Kossuth híd
| Papírt visz itt a nyár, sirályt a tél |
| csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél |
| s a túlparton, mint sötét kályhacső |
|
| Ez nem Nyugat. Ez már az alvilág. |
| A győztesé a búza meg a bor. |
| S a rongy batyusok őskori csigák – |
| velük a múlt: e dühödt némaság |
|
| A győzőktől jöttem a vesztesek |
| közé. E laza deszkapadlaton |
| féléve járok már a víz felett |
| és átkelőn elfog a szánalom, |
|
| Ruháikat, e szélfútt rongyokat |
| megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük |
| zavaros fényét sipkáik alatt. |
| Akármi lesz, itt maradok velük. |
|
| Ha azt, mi rájuk vár még, sejtenék! |
| E sok sápadt kamasz, görbedt banya |
| s a szólamoktól részeg férfinép! |
| Hidat avatni három nemzedék |
|
| S a rémület – hogy mi lesz itt velem. |
| Aztán fejet hajtok. Olyan kevés, |
| amit rám mért eddig a szenvedés. |
| Most osztozunk és velük viselem |
|
| Így sajnálom az elveszett hadat, |
| mely országában nyugtot nem talál |
| és közéjük csempészem magamat, |
| ki az üres színpadon kiabál, |
|
| A rőt kobra ránk tekeri kemény |
| testét. Az éj is mérges víznövény |
| és köszönet itt nem fakad soha. |
| Sírunk sarán a pír a fű tövén: |
|
|
|