25. Visszatérő álom

Reggel egy rándulással ébredek, mellcsontomon mézgás, nehéz ragaccsal. Felülök. Arcom fáradt és meleg, pedig hűvös tavasz van. Szemet hunyok és újra felidézem az álmomat. Már kívülről tudom. A ligeten át megyek a városba, a Hősök terén, a Sztálin úton. Az elején minden szép. Rügyező fák, napfény, pár bárányfelhő, gyerekkocsik, sétálók, tarkaság, féloldalt könnyű szellő. Az ég egyszerre elszürkül. Köröttem se járművek, se emberek, se fák. A talpam felhólyagzik a kegyetlen gránitkockákon. Sietek tovább. Szűkülni kezd az út. És egyre jobban. Már csak sikátor. Most a házfalak még közelebb csúsznak egymáshoz. Mindjárt csuklómhoz érnek. Most a vállamat súrolják. Két könyökömmel próbálok utat nyitni magamnak. Nem lehet. Csapdába estem. A falak mozdulni sem engednek. Erőm nincs. Lihegek. Egyszerre két zsírpárnás kéz ragad meg jobbról s hátulról és gyorsan szoros bilincsbe fűz. Az ávó ablakából hajolt ki értem, annyi bizonyos. – Tudhassa – súgja –, hogy mi vár magára. A felszívódás vár, az eltűnés, a húsdaráló. És ne integessen. Fogja be száját. Semmi feltűnés! A szörnyű rímtől megrázkódom, rúgok egyet az ágyon és felébredek. Ez volt az álom? Ez volt. Minek akkor rágódnom rajta? Nincs más élvezet? Kimegyek mindjárt a fürdőszobába, de az undort magamról nem tudom lemosni szappannal. Majd besétálok a városba az Andrássy úton. A Népszavánál négyen vagyunk régtől, kik írni is tudunk. A többi hatvan nem tud. De ez még nem tűnt fel lapunknál, mely olvasatlan és olvashatatlan. Tizenkét órát töltünk el naponta lázas semmittevéssel. Közben senki nem mehet ki a házból. Csak én szoktam olykor a szovjet tanrendet megszegni. Kopogás nélkül nyit reám Almássi. Hogy a ruszkik kitolvajolnak minket! Hogy a komcsiknál nincs rohadtabb banda! Nem felelek. Az ajtó felé intek. Rámnéz és fut, a feljelentést írni. Hiszen hallgattam; vagyis egyetértek. Le kellett volna egyből fasisztáznom, vagy vitatkoznom, hogy magamat védjem, vagy nékem kéne feljelentést írnom, századszor már, mintha nem tudnám róla, hogy spicli. De ennyire nem alázom meg magamat. Inkább az akasztófa. Majd értekezlet, gyűlés, értekezlet. A romházból szemközt látcsővel ávós figyel. „Szabad életünket Sztálinnak köszönhetjük!” A kuncogás halálos. Komor, a szerkesztő lép be szobámba. Régi bolsevik. Hogy hány évre zárták le a szovjetben, nem mondja. Egyszerre tudja imádni és gyűlölni pártját. Engem szeret. Velem még tud beszélni. Most azért jött, hogy újra kérve-kérjen: ne legyek oly konok. Tegyek egy gesztust a rendszer felé. Mert rossz lesz a vége. – Mért nem írsz úgy, mint Kuczka, Kónya, Szűdi meg Váczi? Mint a hápogó kontárok? – kérdi bosszúsan. – Próbáld meg. Neked csak stílusgyakorlat. Ujjadból kirázod. Azt felelem: ha akarnám, se tudnék, de nem akarom, és így lehetetlen. S ha mégis így írnék, az ő kegyét is elveszteném. Mosolygunk mind a ketten. Kész vagyok végre, elolvastam minden zöldséget. A vendéglő ajtajánál Horváth Gidába botlom. Hátrahökken: – Te élsz még, Gyurka? – szalad ki a száján. Majd átölel, hangja elcsuklik. Ülök az asztalnál. Félénk szemek kísérnek. Részvét? kíváncsiság? na-most-megkapja? tűnődik evés közben a kísértet. Hazamegyek, lefekszem. A rémálom következik azonnal, ha elalszom. S ha nem alszom el, az talán jobb? Nem jobb. Mi volna most jó, kérdezem magamtól. Megőrülni, az lenne jó. Bolondház! sóhajtok fel, az lenne jó, ahogy megfordulok a párnán. Erre sincsen semmi esélyem. Dögjózan vagyok.