18. Kiskőrös, 1948. január 1.

Petőfit s a szabadságharcot jöttek – ezt mondják – az urak Kiskőrösön megünnepelni, s nem ünneplik, csak magukat. A költőről most bizonygatja Révai ott benn a zsúfolt teremben, hogy se nem kisgazda, se nem szocdem, de komcsi volt – míg kint, a nagy előcsarnokban csak néhányan ülünk, hideg szél jár, ávósok sündörögnek és szárazak a szendvicsek. – „Mi után koslatsz a heréltek könyöklőjén, mikor olyan jó nők várnak reád? Lógjunk meg!” szól rám Tersánszky hangosan. Soha jobb hírt! Veszem a cuccom s vonulunk ki a megvető szemek közt. A kapun ázottan lóg a nemzeti szemfedő. A lucskos úton Kakuk Marci egy zsúptetős házhoz vezet, hol állítólag százhuszonöt éve Petőfi született. Most csárdának használják. Józsit a kocsmárosnő várja már. Nagy, brachiumos némber. Néhány vendég ránkismer és feláll. Leülünk hármasban. Egy karcsú fiatal leány kocsonyát szolgál fel, aztán pecsenyét hoz, rétest, bort s mikor nincs tovább, pohárral jön, a kocsmárosnő rokona tán a drágaság? mellém ül s hozzám szorítja combja kíváncsi oldalát, Tersánszky mókázik, pletykázunk, nevetünk. Oly boldog vagyok, hogy annyi pudvás, ócska frázis, a karvalyképű párt-tyúkok, Andics ambíciótól nyirkos tarkója láttán s az egész cécó után, melyet Petőfi, ha élne, bottal verne szét – itt lehetek e vendégbarát lényekkel, kiknek sem süket eszmék, sem a hódítók gőgje nem szegték még a kedvüket. Búcsúznak a cigányok, mennek a vendégek is. Csendesen iszunk, majd Józsi előveszi a furulyát. Később velem mondatnak verset. Most gárdista nyitja az ajtót ránk: – „Urak, siessenek! Félóra múlva elindul a különvonat.” – „Induljon”, szól Tersánszky, „mi holnap gyalog megyünk tovább.” Még egy verset! Mindegyikünk kiissza maradék borát, a kocsmárosnő boldogan kel fel, Marcinak ad kezet s ki a tornácra. A leány egy másik szobába vezet. Az ágynál petróllámpa ég s milyen hideg van! Vetkezem vacogva. Versenyzünk egymással, hogy ki lesz előbb meztelen. A dunyha rajtunk, mint a hóhegy, az ágy alattunk jégverem. Melegszik már. Lejjebb csavarja a lámpást és egész közel csúszik hozzám, le lábujjáig: – „Aludjunk most”, és átölel. Bordásfalon a tornász, rajtam csügg már. A hosszú, karcsú test fiatalos brutalitása egy pillanatra megijeszt, de mindjárt elsodor magával: s repít bárkáján rózsaszín vizek közé, mellemmel melle duzzadt vitorlavásznain, s közben tizenhatéves teste mi mindenre meg nem tanít! Szégyenkezhetnék vén fejemmel, de nincsen rá idő, amíg egyik örvény után a másik kap el, forgat meg és repít fel egy újfajta, tébolyító, görcsös, majd megmerevedett gyönyörbe. Oly szép volna minden, ha nem magázna engemet! Meg is mondom egy pillanatnyi szünetben. – „Édes Istenem! Hát nem tudja? Azért magázom, mert a költőket tisztelem.” – „S azért vagy itt velem, mert tisztelsz?” – „Azért vagyok, mert élvezem az ölelését.” Nem folytatjuk, egymásnak esünk éhesen. Végül elalszom, de felébreszt vad csókokkal, ölembe nyúl s ott is felkelt: – „Restanciája van még számomra, Gyurka úr.” Most itt ülünk a fapadosban borostásan Tersánszkyval. Sódart s barackpálinkát adtak velünk. Úgy vagyunk, mint vihar után: a felkelés hajnalban borzalmas volt. A vonat ráz. A fülkében öreg parasztok meg kofák. Józsi magyaráz: – „Ami az újévben kezdődik, nem új. Megvolt már a török hódoltság. Az ország túléli talán. Mi nem. Nekünk örök. A szegény nép között az ember nagyobb biztonságban mozog. Elveszett minden. Mi maradt meg? Pálinka, kolbász, asszonyok.”