Magyarország

(Magyarországon, 1946–1950)

1. A határon

Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe

fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte.

Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben.

Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?

Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett:

olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?

Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba.

Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal

mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal.

Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre.

Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte.

Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”,

súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta

hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!”

kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal,

a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam

s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban

kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében

az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen.

Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája

mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta,

majd fiókjába csapta az útleveleinket.

– „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett:

– „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék

majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.”

– „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától.

De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.”

Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál.

– „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.”

– „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem

mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.”

– „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.

Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.

2. Az utcán tört téglák…

Az utcán tört téglák meg

piszok, por, sár s alatta

oszló hullák. A Várhegy,

mint hatszáznyolcvanhatban.

De fölötte, középen

még gyönyörű az alkony.

A férfiak sötétben,

a nők parafatalpon.

Olyannyit mulasztottak!

Mindegyik kéjelegne.

Topognak is a rokkant

bérházak éjjelente.

Most robban a sok frázis,

most szikkadnak a könnyek.

A lét provinciális

és jönnek új, rossz könyvek.

Ismerőseim hisznek

az elvben, hogy hiába

nem élnek. Mindegyiknek

van egy teóriája.

Veregetik a vállam:

vigyázz magadra, mondják,

hiszen költőkön áll vagy

bukik el Magyarország.

De mit is tehetnék én?

Tán jóra fordul minden.

Sótartóm a reménység,

folyton magamra hintem.

Az ember leltárt készít

és nyugtalan lesz. Hol van

hazám, melyet nyolc évig

a homlokomban hordtam?

3. Apám ébresztése

Szobádba zárkóztál, ha hegedültél

és én, taknyos fiad, a kulcslyukon

keresztül lestem, térdre ereszkedve,

ahogy a jegesmedve bőrén álltál

s szelíden álladat a hegedű

fájához nyomtad, míg Bach Partitáját

játszottad, úgy emlékszem, mindig szépen

és szível. Olykor azt képzeltem látni,

hogy játék közben könnyed is kicsordul,

de ezt sohasem tudtam biztosan.

Te akkor épp az első háborúból

jöttél meg, mint a másikból ma én

és itt ácsorgok az üres teleknél,

hol házunk állt, melyet szétvitt a bomba.

Eltűnt a hegedű s a medvebőr.

Felnézek az üresbe. Merre, hol vagy,

milyen maszkokba zárt az elmúlás?

Hadd keltegetlek így, mert azt hiszem,

hogy feltámadsz valahol, valahogy

pár kurta percre, míg rád gondolok.

4. A pontonhídon állok

A pontonhídon állok,

az ég halvány és tiszta.

Távol Amerikából

miért jöttem ide vissza?

Hogy romjából az ország

építését segítsem?

Ez volna az igazság?

Még századrésze sincsen.

Vagy hogy a Duna hangját

esténként újra halljam,

vagy mert szeretem András

király sírját Tihanyban,

a vízpartot Keszthelyen

és tornyait Budának?

mert annyian kedvelnek

és annyian utálnak?

mert négyzetméterenként

több itt, mint ott, a szellem,

de senki sincs, ki megvéd,

mert ritkaság a jellem?

mert dúlt sírokban szerte

itt fekszik annyi ősöm?

vagy mert minden domb, lepke

és gyom jóismerősöm?

vagy mert itt belelátok

az emberek fejébe

és mert enyém a lányok

s az asszonyok szeszélye?

vagy csak kíváncsiságom

ösztönzött, hogy megnézzem:

lesz ünnep még e tájon,

vagy nincs már mit remélnem?

Mindez csupán kulissza,

mellébeszélés, maszlag –

önzésem hajtott vissza,

hogy költő maradhassak.

Szebb volt a mások földje

s nem tartanék hazámmal,

ha sodronyként nem kötne

ide minden hangszálam,

mert nyelvvel-szájjal lógok

terajtad, Magyarország,

ahogy az acéldróton

csügg szájjal a légtornász,

tapsolni itt tapsolnak,

csak itt lehet lebegnem

az űrben, s itt kapok csak

sóhajt, ha majd leestem.

5. A nyloning

Elutazás előtt két nyloninget

ajándékozott nékem egy magyar

gyáros New Yorkban. Forgalomba akkor

kerültek. Itthon még nem ismerik.

Szekszárdra tegnap érkeztem vonattal

két hétre. Este roppant fák alatt

tanítok történelmet, irodalmat

s bölcsészetet húsz hallgató előtt.

Ma délután – meleg van – nyloningben

indultam el a kávéház felé,

ahol – mondják – a Háry Jánost írta

Garay. A forgóajtó előtt

dzsip állt, ülésein pár perzsaszőnyeg,

volánjánál alvó orosz baka.

Bent: rámás tükrök, sok-sok asztal csíkos

márványból (mint felhők közt holdvilág)

és tűnt szagok: cúgos cipők, átizzadt

ingmellek, vállpántok, túlcukrozott

limonádék, kaszírnők bugyogói,

pacsulitól kocsonyás frizurák,

csibukok, frissen is dohos újságok

s bársonydíványba ragadt alfelek

emléke (képzelődöm?). Egy vendég ült

csak bent: behemót szovjet ezredes.

Letelepedtem, hogy oldalvást kapjam,

ne hátulról vagy szembe. Hamarost

megtudtam a pincértől: ez itt Szekszárd

városparancsnoka, ki idejár

minden nap. Közben kifordult székéről

és úgy figyelt – fixírozásnak hívták

ezt hajdanán, mikor a férfiak

gyakorolták más nőjén, pofonokkal

folytatták, meg párbajjal – de most ez csak

nyloningemnek szólt és nem nekem.

Végül felállt és hozzám cammogott.

Pisztolytáskáján volt a jobbkeze,

míg balkezével tapogatni kezdte

vállam fölött az inget, ahogyan

nők tapogatnak eladó libát,

majd ujjai felsőkaromra csúsztak.

Nem néztem fel. Így hallgattam nehéz

lélekzését s ráébredtem, hogy nincsen

nylon, melynél ne érnék többet én.

Kigomboltam hát ültemben az inget,

lehúztam s míg vállára akasztottam,

arcába néztem. Ajka nyitva volt,

derűs az arca. Hallgatott mindvégig,

de biccentett és elhúzta kezét

a pisztolytáskáról. Helyére ment

és megvizsgálta zsákmányát, majd gyorsan

zubbonyzsebébe gyűrte mint egy rongyot

s kiment a dzsiphez. Utánafordultam

s gonosz mosolyt éreztem ajkamon.

Néhány perc múlva kék lüszterkabátban

megérkezett az intézmény gazdája,

fontoskodó emberke, ki azonnal

hozzám futott és kezeit tördelte:

– „Faludy úr!” (Ez ugyan honnan ismer?)

„Szabad kérdeznem: mért ül pőre mellel

e jóhírű, nagy múltú kávéházban?

Talán Amerikában így szokás?”

(1946)

6. Szikföld

Két vállamon a barbár síkság üres hodálya,

arccsontomon tücsökszó, mint lüktető fogfájás.

Hiába látni messze; nem látok fát, se házat.

Az ég nagy, szürke kagyló, a szálas fű kiszáradt

s a délibáb halastó a dűlőút porában,

medréből mongolképű kamasz jön fel lovával.

Azt hinném, ha nem látnám a távírópóznákat,

hogy Karakorum mellett vagyok, Dzsingisz korában.

(1947)

7. Szolnok felé, Hatvan felé

Az országutak oldalán kivágták

végig a jegenyéket.

A régi árnyék itt akkor sem vár rám,

ha hetven évet élek.

Két jóbarát címére emlékeztem

Berényben s Szentmártonban.

Előjönnek még, biztattak, de senki

sem tudta, hogy és honnan.

Hatvan körül három napig keringtünk,

hogy Vak Bottyán sírjára

találjunk, míg egy tanító leintett:

ne fáradjak hiába.

A Galgánál egy hosszú temetőben

nem láttam sírkeresztet,

sem koszorút. Úgy mondták, hogy tüzüknél

katonák melegedtek.

Anyakönyv hevert egy ceglédi templom

szemétjén. Felemeltem.

Meg volt pörkölve. Csak a kelte látszott:

Ezerhétszáz és negyven.

Sehol egy szép oltárkép, vagy ciráda,

vagy egy kecses, mezítelen

alak a kúton, vagy egy öregember,

akit mindenki tisztel,

sehol egy régi könyvtár, vagy egy emlék,

csak csúnya Kossuth-szobrok.

Sofőröm nevet s biztat: ragaszkodjam

vad optimizmusomhoz.

Bolond vagyok, aki harcolni jöttem

a mulandóság ellen

ide, hol a múltból talajvíz sem lesz,

s futóhomok az ember.

8. Kétszer túl a Tiszán, Beregben

Tegnap éjjel Gergelyiben beszéltem,

ahol még soha senki

nem járt, csak úgy, ha verbuvált, ha pénzt kért,

vagy követ akart lenni.

Az elején gyanakodva hallgattak

a pajtában, de aztán

megolvadt mind. Akadozott az ének,

úgy bőgtünk a himnusznál.

Korán keltünk. Pár órája a parton

ülök fürdőruhában

a felrobbantott Tisza-hídnál; tiszta,

kék vízbe lóg a lábam.

Napfény, csend, békesség. A kompot

látom túlnan, Naménynél,

de révész nem jön. A sofőrt elküldtem

lőréért meg kenyérért.

A szoptató anyák voltak, a himnusz,

a reménység, a lányok?

Csendes bizsergést érzek tegnap óta

és némi boldogságot.

Most rendbejöttem végre. Elmúlt tőlem

a hazaérés láza.

Gyötrődés, jajszó és panasz nem használ

s az embert megalázza.

Rákóczi jött erre Esze Tamással,

s Bajcsy-Zsilinszky Endre.

El kell fogadnom, amit rám kimérnek:

ilyen a dolgok rendje.

Itthon vagyok, s ha pusztulnom is kell itt:

legyen! fene, ki bánja.

Nálam különbek éltek már e tájon

és mind egész hiába.

9. Bélapátfalva felé

Síkos lejtőn le a zúzmarás télben.

A hegyoldal vízmosta, barna kő.

Tar nyárfa áll egyetlen gyűrt levéllel:

csontváz csuklóján arany karkötő.

10. Eger

Eger, telihold, éjjel, február.

Repül a hold: pénzverdéből a tallér.

Kásás, lágy hó a kertek kőfalán,

mint vén bundán szelíd hajlású gallér.

11. Holtág Szentesnél

Tisza-part, szálas, sárgászöld füvek.

Belepte mindet a légy vagy a pók.

A parton bütykös, görbe nyírt füzek:

a vizet nézik, kopasz nagyapók.

12. Nagymaros, 1947

Szőlejébe a meredek dombhátra

a sváb hátán cipeli fel a trágyát.

A magyar ül a víznél, Trumant várja

és falevéllel tömi a pipáját.

13. Szántás Battonya mellett

Azt mondják, Dózsa harminckét parasztját

húzták egykor karóba itt.

A vörös alkony kigyújtja a tarlón

alvadt vérük göröngyeit.

14. Aere perennius

Az öreg pesti vendéglőben ültem

ma délután; előttem félig kész vers,

bor, és szemközt, egy másik páholy mélyén:

szerelmespár. A lány szép volt és úgy szép,

mint Botticelli nőalakjai:

túl hosszú orr, túl éles áll, túl nagy szem,

kissé kaszáló váll, túl keskeny csípő,

külön-külön minden testrésze csúnya,

együtt mégis tökéletes egész.

A félköríves deszkafal mögöttem

Diónízus-fület formált: így minden

szavukat jól kivettem, mialatt

a fiatalember vadul udvarolt

a szép lánynak (ma este vagy soha!)

és közben, érveihez nyomatéknak,

legújabb könyvemből, mit kézben tartott,

egy-egy szerelmes verset olvasott fel.

Versírás közben kétszer is felnéztem,

hogy megcsodáljam a leány szépségét,

gyorsan, hogy meg ne bántsam egyiket sem,

de amikor harmadszor pillantottam

feléje és ő futó mosolyával

köszönte meg érdeklődésemet,

a fiatalember, ki verseim közt

lapozgatott, odahajolt füléhez

s így suttogott: – „Drágám, ne azt a randát

figyeld! Ezt a gyönyörű verset hallgasd!”

S olvasta is, míg arcom izzani

kezdett a boldogságtól. Így tovább,

csak így tovább, fiatal olvasóim,

s Hitler után Sztálin sem bír velem –

gondoltam és egy hajtásra megittam

a boromat, fizettem, s pillantásra

sem méltatva a szép leányt, kiléptem

az ajtón, mint a diadalkapun,

bár azt hittem, hogy még a kőfalon

is átjutnék, ha éppen akarom.

15. Balaton

Keszthely felől jövünk: hajónk a víz

zöldjét meg kékjét osztja kétfele,

míg alkonyatkor feltűnik a tó

tükrén Tihany fekete kézfeje.

16. Szőlőhegy, ősz

Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek,

hogy megmaradjon bennetek a kép?

Hálókabátban álló vén színészek

a völgyi út mentén a jegenyék.

Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,

sötét rögök, rézgálic venyigék –

s most add az őszi alkony két színéhez

a bor s a rózsás szőlő egy színét.

(1946)

17. Magyar Alpok

Itt volt körorvos Sándor bácsi

Lékán, akihez nagyapám

indítványára hízni küldtek

kilencszáztizenhét nyarán.

Ott ült, a nagy könyvtárral válla

fölött. Egyet sodort tömör

fehér bajszán. – „Ha felnősz, olvass”,

buzdított. – „Tanulni gyönyör.”

Meglestem: ha a páciensek

fogyni kezdtek a rendelő

előtt, a dolgozószobába

surrant és könyvet vett elő.

Becsúsztam utána a kertből,

hogy megnézzem a könyvet és

nagy keservesen kibetűztem,

hogy Lesz ing és A verro ész.

Az asztalnál velem beszélt csak.

Két felnőtt lánya volt, akik

dühödten hallgattak. Sehogysem

bírták apjuk szokásait.

Vendéget nem hívott a házba.

– „Mért hívnék? Ez barbár világ.

A jogot nem érti a jegyző,

sem a lelkész a Bibliát.”

Esténként előállt a szomszéd

bricskával, mentek a hegyek

közé, beteget látogatni.

Köpeny volt rajta. Recsegett

manzsettája. Ölében könyv,

mellette az acetilén

lámpás s a táska. Az ablakból

néztem. Intett mindig felém.

Andersen-könyvet kaptam tőle,

s hogy szorongatta a kezem:

– „Tanulj míg élsz!” – mikor a pesti

vonatra feltett Kőszegen.

Huszonöt éve sincs, hogy meghalt.

Ki tud még róla, kérdezem,

a könyves doktorról, ki nem kért

pénzt a betegtől? Senki sem

emlékszik. S hova lett a sírja,

könyvei merre tűntek el?

Autóm szalad. Vígasztalódom:

nem voltam hozzá hűtelen.

Szemet hunyok s itt van előttem.

Szeretném bronzba önteni.

Nagy támlásszékén ül. Mögötte

a szárnyasoltár, könyvei.

(1947)

18. Kiskőrös, 1948. január 1.

Petőfit s a szabadságharcot

jöttek – ezt mondják – az urak

Kiskőrösön megünnepelni,

s nem ünneplik, csak magukat.

A költőről most bizonygatja

Révai ott benn a zsúfolt

teremben, hogy se nem kisgazda,

se nem szocdem, de komcsi volt –

míg kint, a nagy előcsarnokban

csak néhányan ülünk, hideg

szél jár, ávósok sündörögnek

és szárazak a szendvicsek.

– „Mi után koslatsz a heréltek

könyöklőjén, mikor olyan

jó nők várnak reád? Lógjunk meg!”

szól rám Tersánszky hangosan.

Soha jobb hírt! Veszem a cuccom

s vonulunk ki a megvető

szemek közt. A kapun ázottan

lóg a nemzeti szemfedő.

A lucskos úton Kakuk Marci

egy zsúptetős házhoz vezet,

hol állítólag százhuszonöt

éve Petőfi született.

Most csárdának használják. Józsit

a kocsmárosnő várja már.

Nagy, brachiumos némber. Néhány

vendég ránkismer és feláll.

Leülünk hármasban. Egy karcsú

fiatal leány kocsonyát

szolgál fel, aztán pecsenyét hoz,

rétest, bort s mikor nincs tovább,

pohárral jön, a kocsmárosnő

rokona tán a drágaság?

mellém ül s hozzám szorítja

combja kíváncsi oldalát,

Tersánszky mókázik, pletykázunk,

nevetünk. Oly boldog vagyok,

hogy annyi pudvás, ócska frázis,

a karvalyképű párt-tyúkok,

Andics ambíciótól nyirkos

tarkója láttán s az egész

cécó után, melyet Petőfi,

ha élne, bottal verne szét –

itt lehetek e vendégbarát

lényekkel, kiknek sem süket

eszmék, sem a hódítók gőgje

nem szegték még a kedvüket.

Búcsúznak a cigányok, mennek

a vendégek is. Csendesen

iszunk, majd Józsi előveszi

a furulyát. Később velem

mondatnak verset. Most gárdista

nyitja az ajtót ránk: – „Urak,

siessenek! Félóra múlva

elindul a különvonat.”

– „Induljon”, szól Tersánszky, „mi

holnap gyalog megyünk tovább.”

Még egy verset! Mindegyikünk

kiissza maradék borát,

a kocsmárosnő boldogan

kel fel, Marcinak ad kezet

s ki a tornácra. A leány

egy másik szobába vezet.

Az ágynál petróllámpa ég

s milyen hideg van! Vetkezem

vacogva. Versenyzünk egymással,

hogy ki lesz előbb meztelen.

A dunyha rajtunk, mint a hóhegy,

az ágy alattunk jégverem.

Melegszik már. Lejjebb csavarja

a lámpást és egész közel

csúszik hozzám, le lábujjáig:

– „Aludjunk most”, és átölel.

Bordásfalon a tornász, rajtam

csügg már. A hosszú, karcsú test

fiatalos brutalitása

egy pillanatra megijeszt,

de mindjárt elsodor magával:

s repít bárkáján rózsaszín

vizek közé, mellemmel melle

duzzadt vitorlavásznain,

s közben tizenhatéves teste

mi mindenre meg nem tanít!

Szégyenkezhetnék vén fejemmel,

de nincsen rá idő, amíg

egyik örvény után a másik

kap el, forgat meg és repít

fel egy újfajta, tébolyító,

görcsös, majd megmerevedett

gyönyörbe. Oly szép volna minden,

ha nem magázna engemet!

Meg is mondom egy pillanatnyi

szünetben. – „Édes Istenem!

Hát nem tudja? Azért magázom,

mert a költőket tisztelem.”

– „S azért vagy itt velem, mert tisztelsz?”

– „Azért vagyok, mert élvezem

az ölelését.” Nem folytatjuk,

egymásnak esünk éhesen.

Végül elalszom, de felébreszt

vad csókokkal, ölembe nyúl

s ott is felkelt: – „Restanciája

van még számomra, Gyurka úr.”

Most itt ülünk a fapadosban

borostásan Tersánszkyval.

Sódart s barackpálinkát adtak

velünk. Úgy vagyunk, mint vihar

után: a felkelés hajnalban

borzalmas volt. A vonat ráz.

A fülkében öreg parasztok

meg kofák. Józsi magyaráz:

– „Ami az újévben kezdődik,

nem új. Megvolt már a török

hódoltság. Az ország túléli

talán. Mi nem. Nekünk örök.

A szegény nép között az ember

nagyobb biztonságban mozog.

Elveszett minden. Mi maradt meg?

Pálinka, kolbász, asszonyok.”

19. Révai József

Ez ám az éles, hideg ész,

ki minden komcsit kiveséz.

Ő Gergely Sándor farlyuka

fölött a szeges kancsuka.

Déryt zsebkéssel nyúzza meg

s még Nagy Lajos sem ússza meg.

De Zsolt Bélát, azt kedveli,

és Szekfű Gyula kell neki,

Németh Lászlónak gratulál,

Illyés Gyulának gazsulál,

s még értem is kiállt, noha

szót sem szóltam hozzá soha.

Fő jellege a párthűség

s a csekélyebb értékűség:

mialatt az elvtársakat

veri, ránk pislant, mintha csak

nekünk írná, nem is nekik

gutaütéses cikkeit.

Naív ember a kultúra

fanatizmusba fúlt ura.

Nem tudja, hogy érzelmei

helyesek, és nem elvei,

s hogy erkölcsi ítéletet

ő maga mond maga felett,

míg tisztelőit elveti

s azt tiszteli, ki megveti.

20. Vogelfrei

Szó erre német nyelven van csak:

olyan személyt jelent, akit

leköphetnek, megrugdoshatnak,

bunkóval verhetnek, amíg

felfordul, mert íly embert nem véd

többé a törvény, már ahol

van törvény, és nem véd az önkény,

miként ezt itthon láthatom.

Vagyis vogelfrei vagyok régen.

Rákosi Mátyás ölebe,

Keszi, kit féreg-nek becéznek,

(csak hadd maradjon fenn neve!)

a pártlapban ajánl az Á. V.

figyelmébe népellenes

tevékenységemért; és Máté

György, a leégett bableves-

képű szörny, ki denunciánsok

élén viszi a Körúton

a vérveres lámpást, már százszor

is feljelentett, mint tudom,

s Major Tamás roppant gesztussal

így Csillag elvtárshoz, aki

fejes a minisztériumban:

– „ki kell Faludyt irtani”,

s a könyvesboltban tegnap délben

láttam a listát, amelyen

az állt: bizalmas. Kétszáz névvel

hat oldal. És az én nevem.

Minden könyvemet elkobozták,

mint öt éve a nyilasok.

Tűz helyett zúzda. És boldogság,

hogy Burckhardttal együtt vagyok

egy listán! (De ezt nem gondoltam

komolyan.) És most mit tegyek?

Hol az ajtó, a fórum hol van,

amelyhez fellebbezhetek?

Sehol sincs. És a körbenálló

fogdmegek egyre közelébb

nyomulnak. Vár a húsdaráló,

honnét ki nem jött senki még.

Régebben Hitlerék vigyáztak

reám; most a Szovjet Anya

virraszt felettem. Mit csináljak?

Egy mentségem van már csak, ha

odaállok a bamba, talmi

költőcskékhez, a párthoz hű

seregbe, Sztálin seggét nyalni.

(Zelk azt állítja: jóízű.)

Már megpróbáltam. Nem is egyszer.

Nincsen oly aljasság, melyet

szégyelltem volna. Hízelkedtem,

cifráztam, hosszú heteket

töltöttem görcsös fejfájásban.

Hiába izzadtam, mivel

rossz lett a vers. S e társaság csak

jó verset fogad tőlem el.

Nem rajtam múlt. Én elkövettem

mindent, hogy élni hagyjanak.

Nem ment. Hát élek helyzetemmel.

Megemelem a nyakamat,

testemet hősi pózba vágom,

és szívemre a kezemet.

Sok ellenségem! sok barátom!

Ne lássátok, hogy reszketek.

21. Visegrád

Szégyelljem azt, mi tegnap történt?

Már szégyenkezni sem tudok

az asztalomra hajló spiclik

s a karvalyképű párt-tyúkok

között. A lét egy árnyalattal

még szürkébb lett azóta, hogy

októberben két szép szobádból

az ávós kilakoltatott.

Sokgyermekes családdal élsz most,

hová nem vihetsz fel; sem én

magamhoz. Setét eszpresszókban

tanyáztunk a tél elején,

jeges huzatban, rossz dohányok

füstjében, kozmás ételek

s dohos borok lepedékével

garatunkon, sok beesett

arcú, halálra fáradt ember

s igazzá váló rémhírek

tanyáin. Olykor összenéztünk.

Élünk, gondoltuk; de minek?

De most gyűjtöttünk s összeraktuk

minden pénzünket arra, hogy

az év legvégén Visegrádon

tölthessünk együtt két napot.

Autóbusszal mentünk ki tegnap

ebéd után. Pár perc alatt

megtudtuk, hogy a párt lefoglalt

mindent. A tyúkól sem szabad.

A templom mellől kisétáltunk

a hajóhídra. Hó esett.

Az ávós, ki mögöttem koslat

Budán, ide nem követett.

Ettől mindketten felvidultunk.

Vissza a busz csak öt fele

indult. Boldogan kapaszkodtunk

a szerpentinen fölfele

a hegynek. Néhány lépés s elült

a kocsik meg az emberek

lármája, mintha csak a mennybe

szálltunk volna a meredek

úton. És hogy tört fel belőlünk

a szó, mert végre egyedül

maradtunk! Azt képzeltük: látjuk,

amint a völgyben felmerül

Mátyás kastélya s vele ő is

meg Beatrice d’Aragon

loboncos haja a rózsaszín

márványkútnál az udvaron,

s már szavaltam a latin verset,

amelyet egykor Angelo

Poliziano írt e kútra.

Letértünk az útról a hó

közé, hol csipkerózsabokrok

nyúltak utánunk s nagy darab

kövekbe botlottunk. Azonnal

ledobtam a kabátomat

alánk, miközben te bundádat

igazgattad fölénk, akár

a teknőc páncélját s egymáshoz

bújtunk a félhomályban. Kár,

hogy lábaink messze kilógtak

s derékaljunk nagyon kemény

és hepehupás volt; de mégse

siettük el, se te, sem én,

sőt nyújtottuk, ahogy csak tudtuk

s élveztük azt a pár csodás

percünket spiclik, munkaverseny,

Sztálin-idézet, szaktanács

s osztályharc nélkül. És utána

maradtunk, kényelmetlenül,

és arra gondoltam: az ember

mindig előlük menekül,

de ők beléje csimpaszkodnak

és lelke mellett megeszik

a testét, hogy már szeretkezni

is ellenük szeretkezik –

vagy tévedek? s mégis az ember

győz mindig, ha nem engedi

magát, szabadságát, és még a

testiséget is szellemi

erővé tudja szublimálni?

Még jobban átöleltelek

és feljajdultam a gyönyörtől,

hogy itt heverhetek veled

a zúzmarás lejtőn. És akkor

vettem csak észre, hogy opál

csípőd ívének egy darabja,

mint barlang mélyéből, kiáll

a kabát alól. Nagy hópelyhek

szállongtak ott kinn: nyolcszögű

kristályok, csillagok, keresztek,

s én bámultam a gyönyörű

látványt. Pehely pehely után jött,

repült, cikkázott, körözött,

aztán leszállt rád, megvonaglott

s elolvadt selymes bőrödön.

22. Újszeged

Defektet kaptunk Újszegednél.

Kiugrottam a vadzöld rétre.

Bolond sofőr, hová vezettél?

Itt folyt a harc. Most lesz száz éve.

A nyárnap akkor is így égett.

Ágyúfüstbe bújtak a bokrok.

A mély fűben halott honvédek:

olyiknak még az ujja mozgott.

Dembinski Henryk galambőszen

szunnyadt hintójában. Majd álmos

szeme szétnézett a mezőben

s odakiáltott kocsisához:

– Engemt vezérkarom otthagyta.

Hol van kürtös, ki futás fújja?

Cocher, csapjad nagyot lovakba.

Parbleu! Vesztettem csatát újra.

23. Aquincumi uszoda

Egy platánlomb a víz tükrére hull.

Az uszodába visszajár a múlt.

Lándzsák gúlában és külön-külön,

ruháik marhabőre a füvön.

Bukj le a vízbe. Most az osztrogót

fiúk fürödnek. Hallasz minden szót.

S ez a második segédlégió

vitéze. Az állóvíz bajthozó,

de kis tó partján lánnyal játszani:

testápolás. Hol van a római?

A söntésben itthagyta ránk fanyar

chiantiját, mely magyarul kadar.

Ricsaj s röhej. Lábfürdőt vesz a kvád

kolónia: harminc népes család.

Az egyik fuldoklik. Bement nyakig

oda, ahol a tóisten lakik.

Bizánci rabnők énekelnek, míg

mossák a hun nagyságák selymeit

szappangyökérrel. Mintha száz madár

dalolna kórusban. Tedd félre már

illúzióidat. A nők mögött

két hun hajcsár. Markukban bikacsök,

mély csend s éles napfény a meztelen

vadrózsaszín, gőzölgő testeken.

Vandál csoport! Most ők az istenek

a földön, de a víztől mind remeg.

– Fürdés, szól a törzsfőnök. S megtörik

a víz tükrét. Állnak benne övig

s búsan. Nyakukban rémült kisdedek.

Ki van soron? A választ ismered.

Vagy mégsem. Mert nem tudjuk, te, sem én:

tisztelték-e a kis tó szellemét

és forrását? S jártak-e ide ki

a környékről nyaranta fürdeni

s ha jártak, vagy nem jártak, milyenek

voltak? Alacsonyak, rés-szeműek,

dinnye-fejűek, sárga arcúak,

kiknek bőrét nem barnítja a nap?

A testük síma volt-e, szőrtelen

s heget nem őrzött meg, csak egy helyen,

ahol a bába a köldökzsinórt

fogával nyeste el? S ugyan mi volt

beszédjük? csip-csip? lárma? lepketánc?

monotón dobszó? ezer variáns?

két skála felül, két skála alul?

kínai módra szóltak magyarul?

És nőik melle? nem inkább kerek,

keleti díszmű volt emlő helyett?

miniatűr buddhista pagoda?

S a lányok gyorsan illó mosolya

és nyíló ajkaik? Vagy tévedek?

S nem ilyen nép, de más nép érkezett?

Loboncos hajú férfiak, konyán

csüggő bajszok? ovális, turkomán

fejek? S jól látom-e a szemeket,

hol mongol egyensúly s közöny helyett

fény kergetődzik s árny, mint a kovács

pörölye alatt s a meggondolás

oly ritka vendég? de nem a derű

s az indulat? S a lányok nyest-szerű

hajlékonysága? És a férfiak

állcsontjai, ahogy kiugranak

nyakuk fölé s nem simulnak bele

arcukba? És a fiúk fekete

haján az ezüstkék szitakötő

rezgése? S öblös, hirtelenjövő

mozdulataik, melyek testüket

ráégetik a horizont üveg

edényére s a kimeszelt szobák

falára? De mért folytatnám tovább?

Melyik nép volt? Vagy egy lett az úton

a Volgától a kettő? Nem tudom.

Vagy egyik sem volt? Szétvert, maradék

törzsek roncsából állt össze a nép?

Votják, jakut, kirgiz, ujgur, kazár

had jött át Vereckénél, vagy akár

csak egyenként szivárogtak ide?

Nyom nem maradt. Nem tudja senki se.

Lapozzam tovább képeskönyvemet

a képekkel, miket csak képzelek?

Mért ijedtél meg? Azt hitted: tanult

az ember, s más a jövő mint a múlt?

Azt képzelted, hogy a történelem

múzeum, könyvtár és nem sírverem?

Vagy hogy az atombomba kevesebb

port ver fel, mint az ozmán hadsereg?

Hogy az evolúció ereje

csak fölfele visz, sosem lefele?

Hajolj előre és nézd a vizet,

ahol szelíden hintázom veled.

Csak pillanatfelvétel, átlagos

fénykép, melyen az idő átlapoz

s mint tíz láb mélyen itt a gepidák

s az avarok, elfekszünk a világ

szemétdombján. Harc, átok, félelem

semmit sem használ. Fogd meg a kezem.

24. Levél Lukács Györgyhöz^*

1.

Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig

nálad műveltebb, olvasottabb ember?

És Moszkvából ránkszakadt véreink

között kinek van fél-, nem, századannyi

esze, mint néked? Több pretencióval

vajon melyik esztéta írt esszéket

a múlt század regényíróiról?

A marxista tanok bordásfalán

ki tud nálad több testgyakorlatot?

S önkritikát ki gyakorol pirongás

nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy

te szoktad megtagadni önmagad?

Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,

te azért írsz, hogy élni hagyjanak.

Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig

jólétben terpeszkedtél és hogy önző

vénember vagy, ki soha senkiért

nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,

amióta elvtársaid kegyétől

függ állásod, lakásod, kenyered.

Hány Révai s Rudas László feni

rád műfogát! Még jó, hogy krónikus

karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,

melyet te rögtön meg nem támogatsz!

2.

Fiatalságodban s még jó sokáig

Dosztojevszkijért rajongtál; manapság

elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.

Egyik bálványod volt hajdan Madách:

míg most a pártlapban nyakatekert

vádbeszédet fröcsköltél ellene.

Tudom én jól, az idő változik,

s vele az ember véleménye is.

Nem így te, aki Dosztojevszkibe

azóta rúgsz, amióta Sztálin

nem engedi könyveit újranyomni,

s Madách Imrét is azért piszkolod,

mert mindünk örömére újra adják

a Tragédiát, Rákosi dühöng,

te meg, aki a zsarnok rigolyáit

szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz

a kommunista tömjénfüstölővel.

És aztán itt van Sztálin szenilis

förmedvénye a nyelvészetről! Végre,

hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke

világban, bárha zárt ajtók megett.

S te mit teszel? Halálkomoly stílusban

tanulmányt írsz s az egekig dícséred

Sztálin sületlenségeit s a végén

nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin

elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb

filozófusai közt van a helye.”

Miért nem mondod el a listát? Plátó,

Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!

Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel

Sztálinra nyilván te következel.

3.

Azt mondhatnád, hogy igazságtalan

vagyok, mert csak megalkuvásaidról

beszélek, arról, hogy milyen mohón

dícséred azt, amitől undorodsz,

hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,

nagy állásoddal, európai

híreddel, befolyásoddal s főként

jellemeddel, szalonképessé tetted

az alávalóságot – s legnagyobb

dicsőségedet meg sem említettem.

Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng

fülemnek, mint a „német fizika”.

Fizika van csak és esztétika,

jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak

reá néhány sort, bár nem éri meg.

Történelmi materialistának

vallod magad, és mindent relatívnak

tartasz, miként ez hozzád, a szofisták

tanítványához illik. Ugyanekkor

minden időre szóló, abszolút

esztétikádat hirdeted. „Csak egy

igazság van”, mondod, míg alapelved,

hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,

kiáltod, mint a toronyablakokból

poros pókhálót köpködő zelóták.

Egy igazság van, a te igazságod –

s mi ez? Műveid szerint egyveleg.

Jó polgári, bár némiképp avas

ízlésedet marxista társadalmi

kritikával fűszerezed agyon;

hozzáöntesz egy adag hégeli

idealizmust – a porosz kaszárnyák

s a szovjet tankok összeillenek –,

s gyógyíthatlan opportunizmusoddal

melléteszel egy mustároskanál

utalást a napi politikára.

Ez a végső igazság? Révai

elolvassa cikked kéziratát

s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy

s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

4.

És most ezen vitatkozzam veled?

Mit tanulhatni tőled költészetről?

Ady Endre korában Balázs Bélát

nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.

A sárló sarlatán Johannes R.

Becher tiszteletére rakétákat

pukkantottál egyik dolgozatodban.

József Attiláról most három éve

adtál ki tudatlanságtól és fölös

okfejtésektől hemzsegő, silány

s hazug könyvet. Miért kellett Attila

díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad

ki másként? És mért írsz a költészetről,

mikor halvány fogalmad sincsen róla?

Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.

A régiekre hányszor gondolok!

Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!

Mikor ott virrasztottak éhesen

íróállványuknál s a nehezen

kölcsönkapott klasszikus kéziratra

hajoltak, a szöveget javították,

értékelték szerényen és a szerzőt

propagálták – ez volt a fontosabb!

Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?

És Osváth! Hány novellát és regényt

javított ki névtelenül! Hány írót

buzdított és segített! Ignotus,

Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt

s aztán József Attilát támogatták

s hordták körül. S Feleky, kinek én

tartozom örök hálával. Hány név jut

még az eszembe! Az írókról nemcsak

írtak; tettek is értük valamit.

5.

E szemszögből teljes haszontalan vagy.

Boileauval vethetlek össze, ki

az esztétika légvárát próbálta

felépíteni. Marxi válfaján

te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási

az érdeklődés nyugaton. Minálunk

már tudjuk, hogy mit ér az állami

beavatkozás az irodalomba.

Ez kellemetlen néked is, tehát

nem veszed észre. S ahogy Boileau,

– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –

nem ihletett meg soha költőt, írót

(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)

akként te is csak hervadt tanárkákra

s más kültagokra hatottál, de nem

írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?

Mit kezdjek egy marxista bölcselővel

– így hívod magad: contradictio

in subjectum – egy filozófussal, aki

nem meditált, nem nézett önmagába

még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,

ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –

aznap felejti el, mikor lebuknak?

Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,

szabadság, tisztesség, igazság: régen

kihajított az ablakon, azért csak,

mert Marx Károly is így cselekedett?

Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,

örökké izgatott vitatkozóval,

ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben

a mindenség hátulját; akinek

nem volt jókedve még soha; aki

folyton bizonygat, de semmit se tud

elmondani; ki oly sok dolgot ismer

s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári

gúnyolódásával, humortalan

lényével; mi dolgom az esztétika

professzorával, aki anyanyelvét

nem ismeri, de még németül sem

képes zörgőre száradt szerencsétlen

mondatait egymással összekötni

vagy befejezni? – elismerhetem,

hogy jó megjegyzésed, használható

észrevétel is akad műveidben,

de egyetlen szép mondatot, egyetlen

idézhető gondolatot nem hoztam

magammal írásaid tengeréből.

És végül – mit kezdjek esztétikáddal?

Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,

Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal

marxista kritikájával? Mit kezdek

egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi

liberális szemszögből, vagy Homéroszt

konzervatív oldalról? Hidd el, mindez

így együtt tök- és dögmindegy nekem.

6.

Hány kínos ügy jut az ember eszébe,

ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid

kihasználnak, amíg szolgálod őket,

s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra

néző kirakatában a vörösre

kivilágított lopótök te vagy:

te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy

az intellektus inkarnációja,

az értelmiség atyja, ki fülébe

pufajkákat tömött, nehogy Sztálin

mészárlásainak hírét vehesse;

a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk

nyugat felé, a pulykákon kívül.

Téged küldenek, mint propagandistát

nyugatra a párt urai, s te futsz.

A feleséged nem kísérhet el,

nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;

nyilván államvédelmi szerveink

éberségét látod még ebben is.

Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:

a balpárti tömeg már vár reád.

Előadást tartasz. A helybeli

kommunisták hátrább állnak ilyenkor,

s a naívakat engedik előre.

Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.

Megvallom, hogy már-már csodállak érte,

amiért ilyenkor a valóságot

– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű

sorsunkat és a reménytelenséget –

ilyen tökéletesen elfelejted.

Magas nívójú előadást tartasz,

s közben, ügyesen s nem mellékesen,

megemlíted, hogyan virágzik nálunk

az irodalom, milyen szabadok

és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz

– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –

s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg

a társutas csibészek, az egész

nyugati csürhe, mely pártodtól vár

hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak

a fiatalokat kell, kik rajongva

figyelnek, elhiszik minden szavad,

ők, kik a tőkés kloákák bűzét

jól ismerik, de még a kommunista

szennycsatornát nem szagolták soha.

Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,

őket egy életre megmérgezed.

7.

Mikor hazaérsz, jutalomjátékot

rendeznek néked. Valamely nagyobb

helységben tartod a felolvasást.

A díszhelyen Rákosi trónol; lába

nem ér a földig, bár nyakunk helyett

a levegőt tapossa; tőle balra

az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,

Barcelona hóhéra; a gonosz

Andics, pár oldal tokaszalonnával

dereka körül és csöcse alatt;

a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul

az ávósok közt sarja, Vladimír,

aki a rabok szájába vizel:

ez Magyarország szellemi elitje!

A hallgatóság többi része alszik;

ismernek már. Te pedig szónokolsz

a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche

nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista

Boulanger-val ebédelt (borzalom!);

hogy Szent Ferenc azért hirdette meg

a szegénységet, nehogy a jobbágyok

dúsgazdag feudális uraikra

lázadjanak – feltarthatatlanul

hányod marxista bukfenceidet

s a történelmi szaltókat, míg végre

elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.

Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan

a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,

hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod

talpnyalástól elgörbült hátadat.

25. Visszatérő álom

Reggel egy rándulással ébredek,

mellcsontomon mézgás, nehéz ragaccsal.

Felülök. Arcom fáradt és meleg,

pedig hűvös tavasz van.

Szemet hunyok és újra felidézem

az álmomat. Már kívülről tudom.

A ligeten át megyek a városba,

a Hősök terén, a Sztálin úton.

Az elején minden szép. Rügyező fák,

napfény, pár bárányfelhő,

gyerekkocsik, sétálók, tarkaság,

féloldalt könnyű szellő.

Az ég egyszerre elszürkül. Köröttem

se járművek, se emberek, se fák.

A talpam felhólyagzik a kegyetlen

gránitkockákon. Sietek tovább.

Szűkülni kezd az út. És egyre jobban.

Már csak sikátor. Most a házfalak

még közelebb csúsznak egymáshoz. Mindjárt

csuklómhoz érnek. Most a vállamat

súrolják. Két könyökömmel próbálok

utat nyitni magamnak. Nem lehet.

Csapdába estem. A falak mozdulni

sem engednek. Erőm nincs. Lihegek.

Egyszerre két zsírpárnás kéz ragad meg

jobbról s hátulról és gyorsan szoros

bilincsbe fűz. Az ávó ablakából

hajolt ki értem, annyi bizonyos.

– Tudhassa – súgja –, hogy mi vár magára.

A felszívódás vár, az eltűnés,

a húsdaráló. És ne integessen.

Fogja be száját. Semmi feltűnés!

A szörnyű rímtől megrázkódom, rúgok

egyet az ágyon és felébredek.

Ez volt az álom? Ez volt. Minek akkor

rágódnom rajta? Nincs más élvezet?

Kimegyek mindjárt a fürdőszobába,

de az undort magamról nem tudom

lemosni szappannal. Majd besétálok

a városba az Andrássy úton.

A Népszavánál négyen vagyunk régtől,

kik írni is tudunk. A többi hatvan

nem tud. De ez még nem tűnt fel lapunknál,

mely olvasatlan és olvashatatlan.

Tizenkét órát töltünk el naponta

lázas semmittevéssel. Közben senki

nem mehet ki a házból. Csak én szoktam

olykor a szovjet tanrendet megszegni.

Kopogás nélkül nyit reám Almássi.

Hogy a ruszkik kitolvajolnak minket!

Hogy a komcsiknál nincs rohadtabb banda!

Nem felelek. Az ajtó felé intek.

Rámnéz és fut, a feljelentést írni.

Hiszen hallgattam; vagyis egyetértek.

Le kellett volna egyből fasisztáznom,

vagy vitatkoznom, hogy magamat védjem,

vagy nékem kéne feljelentést írnom,

századszor már, mintha nem tudnám róla,

hogy spicli. De ennyire nem alázom

meg magamat. Inkább az akasztófa.

Majd értekezlet, gyűlés, értekezlet.

A romházból szemközt látcsővel ávós

figyel. „Szabad életünket Sztálinnak

köszönhetjük!” A kuncogás halálos.

Komor, a szerkesztő lép be szobámba.

Régi bolsevik. Hogy hány évre zárták

le a szovjetben, nem mondja. Egyszerre

tudja imádni és gyűlölni pártját.

Engem szeret. Velem még tud beszélni.

Most azért jött, hogy újra kérve-kérjen:

ne legyek oly konok. Tegyek egy gesztust

a rendszer felé. Mert rossz lesz a vége.

– Mért nem írsz úgy, mint Kuczka, Kónya, Szűdi

meg Váczi? Mint a hápogó kontárok?

– kérdi bosszúsan. – Próbáld meg. Neked csak

stílusgyakorlat. Ujjadból kirázod.

Azt felelem: ha akarnám, se tudnék,

de nem akarom, és így lehetetlen.

S ha mégis így írnék, az ő kegyét is

elveszteném. Mosolygunk mind a ketten.

Kész vagyok végre, elolvastam minden

zöldséget. A vendéglő ajtajánál

Horváth Gidába botlom. Hátrahökken:

– Te élsz még, Gyurka? – szalad ki a száján.

Majd átölel, hangja elcsuklik. Ülök

az asztalnál. Félénk szemek kísérnek.

Részvét? kíváncsiság? na-most-megkapja?

tűnődik evés közben a kísértet.

Hazamegyek, lefekszem. A rémálom

következik azonnal, ha elalszom.

S ha nem alszom el, az talán jobb? Nem jobb.

Mi volna most jó, kérdezem magamtól.

Megőrülni, az lenne jó. Bolondház!

sóhajtok fel, az lenne jó, ahogy

megfordulok a párnán. Erre sincsen

semmi esélyem. Dögjózan vagyok.