21. Visegrád

Szégyelljem azt, mi tegnap történt? Már szégyenkezni sem tudok az asztalomra hajló spiclik s a karvalyképű párt-tyúkok között. A lét egy árnyalattal még szürkébb lett azóta, hogy októberben két szép szobádból az ávós kilakoltatott. Sokgyermekes családdal élsz most, hová nem vihetsz fel; sem én magamhoz. Setét eszpresszókban tanyáztunk a tél elején, jeges huzatban, rossz dohányok füstjében, kozmás ételek s dohos borok lepedékével garatunkon, sok beesett arcú, halálra fáradt ember s igazzá váló rémhírek tanyáin. Olykor összenéztünk. Élünk, gondoltuk; de minek? De most gyűjtöttünk s összeraktuk minden pénzünket arra, hogy az év legvégén Visegrádon tölthessünk együtt két napot. Autóbusszal mentünk ki tegnap ebéd után. Pár perc alatt megtudtuk, hogy a párt lefoglalt mindent. A tyúkól sem szabad. A templom mellől kisétáltunk a hajóhídra. Hó esett. Az ávós, ki mögöttem koslat Budán, ide nem követett. Ettől mindketten felvidultunk. Vissza a busz csak öt fele indult. Boldogan kapaszkodtunk a szerpentinen fölfele a hegynek. Néhány lépés s elült a kocsik meg az emberek lármája, mintha csak a mennybe szálltunk volna a meredek úton. És hogy tört fel belőlünk a szó, mert végre egyedül maradtunk! Azt képzeltük: látjuk, amint a völgyben felmerül Mátyás kastélya s vele ő is meg Beatrice d’Aragon loboncos haja a rózsaszín márványkútnál az udvaron, s már szavaltam a latin verset, amelyet egykor Angelo Poliziano írt e kútra. Letértünk az útról a hó közé, hol csipkerózsabokrok nyúltak utánunk s nagy darab kövekbe botlottunk. Azonnal ledobtam a kabátomat alánk, miközben te bundádat igazgattad fölénk, akár a teknőc páncélját s egymáshoz bújtunk a félhomályban. Kár, hogy lábaink messze kilógtak s derékaljunk nagyon kemény és hepehupás volt; de mégse siettük el, se te, sem én, sőt nyújtottuk, ahogy csak tudtuk s élveztük azt a pár csodás percünket spiclik, munkaverseny, Sztálin-idézet, szaktanács s osztályharc nélkül. És utána maradtunk, kényelmetlenül, és arra gondoltam: az ember mindig előlük menekül, de ők beléje csimpaszkodnak és lelke mellett megeszik a testét, hogy már szeretkezni is ellenük szeretkezik – vagy tévedek? s mégis az ember győz mindig, ha nem engedi magát, szabadságát, és még a testiséget is szellemi erővé tudja szublimálni? Még jobban átöleltelek és feljajdultam a gyönyörtől, hogy itt heverhetek veled a zúzmarás lejtőn. És akkor vettem csak észre, hogy opál csípőd ívének egy darabja, mint barlang mélyéből, kiáll a kabát alól. Nagy hópelyhek szállongtak ott kinn: nyolcszögű kristályok, csillagok, keresztek, s én bámultam a gyönyörű látványt. Pehely pehely után jött, repült, cikkázott, körözött, aztán leszállt rád, megvonaglott s elolvadt selymes bőrödön.