5. A nyloning

Elutazás előtt két nyloninget ajándékozott nékem egy magyar gyáros New Yorkban. Forgalomba akkor kerültek. Itthon még nem ismerik. Szekszárdra tegnap érkeztem vonattal két hétre. Este roppant fák alatt tanítok történelmet, irodalmat s bölcsészetet húsz hallgató előtt. Ma délután – meleg van – nyloningben indultam el a kávéház felé, ahol – mondják – a Háry Jánost írta Garay. A forgóajtó előtt dzsip állt, ülésein pár perzsaszőnyeg, volánjánál alvó orosz baka. Bent: rámás tükrök, sok-sok asztal csíkos márványból (mint felhők közt holdvilág) és tűnt szagok: cúgos cipők, átizzadt ingmellek, vállpántok, túlcukrozott limonádék, kaszírnők bugyogói, pacsulitól kocsonyás frizurák, csibukok, frissen is dohos újságok s bársonydíványba ragadt alfelek emléke (képzelődöm?). Egy vendég ült csak bent: behemót szovjet ezredes. Letelepedtem, hogy oldalvást kapjam, ne hátulról vagy szembe. Hamarost megtudtam a pincértől: ez itt Szekszárd városparancsnoka, ki idejár minden nap. Közben kifordult székéről és úgy figyelt – fixírozásnak hívták ezt hajdanán, mikor a férfiak gyakorolták más nőjén, pofonokkal folytatták, meg párbajjal – de most ez csak nyloningemnek szólt és nem nekem. Végül felállt és hozzám cammogott. Pisztolytáskáján volt a jobbkeze, míg balkezével tapogatni kezdte vállam fölött az inget, ahogyan nők tapogatnak eladó libát, majd ujjai felsőkaromra csúsztak. Nem néztem fel. Így hallgattam nehéz lélekzését s ráébredtem, hogy nincsen nylon, melynél ne érnék többet én. Kigomboltam hát ültemben az inget, lehúztam s míg vállára akasztottam, arcába néztem. Ajka nyitva volt, derűs az arca. Hallgatott mindvégig, de biccentett és elhúzta kezét a pisztolytáskáról. Helyére ment és megvizsgálta zsákmányát, majd gyorsan zubbonyzsebébe gyűrte mint egy rongyot s kiment a dzsiphez. Utánafordultam s gonosz mosolyt éreztem ajkamon. Néhány perc múlva kék lüszterkabátban megérkezett az intézmény gazdája, fontoskodó emberke, ki azonnal hozzám futott és kezeit tördelte: – „Faludy úr!” (Ez ugyan honnan ismer?) „Szabad kérdeznem: mért ül pőre mellel e jóhírű, nagy múltú kávéházban? Talán Amerikában így szokás?” (1946)