4. A pontonhídon állok

A pontonhídon állok, az ég halvány és tiszta. Távol Amerikából miért jöttem ide vissza? Hogy romjából az ország építését segítsem? Ez volna az igazság? Még századrésze sincsen. Vagy hogy a Duna hangját esténként újra halljam, vagy mert szeretem András király sírját Tihanyban, a vízpartot Keszthelyen és tornyait Budának? mert annyian kedvelnek és annyian utálnak? mert négyzetméterenként több itt, mint ott, a szellem, de senki sincs, ki megvéd, mert ritkaság a jellem? mert dúlt sírokban szerte itt fekszik annyi ősöm? vagy mert minden domb, lepke és gyom jóismerősöm? vagy mert itt belelátok az emberek fejébe és mert enyém a lányok s az asszonyok szeszélye? vagy csak kíváncsiságom ösztönzött, hogy megnézzem: lesz ünnep még e tájon, vagy nincs már mit remélnem? Mindez csupán kulissza, mellébeszélés, maszlag – önzésem hajtott vissza, hogy költő maradhassak. Szebb volt a mások földje s nem tartanék hazámmal, ha sodronyként nem kötne ide minden hangszálam, mert nyelvvel-szájjal lógok terajtad, Magyarország, ahogy az acéldróton csügg szájjal a légtornász, tapsolni itt tapsolnak, csak itt lehet lebegnem az űrben, s itt kapok csak sóhajt, ha majd leestem.