17. Magyar Alpok

Itt volt körorvos Sándor bácsi
Lékán, akihez nagyapám
indítványára hízni küldtek
kilencszáztizenhét nyarán.
Ott ült, a nagy könyvtárral válla
fölött. Egyet sodort tömör
fehér bajszán. – „Ha felnősz, olvass”,
buzdított. – „Tanulni gyönyör.”
Meglestem: ha a páciensek
fogyni kezdtek a rendelő
előtt, a dolgozószobába
surrant és könyvet vett elő.
Becsúsztam utána a kertből,
hogy megnézzem a könyvet és
nagy keservesen kibetűztem,
hogy Lesz ing és A verro ész.
Az asztalnál velem beszélt csak.
Két felnőtt lánya volt, akik
dühödten hallgattak. Sehogysem
bírták apjuk szokásait.
Vendéget nem hívott a házba.
– „Mért hívnék? Ez barbár világ.
A jogot nem érti a jegyző,
sem a lelkész a Bibliát.”
Esténként előállt a szomszéd
bricskával, mentek a hegyek
közé, beteget látogatni.
Köpeny volt rajta. Recsegett
manzsettája. Ölében könyv,
mellette az acetilén
lámpás s a táska. Az ablakból
néztem. Intett mindig felém.
Andersen-könyvet kaptam tőle,
s hogy szorongatta a kezem:
– „Tanulj míg élsz!” – mikor a pesti
vonatra feltett Kőszegen.
Huszonöt éve sincs, hogy meghalt.
Ki tud még róla, kérdezem,
a könyves doktorról, ki nem kért
pénzt a betegtől? Senki sem
emlékszik. S hova lett a sírja,
könyvei merre tűntek el?
Autóm szalad. Vígasztalódom:
nem voltam hozzá hűtelen.
Szemet hunyok s itt van előttem.
Szeretném bronzba önteni.
Nagy támlásszékén ül. Mögötte
a szárnyasoltár, könyvei.
 

(1947)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]