20. Vogelfrei

Szó erre német nyelven van csak: olyan személyt jelent, akit leköphetnek, megrugdoshatnak, bunkóval verhetnek, amíg felfordul, mert íly embert nem véd többé a törvény, már ahol van törvény, és nem véd az önkény, miként ezt itthon láthatom. Vagyis vogelfrei vagyok régen. Rákosi Mátyás ölebe, Keszi, kit féreg-nek becéznek, (csak hadd maradjon fenn neve!) a pártlapban ajánl az Á. V. figyelmébe népellenes tevékenységemért; és Máté György, a leégett bableves- képű szörny, ki denunciánsok élén viszi a Körúton a vérveres lámpást, már százszor is feljelentett, mint tudom, s Major Tamás roppant gesztussal így Csillag elvtárshoz, aki fejes a minisztériumban: – „ki kell Faludyt irtani”, s a könyvesboltban tegnap délben láttam a listát, amelyen az állt: bizalmas. Kétszáz névvel hat oldal. És az én nevem. Minden könyvemet elkobozták, mint öt éve a nyilasok. Tűz helyett zúzda. És boldogság, hogy Burckhardttal együtt vagyok egy listán! (De ezt nem gondoltam komolyan.) És most mit tegyek? Hol az ajtó, a fórum hol van, amelyhez fellebbezhetek? Sehol sincs. És a körbenálló fogdmegek egyre közelébb nyomulnak. Vár a húsdaráló, honnét ki nem jött senki még. Régebben Hitlerék vigyáztak reám; most a Szovjet Anya virraszt felettem. Mit csináljak? Egy mentségem van már csak, ha odaállok a bamba, talmi költőcskékhez, a párthoz hű seregbe, Sztálin seggét nyalni. (Zelk azt állítja: jóízű.) Már megpróbáltam. Nem is egyszer. Nincsen oly aljasság, melyet szégyelltem volna. Hízelkedtem, cifráztam, hosszú heteket töltöttem görcsös fejfájásban. Hiába izzadtam, mivel rossz lett a vers. S e társaság csak jó verset fogad tőlem el. Nem rajtam múlt. Én elkövettem mindent, hogy élni hagyjanak. Nem ment. Hát élek helyzetemmel. Megemelem a nyakamat, testemet hősi pózba vágom, és szívemre a kezemet. Sok ellenségem! sok barátom! Ne lássátok, hogy reszketek.