Pálládász

(Kr. u. IV. század)

Fényes László emlékének

Körszínháztól az Ákhilleijonig

keresztények közt ő az egy pogány.

Nyomán káromlás röpdös, eb vonít,

tógája fülledt és bíbor magány.

Izzadt futások jázmin szaga száll

fel melle szirtjén s vállgödrébe bú,

agyán vad kert sarjad, mit nem kaszál,

halántékán páfrány a mélabú,

arcán jég bőrzik kinn, benn láz lobog

úgy, mint azén, kit sorsa régen űz,

de meg nem öl – s szemén a kárhozott

ember gőgjéből egy gyufányi tűz.

Megölték társait. Hypátiát

a nagytemplomhoz hurcolták és ott

kagylóhéjakkal hántották húsát

le testéről a krisztiánusok.

Azóta nem fél. Jöjjön a halál!

Üvegbokájú fény jár fürdeni

hűs homlokának fémtükör taván,

hol aszfodélosz árnyak fürtjei;

gerince árboc, mely móló mögött

fut révbe; útját bizton rója ki –

pukkadjanak meg láttán e dögök,

hogy él közöttünk még egy római.

Mert átnéz rajtuk. Oszlopszentjüket,

kit úgy imádnak, látta még maga.

Zöldségeket mormolt a vén süket

s farán mint cseppkő lógott bélsara.

A Szümpozion helyett hitviták,

a szűz nemzéstől a Szentlélekig!

S egymásra gyújtják Alexandriát

egy fogalomért, mely nem létezik.

S rabszoigaszabadítás! Felnevet.

Íly olcsón még nem izzadt a szegény.

De szent a munka; bért a fellegek

ura fizet, az Égi Vőlegény.

Hol van az élet íze, illata,

ajkról a mosoly és arcról a báj?

A vélemények tarka piaca

helyett egy kátén kérődzik a nyáj.

Közös tűzön a gyanú mérge fő,

egymást mardossák örökös pörön

s a vakhit sárga számuma elől

mezítlenül menekül az öröm.

A léggyökér szót elvágták – halál

vár gazdájára – és a gondolat

vermelt magon csírázó ősz szakáll,

koravén sarj; elvész a föld alatt.

Ha előbb él, a Nílus-parti kert

egy édeshangú tücske lehet ő,

a nagy athéni múzsának reszelt

combján lágyabb hangzattal felelő;

kocsmát s ingyenbort zengnek versei,

hetérát, kin cinóber árnyalat

haj, arc, ágyék – s vad csínyt a reggeli

utcák fehérjén, borzas fák alatt.

S ha ámbracsepp a tűnő napvilág:

e szép, bár olcsó égtől elköszön,

mézeddel ajkán hal meg, nagyvilág,

s nem sejti, hogy utána vízözön.

De így? Költőik csak a püspökök

nemlétező erényét zenghetik.

Catullus nem kell, Szápphó üldözött,

mit szólhat ő, ha versét elvetik?

A szépség gyanús, a szellem pogány,

így ül ködös víznél – túl messze part,

s csak ott, jövendő századok fokán

él egy emberfaj, mely őt érti majd.

Kétségbe kell hát esni. Kháronát

hol lelje, íly Léthére szállani?

Elvész, mit ír. E tenger áron át

nem lépnek, csak titánok lábai.

De vígaszul egy meddő életért,

ha borpincén ül, homloka körött

a szöcskecombú faunok és ledér

nimfák köröznek, mint az állatöv,

Apolló lantján néki recitál,

farával Vénusz ránevet – hiú

s pimasz nyaktartással testőrnek áll

ágyához Nárcisz, egy gőgös fiú,

fülébe Pán tilinkón hízeleg,

álmára Lúna hajlik, szende fény: –

eljönnek mind a halott istenek

kísérni őt a bánat erdején.

S ha az óváros romsorán mereng,

hol zöld gyík surran s vad méhecske dong,

Szókrátész hősi árnya feldereng

s Athén nagy napja gyúl, a napkorong,

amely alatt embernek lenni rang,

és este, ha a holt fürdőn bolyong,

homéri alkonyt lát: üvegharang

eget, kong-bong a mélabús kolomp,

tűz s tánc, hol lányok lenge teste ring,

a szirtről lenn egy lant lágy hangja zsong,

s az ihlet fenn, mint lassú sas, kering –

ó klasszikus táj! Lelke elborong.

Egy tengervésznél Kárpáthosz foka

alatt vár rá a végső vizió.

– Nem értetted – bőg egy hang –, ostoba,

mi az Egyház, a győztes víziló.

Álltál, míg éltél, süllyedő hajó

farán, mint most. A mélység kérve-kért:

„Ugorj be! légy hal! halnak lenni jó!”

Ember vagy – szólsz gőgödben. És mit érsz?

Fiad már hal lesz, boldog, bamba hal,

neked meg nesze, szellem, élet-íz,

szabadság, szépség!

Hab jön mint a fal

s fölötte zölden összecsap a víz.

(Budapest, 1948)