaboglyán, |
szempillám közt a csillagok hegyes |
tűjével. Így oktattam irodalmat |
s történelmet csűrben, szőlőhegyek |
tövén, kertekben, iskolákban, téli |
pusztákon meg a nyári Balaton |
mellett. Szabad hazáról álmodoztam |
s fölébredtem a szovjet gyarmaton. |
|
Hány szerelmet mulasztottam el gyáván! |
Előled is futottam. Oly nagyon |
fiatal vagy még. Tudtam, vén varázsló: |
elbűvölhetlek, hogyha akarom |
s ez hitványság. Te jöttél be szobámba |
Füreden, a múlt nyáron, s hirtelen |
ágyamba csúsztál. Most nyelved az ostyám |
s térded kőarca lett az istenem. |
Boldog vagyok veled. Azon töprengek, |
mikor ajkam végigfut öleden: |
hogy mindebből, a látható valón túl, |
jön-e emléknek valami velem? |
S találgatom: tudod-e, vagy csak sejted, |
hogy karjaid között kísértetet |
tartasz, gyáva nyulat, ki nem akar még |
meghalni? Vagy tán épp ezért teszed? |
|
A tojásfejű, szadista helytartó |
minap végigjáratta szemeit |
rajtam. Ez tudja, hogy nem tud megvenni |
s mert nincs belőlem haszna, elveszít. |
Nem hiszed? Menj az ablakhoz! Ki sétál |
a Vigadó előtt? Félig majom, |
félig ávós. Kísér, fülel rám, üldöz, |
puhít s izzaszt, míg bevisz egy napon. |
S ha hallod majd, vagy olvasod a lapban |
a Moszkvában kotyvasztott maszlagot, |
a gramofonlemezt, hogy titoista, |
klerikoburzsuj kémfőnök vagyok: |
ne hidd el! Mégha magam mondom is be |
a rádión: súgd meg mindenkinek, |
hogy hazudnak a gyilkosok. Vagy inkább |
hidd el. Mert jobb neked, ha elhiszed. |
|
Megbántottalak? Ne haragudj. Kettőnk |
közül megint én vagyok a butább. |
Nem szólsz. Átvezetsz a szomszéd szobába |
s bokád mellé ejted le a ruhát. |
Mezítlenséged színezüst gejzírje |
felszökik és minden tárgyat befed. |
Körülprésel s megrészegít. Gyalázat, |
hogy vígasznak használom testedet. |
Az ágyon fekszel. Arcomon a nyárvég |
tüze lobog. Letérdelek eléd. |
Bőröm tikkadt tarló. Az esti árnyék |
hajadba hull. Szemgödröd két setét |
tengerszem. Rád hajlok s felszívom őket, |
|
(Budapest, 1948. szeptember 22.) |
|
|