17. Magyar Alpok

Itt volt körorvos Sándor bácsi Lékán, akihez nagyapám indítványára hízni küldtek kilencszáztizenhét nyarán. Ott ült, a nagy könyvtárral válla fölött. Egyet sodort tömör fehér bajszán. – „Ha felnősz, olvass”, buzdított. – „Tanulni gyönyör.” Meglestem: ha a páciensek fogyni kezdtek a rendelő előtt, a dolgozószobába surrant és könyvet vett elő. Becsúsztam utána a kertből, hogy megnézzem a könyvet és nagy keservesen kibetűztem, hogy Lesz ing és A verro ész. Az asztalnál velem beszélt csak. Két felnőtt lánya volt, akik dühödten hallgattak. Sehogysem bírták apjuk szokásait. Vendéget nem hívott a házba. – „Mért hívnék? Ez barbár világ. A jogot nem érti a jegyző, sem a lelkész a Bibliát.” Esténként előállt a szomszéd bricskával, mentek a hegyek közé, beteget látogatni. Köpeny volt rajta. Recsegett manzsettája. Ölében könyv, mellette az acetilén lámpás s a táska. Az ablakból néztem. Intett mindig felém. Andersen-könyvet kaptam tőle, s hogy szorongatta a kezem: – „Tanulj míg élsz!” – mikor a pesti vonatra feltett Kőszegen. Huszonöt éve sincs, hogy meghalt. Ki tud még róla, kérdezem, a könyves doktorról, ki nem kért pénzt a betegtől? Senki sem emlékszik. S hova lett a sírja, könyvei merre tűntek el? Autóm szalad. Vígasztalódom: nem voltam hozzá hűtelen. Szemet hunyok s itt van előttem. Szeretném bronzba önteni. Nagy támlásszékén ül. Mögötte a szárnyasoltár, könyvei. (1947)