Negyven felé

K. Gy.-nek

 
Mit valljak néked e vörös szalonban
a szárnyas empire oroszlán alatt?
Harmincnyolc éves vagyok ma s nem tettem
le még a földre jól a lábamat.
Az iskolában maflának neveztek
s holdkóros őrült voltam, mint gyerek.
Csak egy ruhám van. Ezt is még New Yorkban
szereztem. Nem gyűjtöttem kincseket.
Anyámnál alszom, a rövid díványon.
Ha dícsérnek, futok, mert szégyellem,
ha megtámadnak, hallgatok. Nem kértem
magamnak soha semmit. Védtelen
vagyok, mint fóka a parton, ki várja,
hogy lebunkózzák. Titkos gőgömet
sosem mutatom. Így állok előtted:
félig híresség, félig csődtömeg.
Ha versbe kezdek, kínlódom s vonaglok,
amíg a rossz sorokat megírom.
A jók nem tőlem jönnek. Titkos ujjak
jegyezik. Látomás a papíron.
S én plagizálok. Él valaki bennem:
védangyal, démon, vagy tündérkirály.
Nem ismerem. Csak olykor, félálomban
érintkezünk. Azt súgja: „szublimálj!”
Testem s lelkem e plátói szerelmét
vad szenvedélyek kísérik nyomon.
Mocsárba fúlok, ha kiélem őket,
kényszerzubbony vár, hogyha elnyomom.
Mit tehetnék? Szaladok, mint Petrarca
az abszolút után, mely ellebeg.
S hiú vagyok. Mit felelsz, ha megkérdem:
a költőt, vagy az embert szereted?
Két éve jöttem el Amerikából.
Állásban ült s lopott itt mind, aki
él és lélekzik. Én az országot jártam
falut falu után, tanítani
rozzant pajtákban, hol a hold ezüstje
pótolta a hiányzó léceket.
A dűlőúton este a sofőrrel
nyulat gázoltunk, hogyha éhesek
lettünk. Aludtam ágyban, szénaboglyán,
szempillám közt a csillagok hegyes
tűjével. Így oktattam irodalmat
s történelmet csűrben, szőlőhegyek
tövén, kertekben, iskolákban, téli
pusztákon meg a nyári Balaton
mellett. Szabad hazáról álmodoztam
s fölébredtem a szovjet gyarmaton.
Hány szerelmet mulasztottam el gyáván!
Előled is futottam. Oly nagyon
fiatal vagy még. Tudtam, vén varázsló:
elbűvölhetlek, hogyha akarom
s ez hitványság. Te jöttél be szobámba
Füreden, a múlt nyáron, s hirtelen
ágyamba csúsztál. Most nyelved az ostyám
s térded kőarca lett az istenem.
Boldog vagyok veled. Azon töprengek,
mikor ajkam végigfut öleden:
hogy mindebből, a látható valón túl,
jön-e emléknek valami velem?
S találgatom: tudod-e, vagy csak sejted,
hogy karjaid között kísértetet
tartasz, gyáva nyulat, ki nem akar még
meghalni? Vagy tán épp ezért teszed?
A tojásfejű, szadista helytartó
minap végigjáratta szemeit
rajtam. Ez tudja, hogy nem tud megvenni
s mert nincs belőlem haszna, elveszít.
Nem hiszed? Menj az ablakhoz! Ki sétál
a Vigadó előtt? Félig majom,
félig ávós. Kísér, fülel rám, üldöz,
puhít s izzaszt, míg bevisz egy napon.
S ha hallod majd, vagy olvasod a lapban
a Moszkvában kotyvasztott maszlagot,
a gramofonlemezt, hogy titoista,
klerikoburzsuj kémfőnök vagyok:
ne hidd el! Mégha magam mondom is be
a rádión: súgd meg mindenkinek,
hogy hazudnak a gyilkosok. Vagy inkább
hidd el. Mert jobb neked, ha elhiszed.
Megbántottalak? Ne haragudj. Kettőnk
közül megint én vagyok a butább.
Nem szólsz. Átvezetsz a szomszéd szobába
s bokád mellé ejted le a ruhát.
Mezítlenséged színezüst gejzírje
felszökik és minden tárgyat befed.
Körülprésel s megrészegít. Gyalázat,
hogy vígasznak használom testedet.
Az ágyon fekszel. Arcomon a nyárvég
tüze lobog. Letérdelek eléd.
Bőröm tikkadt tarló. Az esti árnyék
hajadba hull. Szemgödröd két setét
tengerszem. Rád hajlok s felszívom őket,
mint szomjas, vén veréb.
 

(Budapest, 1948. szeptember 22.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]