Kétségbeesés Szirmán
| Függöny helyett folyondár lóg az üszkös |
| ablakból. A parketta közepén |
| kiégett, mély lyuk, benne csirkecsontok |
| meg a csillár hegyikristályai. |
| A kék selyemtapétát bajonettek |
| szántották fel. A fal mellett néhány |
| lapos fekhely szalmából s falevélből, |
| mellettük, mint elszáradt napraforgók, |
| az ürülék lapos tányérjai. |
| Kalauzom hadarva magyaráz: |
| – „A lányok és legények idejárnak |
| a faluból napeste párzani |
| s maguk mellé rondítanak, ha készek.” |
| – „A serlegek s a porcelán most hol van?” |
| – „A szemétdombon, kint a kert mögött. |
| Mindent szétvertek, kővel s kalapáccsal.” |
| – „S a festmények?” – „Befűtöttek velük.” |
| Elhallgatunk. A folyondár megmozdul |
| s a zöld homály hintázni kezd velem. |
| Mint hogyha tenger mélyén fuldokolnék |
| tüdőmben vízzel. Kifutok a kertbe. |
|
| Leülök a fűbe, a kőfal mellé. |
| Eltűnt a márványpad, kivágtak minden |
| nagy fát, de a bokrok s a futórózsák |
| megvannak még. Nyolc éve jártam itt. |
| Levelet kaptunk a kastély urától: |
| jöjjünk hozzá nyaralni: sosem látott |
| közelről költőt s költő-feleséget. |
| Mi láttunk már kastélyt, de sosem laktunk |
| egyikben sem. Így érkeztünk ide. |
| Öregedő agglegény volt a gazdánk: |
| nagy vacsorával várt ránk. Az inas |
| a pincéből három palack pezsgővel |
| szaladt fel s mert nem ittunk meg, csak egyet, |
| a maradék két üveget kivágta |
| a cementre a konyhakijárónál: |
| mi felvonult az asztal harcterére, |
| nem hátrál többé a pincébe vissza, |
| inkább meghal. A könyveket csak reggel |
| fedeztem fel, vagy ezer kötetet, |
| üveg mögött, velúrban s pergamenben, |
| de egytől-egyig hitvány ponyva volt. |
|
| Panaszt emeltem gazdánknál, ki nyomban |
| vígasztalásul megmutatta két |
| Rolls Royce-át a garázsban. Egyikében |
| narancsfa-ágy állt bársonytakaróval, |
| a másikkal, vagy kétlovas fogatján |
| elvitt bennünket minden második nap |
| a távolabbi környék méregdrága |
| s halálunalmas mulatóiba. |
|
| A villanymű, mely árammal szolgálta |
| a kastélyt, lenn a völgykatlanban állt |
| a zsellérházaknál, hol két család |
| lakott minden szobában s honnan nappal |
| veszekedés és lárma szállt a diszkrét, |
| csendes magasba, mint földről a mennybe. |
| Ha este társaság gyűlt össze s kisurrantam |
| a ház elé, vagy éjjel, ha kihánytam |
| a bort, a pezsgőt és a konyakot, |
| odaálltam az ablakunkba mindig |
| s lenéztem oda, hol a nyomorult, |
| setét viskók úgy hevertek a völgyben, |
| mint féltucat lebunkózott vakondok. |
| Szirmára is levitt a házigazdánk. |
| Gyalog mentünk a faluba, ahol |
| a kegyúrnak meghúzták a harangot. |
| A házak közt sorfalat állt a nép: |
| vendéglátónk lassan járt, jobbját rézsút |
| tartotta hátra, mint egy próbabábú, |
| azt csókdosták gyerekek, asszonyok, |
| míg néhány férfi – a rebellisek! – |
| az útszélén levett kalappal álltak. |
| A paplakban, néhány pohárka törköly |
| mellett végződött a kirándulás. |
|
| Az esti vendégséget sem volt könnyű |
| kibírnunk: az anekdóta-özönt, |
| a bájtársalgást, a már százszor hallott |
| tréfákat és a pletykák özönét |
| s a sok, egyébként kedves úriembert, |
| kik hol lovagot, hol tenyészbikát |
| alakítottak, – s náluk is kevésbé |
| bírtuk a végtelen ivászatot |
| s a másnapig tartó kártyacsatákat, |
| pedig mindenkinél fiatalabbak |
| voltunk. Nap közben addig ismeretlen |
| fejfájástól szédültünk s éjjelente |
| álmatlanul hemperegtünk az ágyban, |
|
| amelyben egykor Rákóczi aludt. |
| Kilenc nap múltán elszántuk magunkat |
| a szakításra. Hipokrata módon |
| hazudtuk, hogy e kastély messze túl jó |
| nekünk, máshoz szokott plebejusoknak, |
| holott egész biztosak voltunk benne, |
| hogy mi vagyunk e kastélyhoz a túl jók. |
|
| A fűben ülök a kőfallal szemben |
| s a földre támasztom a tenyerem. |
| Mi a tanulság? Lenn jártam a völgyben. |
| Az urasági földet szétosztották |
| a tegnapi zsellérek közt. Nagyon |
| szegények mind: termésüket tavaly |
| elvitték az oroszok és most attól |
| félnek, hogy kolhozba kell menniök. |
| Mi a tanulság? Röfögnek a disznók |
| a kastély másik felében, ahol |
| a párttitkár hízlaldát rendezett be, |
| közköltségen bár, ám saját hasznára. |
| Mi a tanulság? Nyolc éve megírtam |
| mindazt, mit láttam, kissé félszegen |
| s mit bántam, ha a bíró elítél? |
| Ha most megírom ezt a rombolást, |
| a párttitkár hatalmát s az orosz |
| zsebrákokat, nyom nélkül eltűnök. |
| Mi lesz a sorsom e földön, aki |
| ahhoz tartom magam, mit megtanultam |
| Picótól, Rotterdámi Erazmustól, |
| Eötvös Józseftől, Szalay Lászlótól, |
| Vámbérytől, Fényestől, Jászitól: |
| hogy élni csak szabadon érdemes |
| s az a szabadság, amikor az ember |
| erkölcsi ítéletéhez híven, |
| s tekintet nélkül érdekeire, |
| választ elv s elv, rendszer s rendszer között, |
| s magáévá teszi az egyiket, |
| avagy elfogadja a másikat, |
| vagy visszautasítja mind a kettőt. |
| Mi a tanulság? Itt vagyok, kinek |
| a régi nem kellett s nem kell az új, |
| aki nyolc éve kiszökött a régi |
| csapdából s most az új csapdában ül |
| s kész, hogy nagyot igyon a humanisták |
| keserű serlegéből elvadult |
| kerted mélyén, magyar történelem. |
|
| Itt ülök a szálas füvek közt. Csuklóm |
| mellett mérgeszöld töltényhüvelyek. |
| Most vettem őket észre. A fal apró |
| lyukacskáiból pereg a homok. |
| Felnézek. Nem is aprók a lyukak: |
| csillag formájú és szabálytalan |
| beütések: puskagolyók nyoma. |
| Valamennyi fej vagy mellmagasságban. |
| Köröttük, ott, hol a levert mészréteg |
| alól kiáll a sárga téglák sarka, |
| pasztellrózsaszín és halványopál |
| foltok, mint apró százszorszépek. Ezt már |
| ismerem: a kifreccsent agyvelő |
| hagy íly emléket, amikor elszárad. |
|
| Kísérőmért kiáltok, ki a kerti |
| romok közt turkál. – „Azt szeretném tudni, |
| ki gyilkolt itt meg kicsodát. Orosz |
| hadifoglyokat német SS-ek? |
| Magyar katonaszökevényt, csendőrök? |
| Szocialistát, zsidót, nyilasok? |
| Nyilast, dzsentrit, besúgót, kommunisták? |
| Német SS-t, magyar csendőrt, orosz |
| csekások? Mért nem tudja? Miskolcon volt |
| a háború alatt? Tudnia kéne. |
| Gondolkozzék, hátha eszébe jut.” |
| Itt áll előttem, töri a fejét, |
| de látni, hogy nem jut eszébe semmi. |
| – „Valami rémlik mégis”, mondja végül, |
| „de nem tudom, mi.” Majd hozzáteszi: |
| – „Olyan szép nyári nap van. Mért kínozza |
| magát ezzel? nem mindegy már nekik?” |
|
| Nekik mindegy, nekem nem, gondolom, |
| de hallgatok. Mit is nagyképűsködjek? |
| A falhoz állok s megsúgom magamnak: |
| hazaértél. Hajtsd mélyre homlokod. |
|
|
|