Reménykedés egy pannón szőlőhegyen

Nem tűzijáték, lángoló színek: latin mérséklet itt az alkonyat, szelíd kék, hűvös szürke, súlyos sárga – a kellékes lámpákat oltogat és kontúrjukkal még egyszer feltárja a kiábrándult, józan dombokat. Serédi Lajos, nyájas néhai tanár úr, a kezedet ösmerem – a pálcát ismét végigvezeted búcsúzóul a latin szövegen, majd szivacsoddal letörlöd a táblát és hirtelen minden fekete lesz. Szűkül a kör: a lámpafény körül nyolcan ülünk a présház oldalán – lenn tört hidak, falvak foghíjas szája, karók, miket a gaz ölel tunyán – nyolcan ülünk, kiket Noé bárkája dobott ide a vízözön után. Bort töltünk, míg a jegyző öntözést emleget s tanítókért könyörög. Eszmékről szólunk, mik szavunk nyomában gyűrűznek bennünk, mint a vízkörök és rákoccintunk a köztársaságra, hogy lenne békés, boldog és örök. Mint érzelmét restellő öregúr, felállok és rádőlök a sövény könnyes, merev lombjára – így merengek a völgy fölött, mely mint sötét kötény szárad az éjben s szétnézek a kertek mögött a sok domb súlyos sírkövén. Hány nép pihen odalent, mennyi faj! Egy sem talált itt otthont, mind letűnt. E dombvidéken örök-e az átok s az, kit elcsábít, mindig belehal? Illírek, kelták, avarok meg dákok – nemrég azt hittük, mi következünk. S ha eltűnünk, mit hagytunk volna itt? Annyi követ sem, mint a latinok. Rossz utakat, várost, egy félmarékot, kivágott erdőt, pár elpusztított kastélyt, néhány szolgát – a maradékot belepte volna a gyom s a piszok. Itt állok a sövénynél. A reménység mákonyától megszédül a fejem. Aztán fölnézek: felhős és nehéz ég, gazos vetés, dúlt táj a völgyben lenn. Hol kezdjük el? Hol fogjuk befejezni? S hogy lesz a vereségből győzelem? Majd indulunk. Legifjabb, én fogom a lámpást, sietek elől, derült kedvemben – a fényt hátrafordítom s botorkálok. Mindnyájan így megyünk az éjszakában. Mécsünk a nyomunkban jövőknek világít és nem nekünk. Másnak világít, engem megemészt. Bukdácsolok rossz úton, csenevész bokrosban. Nem baj. Bennem a derű, szívem mélyén gyűlt össze a nehéz, tömör reménység, úgy mint keserű kávé alján a méz. (Medina, Tolna megye, 1946 nyarán)