7. Szolnok felé, Hatvan felé

Az országutak oldalán kivágták   végig a jegenyéket. A régi árnyék itt akkor sem vár rám,   ha hetven évet élek. Két jóbarát címére emlékeztem   Berényben s Szentmártonban. Előjönnek még, biztattak, de senki   sem tudta, hogy és honnan. Hatvan körül három napig keringtünk,   hogy Vak Bottyán sírjára találjunk, míg egy tanító leintett:   ne fáradjak hiába. A Galgánál egy hosszú temetőben   nem láttam sírkeresztet, sem koszorút. Úgy mondták, hogy tüzüknél   katonák melegedtek. Anyakönyv hevert egy ceglédi templom   szemétjén. Felemeltem. Meg volt pörkölve. Csak a kelte látszott:   Ezerhétszáz és negyven. Sehol egy szép oltárkép, vagy ciráda,   vagy egy kecses, mezítelen alak a kúton, vagy egy öregember,   akit mindenki tisztel, sehol egy régi könyvtár, vagy egy emlék,   csak csúnya Kossuth-szobrok. Sofőröm nevet s biztat: ragaszkodjam   vad optimizmusomhoz. Bolond vagyok, aki harcolni jöttem   a mulandóság ellen ide, hol a múltból talajvíz sem lesz,   s futóhomok az ember.