14. Aere perennius

Az öreg pesti vendéglőben ültem ma délután; előttem félig kész vers, bor, és szemközt, egy másik páholy mélyén: szerelmespár. A lány szép volt és úgy szép, mint Botticelli nőalakjai: túl hosszú orr, túl éles áll, túl nagy szem, kissé kaszáló váll, túl keskeny csípő, külön-külön minden testrésze csúnya, együtt mégis tökéletes egész. A félköríves deszkafal mögöttem Diónízus-fület formált: így minden szavukat jól kivettem, mialatt a fiatalember vadul udvarolt a szép lánynak (ma este vagy soha!) és közben, érveihez nyomatéknak, legújabb könyvemből, mit kézben tartott, egy-egy szerelmes verset olvasott fel. Versírás közben kétszer is felnéztem, hogy megcsodáljam a leány szépségét, gyorsan, hogy meg ne bántsam egyiket sem, de amikor harmadszor pillantottam feléje és ő futó mosolyával köszönte meg érdeklődésemet, a fiatalember, ki verseim közt lapozgatott, odahajolt füléhez s így suttogott: – „Drágám, ne azt a randát figyeld! Ezt a gyönyörű verset hallgasd!” S olvasta is, míg arcom izzani kezdett a boldogságtól. Így tovább, csak így tovább, fiatal olvasóim, s Hitler után Sztálin sem bír velem – gondoltam és egy hajtásra megittam a boromat, fizettem, s pillantásra sem méltatva a szép leányt, kiléptem az ajtón, mint a diadalkapun, bár azt hittem, hogy még a kőfalon is átjutnék, ha éppen akarom.