Kossuth híd

Papírt visz itt a nyár, sirályt a tél
s a tömeg egyre nő,
csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél
s a túlparton, mint sötét kályhacső
fordul, mihelyt leér.
Ez nem Nyugat. Ez már az alvilág.
A győztesé a búza meg a bor.
S a rongy batyusok őskori csigák –
velük a múlt: e dühödt némaság
s a nemzeti nyomor.
A győzőktől jöttem a vesztesek
közé. E laza deszkapadlaton
féléve járok már a víz felett
és átkelőn elfog a szánalom,
aztán a rémület.
Ruháikat, e szélfútt rongyokat
megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük
zavaros fényét sipkáik alatt.
Akármi lesz, itt maradok velük.
Hány hónapom maradt?
Ha azt, mi rájuk vár még, sejtenék!
E sok sápadt kamasz, görbedt banya
s a szólamoktól részeg férfinép!
Hidat avatni három nemzedék
most hogyan ugrana!
S a rémület – hogy mi lesz itt velem.
Aztán fejet hajtok. Olyan kevés,
amit rám mért eddig a szenvedés.
Most osztozunk és velük viselem
mindazt, mi jár nekem.
Így sajnálom az elveszett hadat,
mely országában nyugtot nem talál
és közéjük csempészem magamat,
ki az üres színpadon kiabál,
hol csend van és halál.
A rőt kobra ránk tekeri kemény
testét. Az éj is mérges víznövény
és köszönet itt nem fakad soha.
Sírunk sarán a pír a fű tövén:
az lesz a glória.
 

(Budapest, 1946)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]