23. Aquincumi uszoda

Egy platánlomb a víz tükrére hull. Az uszodába visszajár a múlt. Lándzsák gúlában és külön-külön, ruháik marhabőre a füvön. Bukj le a vízbe. Most az osztrogót fiúk fürödnek. Hallasz minden szót. S ez a második segédlégió vitéze. Az állóvíz bajthozó, de kis tó partján lánnyal játszani: testápolás. Hol van a római? A söntésben itthagyta ránk fanyar chiantiját, mely magyarul kadar. Ricsaj s röhej. Lábfürdőt vesz a kvád kolónia: harminc népes család. Az egyik fuldoklik. Bement nyakig oda, ahol a tóisten lakik. Bizánci rabnők énekelnek, míg mossák a hun nagyságák selymeit szappangyökérrel. Mintha száz madár dalolna kórusban. Tedd félre már illúzióidat. A nők mögött két hun hajcsár. Markukban bikacsök, mély csend s éles napfény a meztelen vadrózsaszín, gőzölgő testeken. Vandál csoport! Most ők az istenek a földön, de a víztől mind remeg. – Fürdés, szól a törzsfőnök. S megtörik a víz tükrét. Állnak benne övig s búsan. Nyakukban rémült kisdedek. Ki van soron? A választ ismered. Vagy mégsem. Mert nem tudjuk, te, sem én: tisztelték-e a kis tó szellemét és forrását? S jártak-e ide ki a környékről nyaranta fürdeni s ha jártak, vagy nem jártak, milyenek voltak? Alacsonyak, rés-szeműek, dinnye-fejűek, sárga arcúak, kiknek bőrét nem barnítja a nap? A testük síma volt-e, szőrtelen s heget nem őrzött meg, csak egy helyen, ahol a bába a köldökzsinórt fogával nyeste el? S ugyan mi volt beszédjük? csip-csip? lárma? lepketánc? monotón dobszó? ezer variáns? két skála felül, két skála alul? kínai módra szóltak magyarul? És nőik melle? nem inkább kerek, keleti díszmű volt emlő helyett? miniatűr buddhista pagoda? S a lányok gyorsan illó mosolya és nyíló ajkaik? Vagy tévedek? S nem ilyen nép, de más nép érkezett? Loboncos hajú férfiak, konyán csüggő bajszok? ovális, turkomán fejek? S jól látom-e a szemeket, hol mongol egyensúly s közöny helyett fény kergetődzik s árny, mint a kovács pörölye alatt s a meggondolás oly ritka vendég? de nem a derű s az indulat? S a lányok nyest-szerű hajlékonysága? És a férfiak állcsontjai, ahogy kiugranak nyakuk fölé s nem simulnak bele arcukba? És a fiúk fekete haján az ezüstkék szitakötő rezgése? S öblös, hirtelenjövő mozdulataik, melyek testüket ráégetik a horizont üveg edényére s a kimeszelt szobák falára? De mért folytatnám tovább? Melyik nép volt? Vagy egy lett az úton a Volgától a kettő? Nem tudom. Vagy egyik sem volt? Szétvert, maradék törzsek roncsából állt össze a nép? Votják, jakut, kirgiz, ujgur, kazár had jött át Vereckénél, vagy akár csak egyenként szivárogtak ide? Nyom nem maradt. Nem tudja senki se. Lapozzam tovább képeskönyvemet a képekkel, miket csak képzelek? Mért ijedtél meg? Azt hitted: tanult az ember, s más a jövő mint a múlt? Azt képzelted, hogy a történelem múzeum, könyvtár és nem sírverem? Vagy hogy az atombomba kevesebb port ver fel, mint az ozmán hadsereg? Hogy az evolúció ereje csak fölfele visz, sosem lefele? Hajolj előre és nézd a vizet, ahol szelíden hintázom veled. Csak pillanatfelvétel, átlagos fénykép, melyen az idő átlapoz s mint tíz láb mélyen itt a gepidák s az avarok, elfekszünk a világ szemétdombján. Harc, átok, félelem semmit sem használ. Fogd meg a kezem.