Emlékkönyv a rőt Bizáncról

Reménykedés egy pannón szőlőhegyen

Nem tűzijáték, lángoló színek:

latin mérséklet itt az alkonyat,

szelíd kék, hűvös szürke, súlyos sárga –

a kellékes lámpákat oltogat

és kontúrjukkal még egyszer feltárja

a kiábrándult, józan dombokat.

Serédi Lajos, nyájas néhai

tanár úr, a kezedet ösmerem –

a pálcát ismét végigvezeted

búcsúzóul a latin szövegen,

majd szivacsoddal letörlöd a táblát

és hirtelen minden fekete lesz.

Szűkül a kör: a lámpafény körül

nyolcan ülünk a présház oldalán

– lenn tört hidak, falvak foghíjas szája,

karók, miket a gaz ölel tunyán –

nyolcan ülünk, kiket Noé bárkája

dobott ide a vízözön után.

Bort töltünk, míg a jegyző öntözést

emleget s tanítókért könyörög.

Eszmékről szólunk, mik szavunk nyomában

gyűrűznek bennünk, mint a vízkörök

és rákoccintunk a köztársaságra,

hogy lenne békés, boldog és örök.

Mint érzelmét restellő öregúr,

felállok és rádőlök a sövény

könnyes, merev lombjára – így merengek

a völgy fölött, mely mint sötét kötény

szárad az éjben s szétnézek a kertek

mögött a sok domb súlyos sírkövén.

Hány nép pihen odalent, mennyi faj!

Egy sem talált itt otthont, mind letűnt.

E dombvidéken örök-e az átok

s az, kit elcsábít, mindig belehal?

Illírek, kelták, avarok meg dákok –

nemrég azt hittük, mi következünk.

S ha eltűnünk, mit hagytunk volna itt?

Annyi követ sem, mint a latinok.

Rossz utakat, várost, egy félmarékot,

kivágott erdőt, pár elpusztított

kastélyt, néhány szolgát – a maradékot

belepte volna a gyom s a piszok.

Itt állok a sövénynél. A reménység

mákonyától megszédül a fejem.

Aztán fölnézek: felhős és nehéz ég,

gazos vetés, dúlt táj a völgyben lenn.

Hol kezdjük el? Hol fogjuk befejezni?

S hogy lesz a vereségből győzelem?

Majd indulunk. Legifjabb, én fogom

a lámpást, sietek elől, derült

kedvemben – a fényt hátrafordítom

s botorkálok. Mindnyájan így megyünk

az éjszakában. Mécsünk a nyomunkban

jövőknek világít és nem nekünk.

Másnak világít, engem megemészt.

Bukdácsolok rossz úton, csenevész

bokrosban. Nem baj. Bennem a derű,

szívem mélyén gyűlt össze a nehéz,

tömör reménység, úgy mint keserű

kávé alján a méz.

(Medina, Tolna megye, 1946 nyarán)

Kétségbeesés Szirmán

Függöny helyett folyondár lóg az üszkös

ablakból. A parketta közepén

kiégett, mély lyuk, benne csirkecsontok

meg a csillár hegyikristályai.

A kék selyemtapétát bajonettek

szántották fel. A fal mellett néhány

lapos fekhely szalmából s falevélből,

mellettük, mint elszáradt napraforgók,

az ürülék lapos tányérjai.

Kalauzom hadarva magyaráz:

– „A lányok és legények idejárnak

a faluból napeste párzani

s maguk mellé rondítanak, ha készek.”

– „A serlegek s a porcelán most hol van?”

– „A szemétdombon, kint a kert mögött.

Mindent szétvertek, kővel s kalapáccsal.”

– „S a festmények?” – „Befűtöttek velük.”

Elhallgatunk. A folyondár megmozdul

s a zöld homály hintázni kezd velem.

Mint hogyha tenger mélyén fuldokolnék

tüdőmben vízzel. Kifutok a kertbe.

Leülök a fűbe, a kőfal mellé.

Eltűnt a márványpad, kivágtak minden

nagy fát, de a bokrok s a futórózsák

megvannak még. Nyolc éve jártam itt.

Levelet kaptunk a kastély urától:

jöjjünk hozzá nyaralni: sosem látott

közelről költőt s költő-feleséget.

Mi láttunk már kastélyt, de sosem laktunk

egyikben sem. Így érkeztünk ide.

Öregedő agglegény volt a gazdánk:

nagy vacsorával várt ránk. Az inas

a pincéből három palack pezsgővel

szaladt fel s mert nem ittunk meg, csak egyet,

a maradék két üveget kivágta

a cementre a konyhakijárónál:

mi felvonult az asztal harcterére,

nem hátrál többé a pincébe vissza,

inkább meghal. A könyveket csak reggel

fedeztem fel, vagy ezer kötetet,

üveg mögött, velúrban s pergamenben,

de egytől-egyig hitvány ponyva volt.

Panaszt emeltem gazdánknál, ki nyomban

vígasztalásul megmutatta két

Rolls Royce-át a garázsban. Egyikében

narancsfa-ágy állt bársonytakaróval,

a másikkal, vagy kétlovas fogatján

elvitt bennünket minden második nap

a távolabbi környék méregdrága

s halálunalmas mulatóiba.

A villanymű, mely árammal szolgálta

a kastélyt, lenn a völgykatlanban állt

a zsellérházaknál, hol két család

lakott minden szobában s honnan nappal

veszekedés és lárma szállt a diszkrét,

csendes magasba, mint földről a mennybe.

Ha este társaság gyűlt össze s kisurrantam

a ház elé, vagy éjjel, ha kihánytam

a bort, a pezsgőt és a konyakot,

odaálltam az ablakunkba mindig

s lenéztem oda, hol a nyomorult,

setét viskók úgy hevertek a völgyben,

mint féltucat lebunkózott vakondok.

Szirmára is levitt a házigazdánk.

Gyalog mentünk a faluba, ahol

a kegyúrnak meghúzták a harangot.

A házak közt sorfalat állt a nép:

vendéglátónk lassan járt, jobbját rézsút

tartotta hátra, mint egy próbabábú,

azt csókdosták gyerekek, asszonyok,

míg néhány férfi – a rebellisek! –

az útszélén levett kalappal álltak.

A paplakban, néhány pohárka törköly

mellett végződött a kirándulás.

Az esti vendégséget sem volt könnyű

kibírnunk: az anekdóta-özönt,

a bájtársalgást, a már százszor hallott

tréfákat és a pletykák özönét

s a sok, egyébként kedves úriembert,

kik hol lovagot, hol tenyészbikát

alakítottak, – s náluk is kevésbé

bírtuk a végtelen ivászatot

s a másnapig tartó kártyacsatákat,

pedig mindenkinél fiatalabbak

voltunk. Nap közben addig ismeretlen

fejfájástól szédültünk s éjjelente

álmatlanul hemperegtünk az ágyban,

amelyben egykor Rákóczi aludt.

Kilenc nap múltán elszántuk magunkat

a szakításra. Hipokrata módon

hazudtuk, hogy e kastély messze túl jó

nekünk, máshoz szokott plebejusoknak,

holott egész biztosak voltunk benne,

hogy mi vagyunk e kastélyhoz a túl jók.

A fűben ülök a kőfallal szemben

s a földre támasztom a tenyerem.

Mi a tanulság? Lenn jártam a völgyben.

Az urasági földet szétosztották

a tegnapi zsellérek közt. Nagyon

szegények mind: termésüket tavaly

elvitték az oroszok és most attól

félnek, hogy kolhozba kell menniök.

Mi a tanulság? Röfögnek a disznók

a kastély másik felében, ahol

a párttitkár hízlaldát rendezett be,

közköltségen bár, ám saját hasznára.

Mi a tanulság? Nyolc éve megírtam

mindazt, mit láttam, kissé félszegen

s mit bántam, ha a bíró elítél?

Ha most megírom ezt a rombolást,

a párttitkár hatalmát s az orosz

zsebrákokat, nyom nélkül eltűnök.

Mi lesz a sorsom e földön, aki

ahhoz tartom magam, mit megtanultam

Picótól, Rotterdámi Erazmustól,

Eötvös Józseftől, Szalay Lászlótól,

Vámbérytől, Fényestől, Jászitól:

hogy élni csak szabadon érdemes

s az a szabadság, amikor az ember

erkölcsi ítéletéhez híven,

s tekintet nélkül érdekeire,

választ elv s elv, rendszer s rendszer között,

s magáévá teszi az egyiket,

avagy elfogadja a másikat,

vagy visszautasítja mind a kettőt.

Mi a tanulság? Itt vagyok, kinek

a régi nem kellett s nem kell az új,

aki nyolc éve kiszökött a régi

csapdából s most az új csapdában ül

s kész, hogy nagyot igyon a humanisták

keserű serlegéből elvadult

kerted mélyén, magyar történelem.

Itt ülök a szálas füvek közt. Csuklóm

mellett mérgeszöld töltényhüvelyek.

Most vettem őket észre. A fal apró

lyukacskáiból pereg a homok.

Felnézek. Nem is aprók a lyukak:

csillag formájú és szabálytalan

beütések: puskagolyók nyoma.

Valamennyi fej vagy mellmagasságban.

Köröttük, ott, hol a levert mészréteg

alól kiáll a sárga téglák sarka,

pasztellrózsaszín és halványopál

foltok, mint apró százszorszépek. Ezt már

ismerem: a kifreccsent agyvelő

hagy íly emléket, amikor elszárad.

Kísérőmért kiáltok, ki a kerti

romok közt turkál. – „Azt szeretném tudni,

ki gyilkolt itt meg kicsodát. Orosz

hadifoglyokat német SS-ek?

Magyar katonaszökevényt, csendőrök?

Szocialistát, zsidót, nyilasok?

Nyilast, dzsentrit, besúgót, kommunisták?

Német SS-t, magyar csendőrt, orosz

csekások? Mért nem tudja? Miskolcon volt

a háború alatt? Tudnia kéne.

Gondolkozzék, hátha eszébe jut.”

Itt áll előttem, töri a fejét,

de látni, hogy nem jut eszébe semmi.

– „Valami rémlik mégis”, mondja végül,

„de nem tudom, mi.” Majd hozzáteszi:

– „Olyan szép nyári nap van. Mért kínozza

magát ezzel? nem mindegy már nekik?”

Nekik mindegy, nekem nem, gondolom,

de hallgatok. Mit is nagyképűsködjek?

A falhoz állok s megsúgom magamnak:

hazaértél. Hajtsd mélyre homlokod.

(Miskolc, 1946 nyarán)

Kossuth híd

Papírt visz itt a nyár, sirályt a tél

s a tömeg egyre nő,

csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél

s a túlparton, mint sötét kályhacső

fordul, mihelyt leér.

Ez nem Nyugat. Ez már az alvilág.

A győztesé a búza meg a bor.

S a rongy batyusok őskori csigák –

velük a múlt: e dühödt némaság

s a nemzeti nyomor.

A győzőktől jöttem a vesztesek

közé. E laza deszkapadlaton

féléve járok már a víz felett

és átkelőn elfog a szánalom,

aztán a rémület.

Ruháikat, e szélfútt rongyokat

megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük

zavaros fényét sipkáik alatt.

Akármi lesz, itt maradok velük.

Hány hónapom maradt?

Ha azt, mi rájuk vár még, sejtenék!

E sok sápadt kamasz, görbedt banya

s a szólamoktól részeg férfinép!

Hidat avatni három nemzedék

most hogyan ugrana!

S a rémület – hogy mi lesz itt velem.

Aztán fejet hajtok. Olyan kevés,

amit rám mért eddig a szenvedés.

Most osztozunk és velük viselem

mindazt, mi jár nekem.

Így sajnálom az elveszett hadat,

mely országában nyugtot nem talál

és közéjük csempészem magamat,

ki az üres színpadon kiabál,

hol csend van és halál.

A rőt kobra ránk tekeri kemény

testét. Az éj is mérges víznövény

és köszönet itt nem fakad soha.

Sírunk sarán a pír a fű tövén:

az lesz a glória.

(Budapest, 1946)

Magyarország

(Magyarországon, 1946–1950)

1. A határon

Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe

fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte.

Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben.

Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?

Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett:

olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?

Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba.

Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal

mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal.

Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre.

Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte.

Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”,

súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta

hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!”

kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal,

a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam

s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban

kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében

az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen.

Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája

mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta,

majd fiókjába csapta az útleveleinket.

– „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett:

– „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék

majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.”

– „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától.

De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.”

Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál.

– „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.”

– „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem

mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.”

– „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.

Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.

2. Az utcán tört téglák…

Az utcán tört téglák meg

piszok, por, sár s alatta

oszló hullák. A Várhegy,

mint hatszáznyolcvanhatban.

De fölötte, középen

még gyönyörű az alkony.

A férfiak sötétben,

a nők parafatalpon.

Olyannyit mulasztottak!

Mindegyik kéjelegne.

Topognak is a rokkant

bérházak éjjelente.

Most robban a sok frázis,

most szikkadnak a könnyek.

A lét provinciális

és jönnek új, rossz könyvek.

Ismerőseim hisznek

az elvben, hogy hiába

nem élnek. Mindegyiknek

van egy teóriája.

Veregetik a vállam:

vigyázz magadra, mondják,

hiszen költőkön áll vagy

bukik el Magyarország.

De mit is tehetnék én?

Tán jóra fordul minden.

Sótartóm a reménység,

folyton magamra hintem.

Az ember leltárt készít

és nyugtalan lesz. Hol van

hazám, melyet nyolc évig

a homlokomban hordtam?

3. Apám ébresztése

Szobádba zárkóztál, ha hegedültél

és én, taknyos fiad, a kulcslyukon

keresztül lestem, térdre ereszkedve,

ahogy a jegesmedve bőrén álltál

s szelíden álladat a hegedű

fájához nyomtad, míg Bach Partitáját

játszottad, úgy emlékszem, mindig szépen

és szível. Olykor azt képzeltem látni,

hogy játék közben könnyed is kicsordul,

de ezt sohasem tudtam biztosan.

Te akkor épp az első háborúból

jöttél meg, mint a másikból ma én

és itt ácsorgok az üres teleknél,

hol házunk állt, melyet szétvitt a bomba.

Eltűnt a hegedű s a medvebőr.

Felnézek az üresbe. Merre, hol vagy,

milyen maszkokba zárt az elmúlás?

Hadd keltegetlek így, mert azt hiszem,

hogy feltámadsz valahol, valahogy

pár kurta percre, míg rád gondolok.

4. A pontonhídon állok

A pontonhídon állok,

az ég halvány és tiszta.

Távol Amerikából

miért jöttem ide vissza?

Hogy romjából az ország

építését segítsem?

Ez volna az igazság?

Még századrésze sincsen.

Vagy hogy a Duna hangját

esténként újra halljam,

vagy mert szeretem András

király sírját Tihanyban,

a vízpartot Keszthelyen

és tornyait Budának?

mert annyian kedvelnek

és annyian utálnak?

mert négyzetméterenként

több itt, mint ott, a szellem,

de senki sincs, ki megvéd,

mert ritkaság a jellem?

mert dúlt sírokban szerte

itt fekszik annyi ősöm?

vagy mert minden domb, lepke

és gyom jóismerősöm?

vagy mert itt belelátok

az emberek fejébe

és mert enyém a lányok

s az asszonyok szeszélye?

vagy csak kíváncsiságom

ösztönzött, hogy megnézzem:

lesz ünnep még e tájon,

vagy nincs már mit remélnem?

Mindez csupán kulissza,

mellébeszélés, maszlag –

önzésem hajtott vissza,

hogy költő maradhassak.

Szebb volt a mások földje

s nem tartanék hazámmal,

ha sodronyként nem kötne

ide minden hangszálam,

mert nyelvvel-szájjal lógok

terajtad, Magyarország,

ahogy az acéldróton

csügg szájjal a légtornász,

tapsolni itt tapsolnak,

csak itt lehet lebegnem

az űrben, s itt kapok csak

sóhajt, ha majd leestem.

5. A nyloning

Elutazás előtt két nyloninget

ajándékozott nékem egy magyar

gyáros New Yorkban. Forgalomba akkor

kerültek. Itthon még nem ismerik.

Szekszárdra tegnap érkeztem vonattal

két hétre. Este roppant fák alatt

tanítok történelmet, irodalmat

s bölcsészetet húsz hallgató előtt.

Ma délután – meleg van – nyloningben

indultam el a kávéház felé,

ahol – mondják – a Háry Jánost írta

Garay. A forgóajtó előtt

dzsip állt, ülésein pár perzsaszőnyeg,

volánjánál alvó orosz baka.

Bent: rámás tükrök, sok-sok asztal csíkos

márványból (mint felhők közt holdvilág)

és tűnt szagok: cúgos cipők, átizzadt

ingmellek, vállpántok, túlcukrozott

limonádék, kaszírnők bugyogói,

pacsulitól kocsonyás frizurák,

csibukok, frissen is dohos újságok

s bársonydíványba ragadt alfelek

emléke (képzelődöm?). Egy vendég ült

csak bent: behemót szovjet ezredes.

Letelepedtem, hogy oldalvást kapjam,

ne hátulról vagy szembe. Hamarost

megtudtam a pincértől: ez itt Szekszárd

városparancsnoka, ki idejár

minden nap. Közben kifordult székéről

és úgy figyelt – fixírozásnak hívták

ezt hajdanán, mikor a férfiak

gyakorolták más nőjén, pofonokkal

folytatták, meg párbajjal – de most ez csak

nyloningemnek szólt és nem nekem.

Végül felállt és hozzám cammogott.

Pisztolytáskáján volt a jobbkeze,

míg balkezével tapogatni kezdte

vállam fölött az inget, ahogyan

nők tapogatnak eladó libát,

majd ujjai felsőkaromra csúsztak.

Nem néztem fel. Így hallgattam nehéz

lélekzését s ráébredtem, hogy nincsen

nylon, melynél ne érnék többet én.

Kigomboltam hát ültemben az inget,

lehúztam s míg vállára akasztottam,

arcába néztem. Ajka nyitva volt,

derűs az arca. Hallgatott mindvégig,

de biccentett és elhúzta kezét

a pisztolytáskáról. Helyére ment

és megvizsgálta zsákmányát, majd gyorsan

zubbonyzsebébe gyűrte mint egy rongyot

s kiment a dzsiphez. Utánafordultam

s gonosz mosolyt éreztem ajkamon.

Néhány perc múlva kék lüszterkabátban

megérkezett az intézmény gazdája,

fontoskodó emberke, ki azonnal

hozzám futott és kezeit tördelte:

– „Faludy úr!” (Ez ugyan honnan ismer?)

„Szabad kérdeznem: mért ül pőre mellel

e jóhírű, nagy múltú kávéházban?

Talán Amerikában így szokás?”

(1946)

6. Szikföld

Két vállamon a barbár síkság üres hodálya,

arccsontomon tücsökszó, mint lüktető fogfájás.

Hiába látni messze; nem látok fát, se házat.

Az ég nagy, szürke kagyló, a szálas fű kiszáradt

s a délibáb halastó a dűlőút porában,

medréből mongolképű kamasz jön fel lovával.

Azt hinném, ha nem látnám a távírópóznákat,

hogy Karakorum mellett vagyok, Dzsingisz korában.

(1947)

7. Szolnok felé, Hatvan felé

Az országutak oldalán kivágták

végig a jegenyéket.

A régi árnyék itt akkor sem vár rám,

ha hetven évet élek.

Két jóbarát címére emlékeztem

Berényben s Szentmártonban.

Előjönnek még, biztattak, de senki

sem tudta, hogy és honnan.

Hatvan körül három napig keringtünk,

hogy Vak Bottyán sírjára

találjunk, míg egy tanító leintett:

ne fáradjak hiába.

A Galgánál egy hosszú temetőben

nem láttam sírkeresztet,

sem koszorút. Úgy mondták, hogy tüzüknél

katonák melegedtek.

Anyakönyv hevert egy ceglédi templom

szemétjén. Felemeltem.

Meg volt pörkölve. Csak a kelte látszott:

Ezerhétszáz és negyven.

Sehol egy szép oltárkép, vagy ciráda,

vagy egy kecses, mezítelen

alak a kúton, vagy egy öregember,

akit mindenki tisztel,

sehol egy régi könyvtár, vagy egy emlék,

csak csúnya Kossuth-szobrok.

Sofőröm nevet s biztat: ragaszkodjam

vad optimizmusomhoz.

Bolond vagyok, aki harcolni jöttem

a mulandóság ellen

ide, hol a múltból talajvíz sem lesz,

s futóhomok az ember.

8. Kétszer túl a Tiszán, Beregben

Tegnap éjjel Gergelyiben beszéltem,

ahol még soha senki

nem járt, csak úgy, ha verbuvált, ha pénzt kért,

vagy követ akart lenni.

Az elején gyanakodva hallgattak

a pajtában, de aztán

megolvadt mind. Akadozott az ének,

úgy bőgtünk a himnusznál.

Korán keltünk. Pár órája a parton

ülök fürdőruhában

a felrobbantott Tisza-hídnál; tiszta,

kék vízbe lóg a lábam.

Napfény, csend, békesség. A kompot

látom túlnan, Naménynél,

de révész nem jön. A sofőrt elküldtem

lőréért meg kenyérért.

A szoptató anyák voltak, a himnusz,

a reménység, a lányok?

Csendes bizsergést érzek tegnap óta

és némi boldogságot.

Most rendbejöttem végre. Elmúlt tőlem

a hazaérés láza.

Gyötrődés, jajszó és panasz nem használ

s az embert megalázza.

Rákóczi jött erre Esze Tamással,

s Bajcsy-Zsilinszky Endre.

El kell fogadnom, amit rám kimérnek:

ilyen a dolgok rendje.

Itthon vagyok, s ha pusztulnom is kell itt:

legyen! fene, ki bánja.

Nálam különbek éltek már e tájon

és mind egész hiába.

9. Bélapátfalva felé

Síkos lejtőn le a zúzmarás télben.

A hegyoldal vízmosta, barna kő.

Tar nyárfa áll egyetlen gyűrt levéllel:

csontváz csuklóján arany karkötő.

10. Eger

Eger, telihold, éjjel, február.

Repül a hold: pénzverdéből a tallér.

Kásás, lágy hó a kertek kőfalán,

mint vén bundán szelíd hajlású gallér.

11. Holtág Szentesnél

Tisza-part, szálas, sárgászöld füvek.

Belepte mindet a légy vagy a pók.

A parton bütykös, görbe nyírt füzek:

a vizet nézik, kopasz nagyapók.

12. Nagymaros, 1947

Szőlejébe a meredek dombhátra

a sváb hátán cipeli fel a trágyát.

A magyar ül a víznél, Trumant várja

és falevéllel tömi a pipáját.

13. Szántás Battonya mellett

Azt mondják, Dózsa harminckét parasztját

húzták egykor karóba itt.

A vörös alkony kigyújtja a tarlón

alvadt vérük göröngyeit.

14. Aere perennius

Az öreg pesti vendéglőben ültem

ma délután; előttem félig kész vers,

bor, és szemközt, egy másik páholy mélyén:

szerelmespár. A lány szép volt és úgy szép,

mint Botticelli nőalakjai:

túl hosszú orr, túl éles áll, túl nagy szem,

kissé kaszáló váll, túl keskeny csípő,

külön-külön minden testrésze csúnya,

együtt mégis tökéletes egész.

A félköríves deszkafal mögöttem

Diónízus-fület formált: így minden

szavukat jól kivettem, mialatt

a fiatalember vadul udvarolt

a szép lánynak (ma este vagy soha!)

és közben, érveihez nyomatéknak,

legújabb könyvemből, mit kézben tartott,

egy-egy szerelmes verset olvasott fel.

Versírás közben kétszer is felnéztem,

hogy megcsodáljam a leány szépségét,

gyorsan, hogy meg ne bántsam egyiket sem,

de amikor harmadszor pillantottam

feléje és ő futó mosolyával

köszönte meg érdeklődésemet,

a fiatalember, ki verseim közt

lapozgatott, odahajolt füléhez

s így suttogott: – „Drágám, ne azt a randát

figyeld! Ezt a gyönyörű verset hallgasd!”

S olvasta is, míg arcom izzani

kezdett a boldogságtól. Így tovább,

csak így tovább, fiatal olvasóim,

s Hitler után Sztálin sem bír velem –

gondoltam és egy hajtásra megittam

a boromat, fizettem, s pillantásra

sem méltatva a szép leányt, kiléptem

az ajtón, mint a diadalkapun,

bár azt hittem, hogy még a kőfalon

is átjutnék, ha éppen akarom.

15. Balaton

Keszthely felől jövünk: hajónk a víz

zöldjét meg kékjét osztja kétfele,

míg alkonyatkor feltűnik a tó

tükrén Tihany fekete kézfeje.

16. Szőlőhegy, ősz

Szőlőhegy, Tolna – mint írjam le néktek,

hogy megmaradjon bennetek a kép?

Hálókabátban álló vén színészek

a völgyi út mentén a jegenyék.

Asztal, kenyér, rózsás bor meggyszín éggel,

sötét rögök, rézgálic venyigék –

s most add az őszi alkony két színéhez

a bor s a rózsás szőlő egy színét.

(1946)

17. Magyar Alpok

Itt volt körorvos Sándor bácsi

Lékán, akihez nagyapám

indítványára hízni küldtek

kilencszáztizenhét nyarán.

Ott ült, a nagy könyvtárral válla

fölött. Egyet sodort tömör

fehér bajszán. – „Ha felnősz, olvass”,

buzdított. – „Tanulni gyönyör.”

Meglestem: ha a páciensek

fogyni kezdtek a rendelő

előtt, a dolgozószobába

surrant és könyvet vett elő.

Becsúsztam utána a kertből,

hogy megnézzem a könyvet és

nagy keservesen kibetűztem,

hogy Lesz ing és A verro ész.

Az asztalnál velem beszélt csak.

Két felnőtt lánya volt, akik

dühödten hallgattak. Sehogysem

bírták apjuk szokásait.

Vendéget nem hívott a házba.

– „Mért hívnék? Ez barbár világ.

A jogot nem érti a jegyző,

sem a lelkész a Bibliát.”

Esténként előállt a szomszéd

bricskával, mentek a hegyek

közé, beteget látogatni.

Köpeny volt rajta. Recsegett

manzsettája. Ölében könyv,

mellette az acetilén

lámpás s a táska. Az ablakból

néztem. Intett mindig felém.

Andersen-könyvet kaptam tőle,

s hogy szorongatta a kezem:

– „Tanulj míg élsz!” – mikor a pesti

vonatra feltett Kőszegen.

Huszonöt éve sincs, hogy meghalt.

Ki tud még róla, kérdezem,

a könyves doktorról, ki nem kért

pénzt a betegtől? Senki sem

emlékszik. S hova lett a sírja,

könyvei merre tűntek el?

Autóm szalad. Vígasztalódom:

nem voltam hozzá hűtelen.

Szemet hunyok s itt van előttem.

Szeretném bronzba önteni.

Nagy támlásszékén ül. Mögötte

a szárnyasoltár, könyvei.

(1947)

18. Kiskőrös, 1948. január 1.

Petőfit s a szabadságharcot

jöttek – ezt mondják – az urak

Kiskőrösön megünnepelni,

s nem ünneplik, csak magukat.

A költőről most bizonygatja

Révai ott benn a zsúfolt

teremben, hogy se nem kisgazda,

se nem szocdem, de komcsi volt –

míg kint, a nagy előcsarnokban

csak néhányan ülünk, hideg

szél jár, ávósok sündörögnek

és szárazak a szendvicsek.

– „Mi után koslatsz a heréltek

könyöklőjén, mikor olyan

jó nők várnak reád? Lógjunk meg!”

szól rám Tersánszky hangosan.

Soha jobb hírt! Veszem a cuccom

s vonulunk ki a megvető

szemek közt. A kapun ázottan

lóg a nemzeti szemfedő.

A lucskos úton Kakuk Marci

egy zsúptetős házhoz vezet,

hol állítólag százhuszonöt

éve Petőfi született.

Most csárdának használják. Józsit

a kocsmárosnő várja már.

Nagy, brachiumos némber. Néhány

vendég ránkismer és feláll.

Leülünk hármasban. Egy karcsú

fiatal leány kocsonyát

szolgál fel, aztán pecsenyét hoz,

rétest, bort s mikor nincs tovább,

pohárral jön, a kocsmárosnő

rokona tán a drágaság?

mellém ül s hozzám szorítja

combja kíváncsi oldalát,

Tersánszky mókázik, pletykázunk,

nevetünk. Oly boldog vagyok,

hogy annyi pudvás, ócska frázis,

a karvalyképű párt-tyúkok,

Andics ambíciótól nyirkos

tarkója láttán s az egész

cécó után, melyet Petőfi,

ha élne, bottal verne szét –

itt lehetek e vendégbarát

lényekkel, kiknek sem süket

eszmék, sem a hódítók gőgje

nem szegték még a kedvüket.

Búcsúznak a cigányok, mennek

a vendégek is. Csendesen

iszunk, majd Józsi előveszi

a furulyát. Később velem

mondatnak verset. Most gárdista

nyitja az ajtót ránk: – „Urak,

siessenek! Félóra múlva

elindul a különvonat.”

– „Induljon”, szól Tersánszky, „mi

holnap gyalog megyünk tovább.”

Még egy verset! Mindegyikünk

kiissza maradék borát,

a kocsmárosnő boldogan

kel fel, Marcinak ad kezet

s ki a tornácra. A leány

egy másik szobába vezet.

Az ágynál petróllámpa ég

s milyen hideg van! Vetkezem

vacogva. Versenyzünk egymással,

hogy ki lesz előbb meztelen.

A dunyha rajtunk, mint a hóhegy,

az ágy alattunk jégverem.

Melegszik már. Lejjebb csavarja

a lámpást és egész közel

csúszik hozzám, le lábujjáig:

– „Aludjunk most”, és átölel.

Bordásfalon a tornász, rajtam

csügg már. A hosszú, karcsú test

fiatalos brutalitása

egy pillanatra megijeszt,

de mindjárt elsodor magával:

s repít bárkáján rózsaszín

vizek közé, mellemmel melle

duzzadt vitorlavásznain,

s közben tizenhatéves teste

mi mindenre meg nem tanít!

Szégyenkezhetnék vén fejemmel,

de nincsen rá idő, amíg

egyik örvény után a másik

kap el, forgat meg és repít

fel egy újfajta, tébolyító,

görcsös, majd megmerevedett

gyönyörbe. Oly szép volna minden,

ha nem magázna engemet!

Meg is mondom egy pillanatnyi

szünetben. – „Édes Istenem!

Hát nem tudja? Azért magázom,

mert a költőket tisztelem.”

– „S azért vagy itt velem, mert tisztelsz?”

– „Azért vagyok, mert élvezem

az ölelését.” Nem folytatjuk,

egymásnak esünk éhesen.

Végül elalszom, de felébreszt

vad csókokkal, ölembe nyúl

s ott is felkelt: – „Restanciája

van még számomra, Gyurka úr.”

Most itt ülünk a fapadosban

borostásan Tersánszkyval.

Sódart s barackpálinkát adtak

velünk. Úgy vagyunk, mint vihar

után: a felkelés hajnalban

borzalmas volt. A vonat ráz.

A fülkében öreg parasztok

meg kofák. Józsi magyaráz:

– „Ami az újévben kezdődik,

nem új. Megvolt már a török

hódoltság. Az ország túléli

talán. Mi nem. Nekünk örök.

A szegény nép között az ember

nagyobb biztonságban mozog.

Elveszett minden. Mi maradt meg?

Pálinka, kolbász, asszonyok.”

19. Révai József

Ez ám az éles, hideg ész,

ki minden komcsit kiveséz.

Ő Gergely Sándor farlyuka

fölött a szeges kancsuka.

Déryt zsebkéssel nyúzza meg

s még Nagy Lajos sem ússza meg.

De Zsolt Bélát, azt kedveli,

és Szekfű Gyula kell neki,

Németh Lászlónak gratulál,

Illyés Gyulának gazsulál,

s még értem is kiállt, noha

szót sem szóltam hozzá soha.

Fő jellege a párthűség

s a csekélyebb értékűség:

mialatt az elvtársakat

veri, ránk pislant, mintha csak

nekünk írná, nem is nekik

gutaütéses cikkeit.

Naív ember a kultúra

fanatizmusba fúlt ura.

Nem tudja, hogy érzelmei

helyesek, és nem elvei,

s hogy erkölcsi ítéletet

ő maga mond maga felett,

míg tisztelőit elveti

s azt tiszteli, ki megveti.

20. Vogelfrei

Szó erre német nyelven van csak:

olyan személyt jelent, akit

leköphetnek, megrugdoshatnak,

bunkóval verhetnek, amíg

felfordul, mert íly embert nem véd

többé a törvény, már ahol

van törvény, és nem véd az önkény,

miként ezt itthon láthatom.

Vagyis vogelfrei vagyok régen.

Rákosi Mátyás ölebe,

Keszi, kit féreg-nek becéznek,

(csak hadd maradjon fenn neve!)

a pártlapban ajánl az Á. V.

figyelmébe népellenes

tevékenységemért; és Máté

György, a leégett bableves-

képű szörny, ki denunciánsok

élén viszi a Körúton

a vérveres lámpást, már százszor

is feljelentett, mint tudom,

s Major Tamás roppant gesztussal

így Csillag elvtárshoz, aki

fejes a minisztériumban:

– „ki kell Faludyt irtani”,

s a könyvesboltban tegnap délben

láttam a listát, amelyen

az állt: bizalmas. Kétszáz névvel

hat oldal. És az én nevem.

Minden könyvemet elkobozták,

mint öt éve a nyilasok.

Tűz helyett zúzda. És boldogság,

hogy Burckhardttal együtt vagyok

egy listán! (De ezt nem gondoltam

komolyan.) És most mit tegyek?

Hol az ajtó, a fórum hol van,

amelyhez fellebbezhetek?

Sehol sincs. És a körbenálló

fogdmegek egyre közelébb

nyomulnak. Vár a húsdaráló,

honnét ki nem jött senki még.

Régebben Hitlerék vigyáztak

reám; most a Szovjet Anya

virraszt felettem. Mit csináljak?

Egy mentségem van már csak, ha

odaállok a bamba, talmi

költőcskékhez, a párthoz hű

seregbe, Sztálin seggét nyalni.

(Zelk azt állítja: jóízű.)

Már megpróbáltam. Nem is egyszer.

Nincsen oly aljasság, melyet

szégyelltem volna. Hízelkedtem,

cifráztam, hosszú heteket

töltöttem görcsös fejfájásban.

Hiába izzadtam, mivel

rossz lett a vers. S e társaság csak

jó verset fogad tőlem el.

Nem rajtam múlt. Én elkövettem

mindent, hogy élni hagyjanak.

Nem ment. Hát élek helyzetemmel.

Megemelem a nyakamat,

testemet hősi pózba vágom,

és szívemre a kezemet.

Sok ellenségem! sok barátom!

Ne lássátok, hogy reszketek.

21. Visegrád

Szégyelljem azt, mi tegnap történt?

Már szégyenkezni sem tudok

az asztalomra hajló spiclik

s a karvalyképű párt-tyúkok

között. A lét egy árnyalattal

még szürkébb lett azóta, hogy

októberben két szép szobádból

az ávós kilakoltatott.

Sokgyermekes családdal élsz most,

hová nem vihetsz fel; sem én

magamhoz. Setét eszpresszókban

tanyáztunk a tél elején,

jeges huzatban, rossz dohányok

füstjében, kozmás ételek

s dohos borok lepedékével

garatunkon, sok beesett

arcú, halálra fáradt ember

s igazzá váló rémhírek

tanyáin. Olykor összenéztünk.

Élünk, gondoltuk; de minek?

De most gyűjtöttünk s összeraktuk

minden pénzünket arra, hogy

az év legvégén Visegrádon

tölthessünk együtt két napot.

Autóbusszal mentünk ki tegnap

ebéd után. Pár perc alatt

megtudtuk, hogy a párt lefoglalt

mindent. A tyúkól sem szabad.

A templom mellől kisétáltunk

a hajóhídra. Hó esett.

Az ávós, ki mögöttem koslat

Budán, ide nem követett.

Ettől mindketten felvidultunk.

Vissza a busz csak öt fele

indult. Boldogan kapaszkodtunk

a szerpentinen fölfele

a hegynek. Néhány lépés s elült

a kocsik meg az emberek

lármája, mintha csak a mennybe

szálltunk volna a meredek

úton. És hogy tört fel belőlünk

a szó, mert végre egyedül

maradtunk! Azt képzeltük: látjuk,

amint a völgyben felmerül

Mátyás kastélya s vele ő is

meg Beatrice d’Aragon

loboncos haja a rózsaszín

márványkútnál az udvaron,

s már szavaltam a latin verset,

amelyet egykor Angelo

Poliziano írt e kútra.

Letértünk az útról a hó

közé, hol csipkerózsabokrok

nyúltak utánunk s nagy darab

kövekbe botlottunk. Azonnal

ledobtam a kabátomat

alánk, miközben te bundádat

igazgattad fölénk, akár

a teknőc páncélját s egymáshoz

bújtunk a félhomályban. Kár,

hogy lábaink messze kilógtak

s derékaljunk nagyon kemény

és hepehupás volt; de mégse

siettük el, se te, sem én,

sőt nyújtottuk, ahogy csak tudtuk

s élveztük azt a pár csodás

percünket spiclik, munkaverseny,

Sztálin-idézet, szaktanács

s osztályharc nélkül. És utána

maradtunk, kényelmetlenül,

és arra gondoltam: az ember

mindig előlük menekül,

de ők beléje csimpaszkodnak

és lelke mellett megeszik

a testét, hogy már szeretkezni

is ellenük szeretkezik –

vagy tévedek? s mégis az ember

győz mindig, ha nem engedi

magát, szabadságát, és még a

testiséget is szellemi

erővé tudja szublimálni?

Még jobban átöleltelek

és feljajdultam a gyönyörtől,

hogy itt heverhetek veled

a zúzmarás lejtőn. És akkor

vettem csak észre, hogy opál

csípőd ívének egy darabja,

mint barlang mélyéből, kiáll

a kabát alól. Nagy hópelyhek

szállongtak ott kinn: nyolcszögű

kristályok, csillagok, keresztek,

s én bámultam a gyönyörű

látványt. Pehely pehely után jött,

repült, cikkázott, körözött,

aztán leszállt rád, megvonaglott

s elolvadt selymes bőrödön.

22. Újszeged

Defektet kaptunk Újszegednél.

Kiugrottam a vadzöld rétre.

Bolond sofőr, hová vezettél?

Itt folyt a harc. Most lesz száz éve.

A nyárnap akkor is így égett.

Ágyúfüstbe bújtak a bokrok.

A mély fűben halott honvédek:

olyiknak még az ujja mozgott.

Dembinski Henryk galambőszen

szunnyadt hintójában. Majd álmos

szeme szétnézett a mezőben

s odakiáltott kocsisához:

– Engemt vezérkarom otthagyta.

Hol van kürtös, ki futás fújja?

Cocher, csapjad nagyot lovakba.

Parbleu! Vesztettem csatát újra.

23. Aquincumi uszoda

Egy platánlomb a víz tükrére hull.

Az uszodába visszajár a múlt.

Lándzsák gúlában és külön-külön,

ruháik marhabőre a füvön.

Bukj le a vízbe. Most az osztrogót

fiúk fürödnek. Hallasz minden szót.

S ez a második segédlégió

vitéze. Az állóvíz bajthozó,

de kis tó partján lánnyal játszani:

testápolás. Hol van a római?

A söntésben itthagyta ránk fanyar

chiantiját, mely magyarul kadar.

Ricsaj s röhej. Lábfürdőt vesz a kvád

kolónia: harminc népes család.

Az egyik fuldoklik. Bement nyakig

oda, ahol a tóisten lakik.

Bizánci rabnők énekelnek, míg

mossák a hun nagyságák selymeit

szappangyökérrel. Mintha száz madár

dalolna kórusban. Tedd félre már

illúzióidat. A nők mögött

két hun hajcsár. Markukban bikacsök,

mély csend s éles napfény a meztelen

vadrózsaszín, gőzölgő testeken.

Vandál csoport! Most ők az istenek

a földön, de a víztől mind remeg.

– Fürdés, szól a törzsfőnök. S megtörik

a víz tükrét. Állnak benne övig

s búsan. Nyakukban rémült kisdedek.

Ki van soron? A választ ismered.

Vagy mégsem. Mert nem tudjuk, te, sem én:

tisztelték-e a kis tó szellemét

és forrását? S jártak-e ide ki

a környékről nyaranta fürdeni

s ha jártak, vagy nem jártak, milyenek

voltak? Alacsonyak, rés-szeműek,

dinnye-fejűek, sárga arcúak,

kiknek bőrét nem barnítja a nap?

A testük síma volt-e, szőrtelen

s heget nem őrzött meg, csak egy helyen,

ahol a bába a köldökzsinórt

fogával nyeste el? S ugyan mi volt

beszédjük? csip-csip? lárma? lepketánc?

monotón dobszó? ezer variáns?

két skála felül, két skála alul?

kínai módra szóltak magyarul?

És nőik melle? nem inkább kerek,

keleti díszmű volt emlő helyett?

miniatűr buddhista pagoda?

S a lányok gyorsan illó mosolya

és nyíló ajkaik? Vagy tévedek?

S nem ilyen nép, de más nép érkezett?

Loboncos hajú férfiak, konyán

csüggő bajszok? ovális, turkomán

fejek? S jól látom-e a szemeket,

hol mongol egyensúly s közöny helyett

fény kergetődzik s árny, mint a kovács

pörölye alatt s a meggondolás

oly ritka vendég? de nem a derű

s az indulat? S a lányok nyest-szerű

hajlékonysága? És a férfiak

állcsontjai, ahogy kiugranak

nyakuk fölé s nem simulnak bele

arcukba? És a fiúk fekete

haján az ezüstkék szitakötő

rezgése? S öblös, hirtelenjövő

mozdulataik, melyek testüket

ráégetik a horizont üveg

edényére s a kimeszelt szobák

falára? De mért folytatnám tovább?

Melyik nép volt? Vagy egy lett az úton

a Volgától a kettő? Nem tudom.

Vagy egyik sem volt? Szétvert, maradék

törzsek roncsából állt össze a nép?

Votják, jakut, kirgiz, ujgur, kazár

had jött át Vereckénél, vagy akár

csak egyenként szivárogtak ide?

Nyom nem maradt. Nem tudja senki se.

Lapozzam tovább képeskönyvemet

a képekkel, miket csak képzelek?

Mért ijedtél meg? Azt hitted: tanult

az ember, s más a jövő mint a múlt?

Azt képzelted, hogy a történelem

múzeum, könyvtár és nem sírverem?

Vagy hogy az atombomba kevesebb

port ver fel, mint az ozmán hadsereg?

Hogy az evolúció ereje

csak fölfele visz, sosem lefele?

Hajolj előre és nézd a vizet,

ahol szelíden hintázom veled.

Csak pillanatfelvétel, átlagos

fénykép, melyen az idő átlapoz

s mint tíz láb mélyen itt a gepidák

s az avarok, elfekszünk a világ

szemétdombján. Harc, átok, félelem

semmit sem használ. Fogd meg a kezem.

24. Levél Lukács Györgyhöz^*

1.

Akad-e Szentgotthárdtól Kamcsatkáig

nálad műveltebb, olvasottabb ember?

És Moszkvából ránkszakadt véreink

között kinek van fél-, nem, századannyi

esze, mint néked? Több pretencióval

vajon melyik esztéta írt esszéket

a múlt század regényíróiról?

A marxista tanok bordásfalán

ki tud nálad több testgyakorlatot?

S önkritikát ki gyakorol pirongás

nélkül, íly unt rutinnal, mint ahogy

te szoktad megtagadni önmagad?

Ez nem vád. Én azért élek, hogy írjak,

te azért írsz, hogy élni hagyjanak.

Jogod van hozzá. Az sem bűn, hogy mindig

jólétben terpeszkedtél és hogy önző

vénember vagy, ki soha senkiért

nem tettél semmit. Nincs is könnyű dolgod,

amióta elvtársaid kegyétől

függ állásod, lakásod, kenyered.

Hány Révai s Rudas László feni

rád műfogát! Még jó, hogy krónikus

karrierista vagy! S hogy nincsen kormány,

melyet te rögtön meg nem támogatsz!

2.

Fiatalságodban s még jó sokáig

Dosztojevszkijért rajongtál; manapság

elintézted egy gúnyos megjegyzéssel.

Egyik bálványod volt hajdan Madách:

míg most a pártlapban nyakatekert

vádbeszédet fröcsköltél ellene.

Tudom én jól, az idő változik,

s vele az ember véleménye is.

Nem így te, aki Dosztojevszkibe

azóta rúgsz, amióta Sztálin

nem engedi könyveit újranyomni,

s Madách Imrét is azért piszkolod,

mert mindünk örömére újra adják

a Tragédiát, Rákosi dühöng,

te meg, aki a zsarnok rigolyáit

szolgálod, buzgón fara mögé perdülsz

a kommunista tömjénfüstölővel.

És aztán itt van Sztálin szenilis

förmedvénye a nyelvészetről! Végre,

hogy alkalmunk nyílt röhögni e szürke

világban, bárha zárt ajtók megett.

S te mit teszel? Halálkomoly stílusban

tanulmányt írsz s az egekig dícséred

Sztálin sületlenségeit s a végén

nagybüszkén azt állítod, hogy „Sztálin

elvtársnak” a világ „legeslegnagyobb

filozófusai közt van a helye.”

Miért nem mondod el a listát? Plátó,

Árisztótelész, Spinoza, Sztálin!

Folytasd! Szerény vagy és hallgatsz, mivel

Sztálinra nyilván te következel.

3.

Azt mondhatnád, hogy igazságtalan

vagyok, mert csak megalkuvásaidról

beszélek, arról, hogy milyen mohón

dícséred azt, amitől undorodsz,

hogy krokodilbőröddel, nyúlszíveddel,

nagy állásoddal, európai

híreddel, befolyásoddal s főként

jellemeddel, szalonképessé tetted

az alávalóságot – s legnagyobb

dicsőségedet meg sem említettem.

Dehát a „marxi esztétika” úgy cseng

fülemnek, mint a „német fizika”.

Fizika van csak és esztétika,

jelzőtlenül. Sebaj. Hadd pazaroljak

reá néhány sort, bár nem éri meg.

Történelmi materialistának

vallod magad, és mindent relatívnak

tartasz, miként ez hozzád, a szofisták

tanítványához illik. Ugyanekkor

minden időre szóló, abszolút

esztétikádat hirdeted. „Csak egy

igazság van”, mondod, míg alapelved,

hogy nincs igazság. „Csak egy igazság van”,

kiáltod, mint a toronyablakokból

poros pókhálót köpködő zelóták.

Egy igazság van, a te igazságod –

s mi ez? Műveid szerint egyveleg.

Jó polgári, bár némiképp avas

ízlésedet marxista társadalmi

kritikával fűszerezed agyon;

hozzáöntesz egy adag hégeli

idealizmust – a porosz kaszárnyák

s a szovjet tankok összeillenek –,

s gyógyíthatlan opportunizmusoddal

melléteszel egy mustároskanál

utalást a napi politikára.

Ez a végső igazság? Révai

elolvassa cikked kéziratát

s azt mondja: ez hamis. Te hazamégy

s megírod gyorsan az ellenkezőjét.

4.

És most ezen vitatkozzam veled?

Mit tanulhatni tőled költészetről?

Ady Endre korában Balázs Bélát

nevezted ki nagy nemzeti költőnknek.

A sárló sarlatán Johannes R.

Becher tiszteletére rakétákat

pukkantottál egyik dolgozatodban.

József Attiláról most három éve

adtál ki tudatlanságtól és fölös

okfejtésektől hemzsegő, silány

s hazug könyvet. Miért kellett Attila

díszsírhelyét megtaposnod? Nem bírtad

ki másként? És mért írsz a költészetről,

mikor halvány fogalmad sincsen róla?

Ne hidd, hogy haragszom az esztétákra.

A régiekre hányszor gondolok!

Lipsius! Voss! Heinsius! Scaliger!

Mikor ott virrasztottak éhesen

íróállványuknál s a nehezen

kölcsönkapott klasszikus kéziratra

hajoltak, a szöveget javították,

értékelték szerényen és a szerzőt

propagálták – ez volt a fontosabb!

Gyulai Pál! Elődöd volt; ki hinné?

És Osváth! Hány novellát és regényt

javított ki névtelenül! Hány írót

buzdított és segített! Ignotus,

Hatvani, Német Bandi! Kik Adyt

s aztán József Attilát támogatták

s hordták körül. S Feleky, kinek én

tartozom örök hálával. Hány név jut

még az eszembe! Az írókról nemcsak

írtak; tettek is értük valamit.

5.

E szemszögből teljes haszontalan vagy.

Boileauval vethetlek össze, ki

az esztétika légvárát próbálta

felépíteni. Marxi válfaján

te munkálkodsz. Izzadj csak! Óriási

az érdeklődés nyugaton. Minálunk

már tudjuk, hogy mit ér az állami

beavatkozás az irodalomba.

Ez kellemetlen néked is, tehát

nem veszed észre. S ahogy Boileau,

– vagy, ha úgy tetszik, Arisztótelész –

nem ihletett meg soha költőt, írót

(s ha netán mégis, akkor jaj neki!)

akként te is csak hervadt tanárkákra

s más kültagokra hatottál, de nem

írókra. Mondjad, mit kezdjek veled?

Mit kezdjek egy marxista bölcselővel

– így hívod magad: contradictio

in subjectum – egy filozófussal, aki

nem meditált, nem nézett önmagába

még sohasem? Mit kezdjek egy emberrel,

ki jóltevőit – gondolj Rjázánovra –

aznap felejti el, mikor lebuknak?

Ki íly absztrakt fogalmakat, mint jog,

szabadság, tisztesség, igazság: régen

kihajított az ablakon, azért csak,

mert Marx Károly is így cselekedett?

Mit kezdjek egy örökké vérig sértett,

örökké izgatott vitatkozóval,

ki azt képzeli, hogy ő tartja kézben

a mindenség hátulját; akinek

nem volt jókedve még soha; aki

folyton bizonygat, de semmit se tud

elmondani; ki oly sok dolgot ismer

s oly keveset ért; mit kezdjek kincstári

gúnyolódásával, humortalan

lényével; mi dolgom az esztétika

professzorával, aki anyanyelvét

nem ismeri, de még németül sem

képes zörgőre száradt szerencsétlen

mondatait egymással összekötni

vagy befejezni? – elismerhetem,

hogy jó megjegyzésed, használható

észrevétel is akad műveidben,

de egyetlen szép mondatot, egyetlen

idézhető gondolatot nem hoztam

magammal írásaid tengeréből.

És végül – mit kezdjek esztétikáddal?

Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,

Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal

marxista kritikájával? Mit kezdek

egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi

liberális szemszögből, vagy Homéroszt

konzervatív oldalról? Hidd el, mindez

így együtt tök- és dögmindegy nekem.

6.

Hány kínos ügy jut az ember eszébe,

ha rád gondol! Vicsorgó pártfogóid

kihasználnak, amíg szolgálod őket,

s nem csak itthon. A hódoltság nyugatra

néző kirakatában a vörösre

kivilágított lopótök te vagy:

te vagy a boldog, bölcs öreg; te vagy

az intellektus inkarnációja,

az értelmiség atyja, ki fülébe

pufajkákat tömött, nehogy Sztálin

mészárlásainak hírét vehesse;

a nagy tudós s egyetlen exportcikkünk

nyugat felé, a pulykákon kívül.

Téged küldenek, mint propagandistát

nyugatra a párt urai, s te futsz.

A feleséged nem kísérhet el,

nehogy meglógj. Ez téged nem zavar;

nyilván államvédelmi szerveink

éberségét látod még ebben is.

Ha Svájcba mégy, Párizsba, Milánóba:

a balpárti tömeg már vár reád.

Előadást tartasz. A helybeli

kommunisták hátrább állnak ilyenkor,

s a naívakat engedik előre.

Dübörgő taps. Feltűnsz a dobogón.

Megvallom, hogy már-már csodállak érte,

amiért ilyenkor a valóságot

– szegénységünket, rabságunkat, szörnyű

sorsunkat és a reménytelenséget –

ilyen tökéletesen elfelejted.

Magas nívójú előadást tartasz,

s közben, ügyesen s nem mellékesen,

megemlíted, hogyan virágzik nálunk

az irodalom, milyen szabadok

és boldogak vagyunk. Majd ott hajlongasz

– félig Liszt Ferenc, félig naspolya –

s ragyogsz, mert győztél. Ott dögöljenek meg

a társutas csibészek, az egész

nyugati csürhe, mely pártodtól vár

hatalmat s agyvelőt. Sajnálni csak

a fiatalokat kell, kik rajongva

figyelnek, elhiszik minden szavad,

ők, kik a tőkés kloákák bűzét

jól ismerik, de még a kommunista

szennycsatornát nem szagolták soha.

Tapsolnak. És te, míg minket elárulsz,

őket egy életre megmérgezed.

7.

Mikor hazaérsz, jutalomjátékot

rendeznek néked. Valamely nagyobb

helységben tartod a felolvasást.

A díszhelyen Rákosi trónol; lába

nem ér a földig, bár nyakunk helyett

a levegőt tapossa; tőle balra

az őszülő szájvíz-reklám, Gerő,

Barcelona hóhéra; a gonosz

Andics, pár oldal tokaszalonnával

dereka körül és csöcse alatt;

a hitvány és kegyetlen Farkas; hátul

az ávósok közt sarja, Vladimír,

aki a rabok szájába vizel:

ez Magyarország szellemi elitje!

A hallgatóság többi része alszik;

ismernek már. Te pedig szónokolsz

a fetisizált tőkéről, hogy Nietzsche

nagy náci volt; hogy Flaubert a puccsista

Boulanger-val ebédelt (borzalom!);

hogy Szent Ferenc azért hirdette meg

a szegénységet, nehogy a jobbágyok

dúsgazdag feudális uraikra

lázadjanak – feltarthatatlanul

hányod marxista bukfenceidet

s a történelmi szaltókat, míg végre

elkészülsz. Taps. A hallgatóság ébred.

Te meg csíkos nadrágocskádban gyorsan

a pártpáholy elé szaladsz – hadd lássák,

hogy fürge vagy még! – és mélyen meghajtod

talpnyalástól elgörbült hátadat.

25. Visszatérő álom

Reggel egy rándulással ébredek,

mellcsontomon mézgás, nehéz ragaccsal.

Felülök. Arcom fáradt és meleg,

pedig hűvös tavasz van.

Szemet hunyok és újra felidézem

az álmomat. Már kívülről tudom.

A ligeten át megyek a városba,

a Hősök terén, a Sztálin úton.

Az elején minden szép. Rügyező fák,

napfény, pár bárányfelhő,

gyerekkocsik, sétálók, tarkaság,

féloldalt könnyű szellő.

Az ég egyszerre elszürkül. Köröttem

se járművek, se emberek, se fák.

A talpam felhólyagzik a kegyetlen

gránitkockákon. Sietek tovább.

Szűkülni kezd az út. És egyre jobban.

Már csak sikátor. Most a házfalak

még közelebb csúsznak egymáshoz. Mindjárt

csuklómhoz érnek. Most a vállamat

súrolják. Két könyökömmel próbálok

utat nyitni magamnak. Nem lehet.

Csapdába estem. A falak mozdulni

sem engednek. Erőm nincs. Lihegek.

Egyszerre két zsírpárnás kéz ragad meg

jobbról s hátulról és gyorsan szoros

bilincsbe fűz. Az ávó ablakából

hajolt ki értem, annyi bizonyos.

– Tudhassa – súgja –, hogy mi vár magára.

A felszívódás vár, az eltűnés,

a húsdaráló. És ne integessen.

Fogja be száját. Semmi feltűnés!

A szörnyű rímtől megrázkódom, rúgok

egyet az ágyon és felébredek.

Ez volt az álom? Ez volt. Minek akkor

rágódnom rajta? Nincs más élvezet?

Kimegyek mindjárt a fürdőszobába,

de az undort magamról nem tudom

lemosni szappannal. Majd besétálok

a városba az Andrássy úton.

A Népszavánál négyen vagyunk régtől,

kik írni is tudunk. A többi hatvan

nem tud. De ez még nem tűnt fel lapunknál,

mely olvasatlan és olvashatatlan.

Tizenkét órát töltünk el naponta

lázas semmittevéssel. Közben senki

nem mehet ki a házból. Csak én szoktam

olykor a szovjet tanrendet megszegni.

Kopogás nélkül nyit reám Almássi.

Hogy a ruszkik kitolvajolnak minket!

Hogy a komcsiknál nincs rohadtabb banda!

Nem felelek. Az ajtó felé intek.

Rámnéz és fut, a feljelentést írni.

Hiszen hallgattam; vagyis egyetértek.

Le kellett volna egyből fasisztáznom,

vagy vitatkoznom, hogy magamat védjem,

vagy nékem kéne feljelentést írnom,

századszor már, mintha nem tudnám róla,

hogy spicli. De ennyire nem alázom

meg magamat. Inkább az akasztófa.

Majd értekezlet, gyűlés, értekezlet.

A romházból szemközt látcsővel ávós

figyel. „Szabad életünket Sztálinnak

köszönhetjük!” A kuncogás halálos.

Komor, a szerkesztő lép be szobámba.

Régi bolsevik. Hogy hány évre zárták

le a szovjetben, nem mondja. Egyszerre

tudja imádni és gyűlölni pártját.

Engem szeret. Velem még tud beszélni.

Most azért jött, hogy újra kérve-kérjen:

ne legyek oly konok. Tegyek egy gesztust

a rendszer felé. Mert rossz lesz a vége.

– Mért nem írsz úgy, mint Kuczka, Kónya, Szűdi

meg Váczi? Mint a hápogó kontárok?

– kérdi bosszúsan. – Próbáld meg. Neked csak

stílusgyakorlat. Ujjadból kirázod.

Azt felelem: ha akarnám, se tudnék,

de nem akarom, és így lehetetlen.

S ha mégis így írnék, az ő kegyét is

elveszteném. Mosolygunk mind a ketten.

Kész vagyok végre, elolvastam minden

zöldséget. A vendéglő ajtajánál

Horváth Gidába botlom. Hátrahökken:

– Te élsz még, Gyurka? – szalad ki a száján.

Majd átölel, hangja elcsuklik. Ülök

az asztalnál. Félénk szemek kísérnek.

Részvét? kíváncsiság? na-most-megkapja?

tűnődik evés közben a kísértet.

Hazamegyek, lefekszem. A rémálom

következik azonnal, ha elalszom.

S ha nem alszom el, az talán jobb? Nem jobb.

Mi volna most jó, kérdezem magamtól.

Megőrülni, az lenne jó. Bolondház!

sóhajtok fel, az lenne jó, ahogy

megfordulok a párnán. Erre sincsen

semmi esélyem. Dögjózan vagyok.

Pálládász

(Kr. u. IV. század)

Fényes László emlékének

Körszínháztól az Ákhilleijonig

keresztények közt ő az egy pogány.

Nyomán káromlás röpdös, eb vonít,

tógája fülledt és bíbor magány.

Izzadt futások jázmin szaga száll

fel melle szirtjén s vállgödrébe bú,

agyán vad kert sarjad, mit nem kaszál,

halántékán páfrány a mélabú,

arcán jég bőrzik kinn, benn láz lobog

úgy, mint azén, kit sorsa régen űz,

de meg nem öl – s szemén a kárhozott

ember gőgjéből egy gyufányi tűz.

Megölték társait. Hypátiát

a nagytemplomhoz hurcolták és ott

kagylóhéjakkal hántották húsát

le testéről a krisztiánusok.

Azóta nem fél. Jöjjön a halál!

Üvegbokájú fény jár fürdeni

hűs homlokának fémtükör taván,

hol aszfodélosz árnyak fürtjei;

gerince árboc, mely móló mögött

fut révbe; útját bizton rója ki –

pukkadjanak meg láttán e dögök,

hogy él közöttünk még egy római.

Mert átnéz rajtuk. Oszlopszentjüket,

kit úgy imádnak, látta még maga.

Zöldségeket mormolt a vén süket

s farán mint cseppkő lógott bélsara.

A Szümpozion helyett hitviták,

a szűz nemzéstől a Szentlélekig!

S egymásra gyújtják Alexandriát

egy fogalomért, mely nem létezik.

S rabszoigaszabadítás! Felnevet.

Íly olcsón még nem izzadt a szegény.

De szent a munka; bért a fellegek

ura fizet, az Égi Vőlegény.

Hol van az élet íze, illata,

ajkról a mosoly és arcról a báj?

A vélemények tarka piaca

helyett egy kátén kérődzik a nyáj.

Közös tűzön a gyanú mérge fő,

egymást mardossák örökös pörön

s a vakhit sárga számuma elől

mezítlenül menekül az öröm.

A léggyökér szót elvágták – halál

vár gazdájára – és a gondolat

vermelt magon csírázó ősz szakáll,

koravén sarj; elvész a föld alatt.

Ha előbb él, a Nílus-parti kert

egy édeshangú tücske lehet ő,

a nagy athéni múzsának reszelt

combján lágyabb hangzattal felelő;

kocsmát s ingyenbort zengnek versei,

hetérát, kin cinóber árnyalat

haj, arc, ágyék – s vad csínyt a reggeli

utcák fehérjén, borzas fák alatt.

S ha ámbracsepp a tűnő napvilág:

e szép, bár olcsó égtől elköszön,

mézeddel ajkán hal meg, nagyvilág,

s nem sejti, hogy utána vízözön.

De így? Költőik csak a püspökök

nemlétező erényét zenghetik.

Catullus nem kell, Szápphó üldözött,

mit szólhat ő, ha versét elvetik?

A szépség gyanús, a szellem pogány,

így ül ködös víznél – túl messze part,

s csak ott, jövendő századok fokán

él egy emberfaj, mely őt érti majd.

Kétségbe kell hát esni. Kháronát

hol lelje, íly Léthére szállani?

Elvész, mit ír. E tenger áron át

nem lépnek, csak titánok lábai.

De vígaszul egy meddő életért,

ha borpincén ül, homloka körött

a szöcskecombú faunok és ledér

nimfák köröznek, mint az állatöv,

Apolló lantján néki recitál,

farával Vénusz ránevet – hiú

s pimasz nyaktartással testőrnek áll

ágyához Nárcisz, egy gőgös fiú,

fülébe Pán tilinkón hízeleg,

álmára Lúna hajlik, szende fény: –

eljönnek mind a halott istenek

kísérni őt a bánat erdején.

S ha az óváros romsorán mereng,

hol zöld gyík surran s vad méhecske dong,

Szókrátész hősi árnya feldereng

s Athén nagy napja gyúl, a napkorong,

amely alatt embernek lenni rang,

és este, ha a holt fürdőn bolyong,

homéri alkonyt lát: üvegharang

eget, kong-bong a mélabús kolomp,

tűz s tánc, hol lányok lenge teste ring,

a szirtről lenn egy lant lágy hangja zsong,

s az ihlet fenn, mint lassú sas, kering –

ó klasszikus táj! Lelke elborong.

Egy tengervésznél Kárpáthosz foka

alatt vár rá a végső vizió.

– Nem értetted – bőg egy hang –, ostoba,

mi az Egyház, a győztes víziló.

Álltál, míg éltél, süllyedő hajó

farán, mint most. A mélység kérve-kért:

„Ugorj be! légy hal! halnak lenni jó!”

Ember vagy – szólsz gőgödben. És mit érsz?

Fiad már hal lesz, boldog, bamba hal,

neked meg nesze, szellem, élet-íz,

szabadság, szépség!

Hab jön mint a fal

s fölötte zölden összecsap a víz.

(Budapest, 1948)

Negyven felé

K. Gy.-nek

Mit valljak néked e vörös szalonban

a szárnyas empire oroszlán alatt?

Harmincnyolc éves vagyok ma s nem tettem

le még a földre jól a lábamat.

Az iskolában maflának neveztek

s holdkóros őrült voltam, mint gyerek.

Csak egy ruhám van. Ezt is még New Yorkban

szereztem. Nem gyűjtöttem kincseket.

Anyámnál alszom, a rövid díványon.

Ha dícsérnek, futok, mert szégyellem,

ha megtámadnak, hallgatok. Nem kértem

magamnak soha semmit. Védtelen

vagyok, mint fóka a parton, ki várja,

hogy lebunkózzák. Titkos gőgömet

sosem mutatom. Így állok előtted:

félig híresség, félig csődtömeg.

Ha versbe kezdek, kínlódom s vonaglok,

amíg a rossz sorokat megírom.

A jók nem tőlem jönnek. Titkos ujjak

jegyezik. Látomás a papíron.

S én plagizálok. Él valaki bennem:

védangyal, démon, vagy tündérkirály.

Nem ismerem. Csak olykor, félálomban

érintkezünk. Azt súgja: „szublimálj!”

Testem s lelkem e plátói szerelmét

vad szenvedélyek kísérik nyomon.

Mocsárba fúlok, ha kiélem őket,

kényszerzubbony vár, hogyha elnyomom.

Mit tehetnék? Szaladok, mint Petrarca

az abszolút után, mely ellebeg.

S hiú vagyok. Mit felelsz, ha megkérdem:

a költőt, vagy az embert szereted?

Két éve jöttem el Amerikából.

Állásban ült s lopott itt mind, aki

él és lélekzik. Én az országot jártam

falut falu után, tanítani

rozzant pajtákban, hol a hold ezüstje

pótolta a hiányzó léceket.

A dűlőúton este a sofőrrel

nyulat gázoltunk, hogyha éhesek

lettünk. Aludtam ágyban, szénaboglyán,

szempillám közt a csillagok hegyes

tűjével. Így oktattam irodalmat

s történelmet csűrben, szőlőhegyek

tövén, kertekben, iskolákban, téli

pusztákon meg a nyári Balaton

mellett. Szabad hazáról álmodoztam

s fölébredtem a szovjet gyarmaton.

Hány szerelmet mulasztottam el gyáván!

Előled is futottam. Oly nagyon

fiatal vagy még. Tudtam, vén varázsló:

elbűvölhetlek, hogyha akarom

s ez hitványság. Te jöttél be szobámba

Füreden, a múlt nyáron, s hirtelen

ágyamba csúsztál. Most nyelved az ostyám

s térded kőarca lett az istenem.

Boldog vagyok veled. Azon töprengek,

mikor ajkam végigfut öleden:

hogy mindebből, a látható valón túl,

jön-e emléknek valami velem?

S találgatom: tudod-e, vagy csak sejted,

hogy karjaid között kísértetet

tartasz, gyáva nyulat, ki nem akar még

meghalni? Vagy tán épp ezért teszed?

A tojásfejű, szadista helytartó

minap végigjáratta szemeit

rajtam. Ez tudja, hogy nem tud megvenni

s mert nincs belőlem haszna, elveszít.

Nem hiszed? Menj az ablakhoz! Ki sétál

a Vigadó előtt? Félig majom,

félig ávós. Kísér, fülel rám, üldöz,

puhít s izzaszt, míg bevisz egy napon.

S ha hallod majd, vagy olvasod a lapban

a Moszkvában kotyvasztott maszlagot,

a gramofonlemezt, hogy titoista,

klerikoburzsuj kémfőnök vagyok:

ne hidd el! Mégha magam mondom is be

a rádión: súgd meg mindenkinek,

hogy hazudnak a gyilkosok. Vagy inkább

hidd el. Mert jobb neked, ha elhiszed.

Megbántottalak? Ne haragudj. Kettőnk

közül megint én vagyok a butább.

Nem szólsz. Átvezetsz a szomszéd szobába

s bokád mellé ejted le a ruhát.

Mezítlenséged színezüst gejzírje

felszökik és minden tárgyat befed.

Körülprésel s megrészegít. Gyalázat,

hogy vígasznak használom testedet.

Az ágyon fekszel. Arcomon a nyárvég

tüze lobog. Letérdelek eléd.

Bőröm tikkadt tarló. Az esti árnyék

hajadba hull. Szemgödröd két setét

tengerszem. Rád hajlok s felszívom őket,

mint szomjas, vén veréb.

(Budapest, 1948. szeptember 22.)

Kirándulás a Koloska völgybe

A múltkor a Koloska völgybe

indultunk, esős délután,

s ahogy ballagtunk felfele,

szemközt a dombhát méregzöldje

mozdult, mint Macbeth erdeje.

– Ahá – gondoltam –, még megismer

s így járul elém kegyesen.

S a kedves kezét kézbe vettem,

hogy a kis tisztást megkeressem,

mely évről évre fekhelyem.

Majd a lányt rútul cserbenhagyva,

ugrattam árkon-bokron át,

öreg füvekhez lehajoltam,

harangvirágba beszagoltam,

megcirógattam a mohát.

Egy fára másztam – ágbogáról

a tájat néztem, mialatt

madárfüttyöket utánoztam,

s becsaptam három arrajárót,

meg egy domboldal madarat.

De a hőscincért nem találtam.

Majd jött a kedves, én leszálltam,

és kergetődztünk és futottunk,

míg tisztásunkhoz eljutottunk,

ahol két horhos összefolyt.

Pásztordalt rögtönöztem ottan

s a kedvest csókra csábítottam

(a hely szelleme szuggerált)

és így lihegtünk a berek

alján, boldog ősemberek.

Aztán lementünk a kocsmába,

kibontottuk a csomagot:

füstölt lazac volt benne, sonka,

rétes, gyümölcs meg csirke combja,

egyszóval: íz, szín, illatok.

Bort ittunk súlyos csillagfényben

és én a kedvesnek meséltem,

mit láttam itt, mit tettem ott: –

csak nagy sokára vettem észre:

mindenki engem hallgatott.

Füredre vagy húszan kísértek,

mikor beszédem véget ért.

Éjfél rég elmúlt. Verset írtam

– elég jó verset – s szinte sírtam

az örömtől. De nem ezért.

Azért vert boldog nászdalt szívem,

mert a természettel portáján

még tegeződöm, jó rokon,

és az erdő nem aszpirinem,

se sportpályám, de otthonom.

Boldog voltam, hogy szálló évek

permet esőjén, a robot

porán s aljában kormos égnek

lelkem kohói egyre égnek

s kedvemnek lángja még lobog.

Boldog, hogy dogmák kéz-bilincse,

spanyolcsizmás elméletek

hagytak még bennem életet

s fejemből képet, képzetet

nem öltek ki a képletek.

Boldog, hogy szolga sose lettem,

álszent lakáj, fejbúbig báb,

sem bamba népség, vakhit fattya,

ki első szóra úgy hullatja

el énjét, mint a bélsarát.

Boldog, hogy ahogy kell, úgy élek,

iszom, szeretkezem, mesélek,

költő, vad, ifjú, csupa láz

s a föld, a táj, a nép, az élet

ismer, ujjong és harsonáz.

Boldog, hogy elmondhatják rólam,

ha rám néznek, az emberek:

„Van benne abból egy kevéske,

mi fajtánk terve, mintaképe,

ős-dúca volt – de elveszett.

Nézzen hát rá, ki idelát!

Mert megy – ahogy jött, messze helyről –

torzó volt ő is ideát;

torzó; de őrzi az emberről

való Plátói Ideát.”

(Balatonfüred, 1949 nyarán)

Sztálinista himnusz

Kelet fényes portáitól

roskadt napszánti földekig

magasztalunk, Párt, mindenünk:

szentegyház, állam, élcsapat.

Mindenható vagy, mert te adsz

állást, ágyhelyet, vízcsapot,

s te választod ki híveid

közül mártírjainkat is.

Te mindenütt jelenvaló!

a háztetőkön át belátsz,

leveleinket olvasod

s lehallgatod, mit gondolunk.

Mindenható csupán te vagy,

ki őrzöd s fennen hirdeted

a kátét, melyet Marx atyánk

s Lenin kinyilatkoztatott.

Bölcsesség ékes kútfeje,

ki történelmünk könyveit

átírod s nap mind nap után

meghirdeted, mit hoz a múlt.

Te üdvözítesz egyedül

és új hitelveket hozatsz

a zsinaton, miként az ott

előre elrendeltetett.

Erős várunk te vagy nekünk,

melyen nincsen kapu, se rés,

s ha omladoznak falaid:

a tőkés mindig felsegél.

Te óvsz minket a gondolat

bűnétől és a besúgás,

a szajkolás s a talpnyalás

erényeire megtanítsz.

Poroszlóid leleplezik

a rút eretnekek hadát

s aztán a poklok kínjait

kell tűrniök időtlenül.

Ám minket, jámbor nyájadat,

a pártnapok miséin át,

szűrők kálváriáin túl

a tervkölcsönök nagyböjtje közt

a földi mennyben elvezetsz,

hol vár reánk a jégmerev

dogmákból épült Új Bizánc

s az anyag győz a szellemen.

Ezért dicsőít énekünk,

zengvén ezredtől ezredig,

szakállas isten, Marx atyánk,

ki szerzéd roppant mívedet;

s téged, vele egylényegű

fiú, Lenin, ki balzsamos

ereklye lőn a Kreml alatt,

ahol zarándokhad tolong;

s téged, szentlélek istenünk,

tüzes lángnyelveken reánk

szakadt, ezernyi nemzeten

uralgó, szörnyű Sztálinunk.

(Budapest, 1949)

Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára

Tengerből kelt dzsin! mélységek haragja!

az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,

s mindünk jövőjét zárnád a palackba,

melyet kezed a vízbe visszadob.

Homlokod új középkor kapuboltja,

hadaid állnak már a bolt alatt.

Nincsen közöttük, csak született szolga,

hírből sem tudják, mi a gondolat.

Tudósaid: bolondok, szélütött nép,

mely pókhálón leng s piszkál ósdi port;

gazdászaid rendszered egyszülöttjét

kendőzgetik, az örökös nyomort.

Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,

barátaid: merev lakájsereg,

s rothadt Bizáncodhoz festőid sárból

és vérből kevernek arany hátteret.

Gigász, kit szült – ó végzetes hatalmak

bal frigye – ész és gonosz akarat,

népek foglára, ki egy forradalmat

fojtottál meg markodban egymagad.

Hőseit haláltáborokba zártad,

avagy tarkón lövetted – de elébb

megpökted őket és csizmádról sárral

tapostad mindük eleven szemét,

s hulláik hegyén egyre feljebb hágva

– joviálisan s csupa nyugalom –

nézel országod roppant mocsarára,

rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!

Kénkövet fúvó, pokoli lidérced

e század lápjából magasra nyúlt:

gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb

Attilánál s gyilkosabb mint Timúr.

Halálodat olyan vadul kívánom

s hívom, hogy szinte beleszakadok.

S látlak dácsádban vagy kremli szobádon,

ahogy sétálgatsz fel-le magad ott.

Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –

s magaddal rántasz asztalt, huzatot.

Aludttejképű őrhad – egész kaptár –

szalad be s néz: „No csak, elutazott.”

Vagy májad vélem látni s rajta rákot.

Egy ércsomón tenyészik a fekély.

„Most, most” – súgom –, „még egy perc és elrágott

s nincs szer, mely felsegél.”

S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,

futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:

hálószobád homályán érlek tetten

s átrágom torkodat.

Milliók vannak így. Ma sem kívánok

mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy

s alvadt vértömbökből épült Bizáncod

ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.

(Budapest, 1949)

Egy bizánci teológus temetésén

A bokrok közt egy raj detektív cirkál,

géppisztollyal húsz rendőr áll amott

s védik – mit is? – a hanthányást a sírnál

s a rendőrállamot.

Kordon kettő van: egy belső s egy külső.

Benn: moszkoviták, párt, sajtó, külügy,

halk duruzsolás – ez is pofafürdő –

a hulla csak ürügy.

Kívül spontán tömeg, melyet kötéllel

s teherautón hoztak a sírra fel

a nagy halotthoz. Ott spicli szökdécsel

s a lógóst írja fel.

A nagy halott! Moszkvában élt húsz évig.

Ettől lett íly nagy s nagyétkű legény.

Egyébként öt pártkongresszust ült végig

s élt túl e fenomén.

Ragaszkodott is a pártlíneához

s ha e líneával néha jót

sóztak farára, úgy önkritikázott,

akár egy filozóf.

Mert filozófusnak hívták. E székbe

a párt ültette, mert Sztálint s Lenint

továbbhígítva, így meg úgy idézte,

előírás szerint.

S ha vonalat s előírást cseréltek,

szemétbe dobták minden dolgait.

Sebaj! a könyv mit tegnap írt, érvényben

marad még holnapig.

Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen.

Azon rúgott, ki ott maradt alul,

de előírt hátuljakból egyet sem

hagyott nyalatlanul.

Mit gondolt valóban? Nem került színre.

Barátokat nem tartott soha. Hű

magához és pártjához így volt. Íme:

kor, ember és a mű.

De már hozzák is. Révai beszámol

a boldogultról, vélnéd. Egy fenét!

A heti bel- és külpolitikáról,

hogy Truman míly szemét,

hogy a harcban Nyugat bölcsei ellen

a párt viszi elöl a lobogót

s e téren munkálkodott – párthű szellem! –

míg élt, e filozóf.

A szónok kész. A hallgatókban holmi

tapsvágy csikland – taps nélkül szinte fáj –

majd szétfutnak. Ezt már tudják. Tapsolni

és taposni muszáj.

Magam maradtam a Kossuth emléknél,

de szívem a torkomban kelepel.

Ha e bandát, istenments, túl nem élném,

még így temetnek el.

Ne hagyjatok! Síromra fel, barátok!

Mondjatok ott valami emberit,

hogy törtborssal ettem a kelvirágot,

vajjal a tengerit,

hogy mórul szoktam álmomban beszélni,

hogy szerény voltam, művelt és buta –

ne hagyjatok kínomban, Wesselényi,

Füsi, Illyés Gyula!

S ha eltemettek és aztán betértek

egy kocsmába s nem értve az okát,

nagyhirtelen s mohón rólam beszéltek

éjfélig vagy tovább,

ha egyszerre egy szó, egy szín hiányzik

belőletek s nem tudjátok, hogyan,

úgy életem nem volt, mint e bizánci

bölcsé, haszontalan.

(Rudas László temetésén, 1950 tavaszán)

Október 6.

A vesztőhelyre sáros út vitt

és kikericsek kékjei.

Száz év, s meghaltam volna úgyis –

vígasztalódott Vécsey.

Láhner György sírt s a földre nézett,

Damjanich szekéren feküdt,

Leiningen felmentő honvédek

árnyát kereste mindenütt.

S a táj olyan volt, mint a fácán:

tarlók, fák vérző foltjai,

és ők, tarkán, libegve, hátán:

elhulló, bús-szép tollai.

Aradon így. A pesti téren

is ütötték a dobokat,

de ő nem félt, csak arca széle

vetett rózsálló lobokat.

Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?

Branyiszkónál nevét az égre

karcolta kardja, a híres.

Ez volt Dembinski hadsegéde,

Abancourt Károly ezredes.

S mi elfeledtük. A miniszter,

bár hívták, maradt egyedül.

– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló

s vénember már nem menekül.

Leszek bitófán harci zászló,

ha sorsom ezt így rótta ki –

s habár magyar volt Csánÿ László,

úgy halt meg, mint egy római.

A többit, mintha friss, mély sebből

fröccsen szét érdes cseppű vér,

Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,

Olmützbe vitte a szekér.

Húszan egy odvas pincelyukban,

nehéz bilincsben, pipájukkal

egyensúlyozták magukat:

így éltek, sakkoztak, dohogtak

és elmélkedtek, jó urak.

Kegyelmet vártak s forradalmat,

áldották-átkozták a hont

és írtak vert hadakra verset,

tábornok Bemre disztichont.

Volt, aki bírta; más kivénhedt;

olyik megőrült, de az élet

sodrából mind-mind kiesett.

Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól

gömbölyödtek a hitvesek.

S az ország rothadt. A rabságot

mindjárt megszokta s elfeküdt

a földön, mint télvízkor vágott,

rózsás rügyekkel tele bükk.

E rügyből egy se bontott zászlót:

a nagy tavaszi láz heve

kilobbant, múló szalmaláng volt

vagy elköltözött másfele,

Londonba, New Yorkba, Turinba

és hűs lidércként messze táncolt.

Száz év – s a magyar börtönéjjel

nem változott száz év alatt.

Száz év – s az első fordulóra

ébredtetek és lassan róva

a lépést, méláztatok róla,

mit hozott Világos, Arad:

száz év – hűséges ingaóra,

én folytatom járástokat,

mások járják lépésetek,

s míg árnyékunk a kőpadlóra

hull – hány nap, hét és hónap óta! –

s kihúnyunk, pisla mécsesek:

sok szép magyar fej, hervadt rózsa,

Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!

árnyatok felénk integet.

(Az ávó pincéjében, 1950. október 6.)

Lőrinc pap

Illyés Gyulának

Árok, bozót, cser, ingovány, haraszt:

ez háza, melyben kenyerét eszi,

hónaljában az őszi köd gubbaszt,

a téli szél vitorlának veszi,

a felkelő nap sólyma csuklaján,

halántékába a hold belenő,

szájszéle csúf, lecsüggő – szemfogán

odvat kopácsolt a harkály idő,

őrült szemfénye lett a pisztolya

s vad füttye, melyet téboly hallani,

lábfürdője dombhátak lisztpora

s fagyott szekérnyomok szántalpai.

Későn van ez, soká Mohács után,

s hajlik már útja síri rög felé,

vállából karja kiugrott sután,

szeme lágy s fonnyadt, mint a döghalé;

olykor már egy tanyára is belép,

csámcsogva fal mézes lepényt, ha van,

szikkadt torkának nagy s örök hevét

aludttejjel hűsíti hasztalan,

kemencékhez formálja derekát;

marasztalják, de ő nem nyughatik

és minden este új és új dombra át

hurkolja árnya hosszú húrjait.

Régvolt nevét egyszer fecsegte el:

feladta akkor a zabhegyező,

a dögszagú, madárfő siheder –

de nem hitték el róla, hogy ez ő.

Azóta hallgat. Mélyen, mint a sír.

De hallgatódzik háznál, kert megett,

hogy Györgyről s róla szól-e még a hír,

s ha szól: mélyen, huhogva felnevet

s ha nem – vizek partjánál ácsorog,

követ dobál tükrükbe és figyel,

hogy visszatér-e hozzá s hányszoros

a hullám, melyet ő indított el.

Budán látták, a Várban. Ott maradt

Szent György terén, a kőben, lábnyoma.

Az Úr testét, ha felmutatja pap,

azóta nem láthatja Zápolya.

Tarpán bolond aggnő szólt rája így:

„Kuckón ül, nézd, de árnya nagyra nő,

vad hímszag rajta s homlokán a dics.

Vélném, Lőrinc, a Dózsa papja ő.”

Sukoró mellett, hol nádon lakott

zsombékon ülve, egy suttyó gyerek

vetett eléje három mondatot

beszédéből, mit régen elfeledt.

Azóta érzi: nem halhat meg ő,

nagyot nyújtózik, ha a földbe lép,

talajvíz lesz, mindenhol felszökő,

ha ásnak, felmutatja ujjhegyét;

hód-fészek lesz agykérge, szelleme,

hód járat: minden partfokot kiváj;

földvár, az ország kulcsa; ellene

hadjáratot hiába kezd király;

lesz hosszú, cingár karja iszalag,

mely zöld csapdákat rejt az út alá

s két ujja közt a boka kiszakad,

mely őt e földből kiszakítaná.

Lesz láp mélyén burjánzó borbolya,

iszapok vadkan hátán hever el,

de kézről-kézre adja őt tova

szélvész, tűz, ár, had, pestis, viheder;

bejárja az országot, ellepi,

határt reá nem szab idő, se tér,

gyújt, lángol, ég: csak szikra kell neki,

s mi benne volt, magától terjed, él:

az Eszme, mely virágporként lebeg

s az agybarázdák földjén újra nő,

s a Szó, mit még anyjában, vérerek

hallócsövein ért a csecsemő.

S végül: mikor az égen átrezeg

a hajnalt jelző első zöld fonál,

szíve kigyúl s megáll egy domb felett

Czegléd papja, az öreg áldozár.

Valója már csak foszló férc, lidérc,

legendás váz, csalóka, elhaló;

lidérce lesz az érc, a sziklabérc,

örök legenda, nem haló való.

Nem látják ketten egymást újra itt:

alászáll ő – amaz meg fellebeg,

s helyére lépve, vándorútjait

örökké rója, mint a fellegek.

(Recsk, 1952)

Kurucok

Börtönömnek ők népesítik

lázálmas, hosszú éjeit.

Nyeregből rúgják fel az ajtót,

bejönnek ágyam széleig,

borókaszagú ködöt fúnak

arcomba mokány méneik.

Vad, hetyke nép ez: kurjant, köpköd,

dalol s mókáz a vérpadig;

szemükben arany fények úsznak,

tarkójukon a szél lakik.

Megállnak. Börtönt sokat láttak:

ilyen borzalmast még alig.

Hümmögnek, aztán megcsodálnak,

mint halottat a gyerekek,

egyik rámdobja köpönyegjét

– malomkőnél is kerekebb –

és nyergük alját ketten oldják,

hogy párnáim is legyenek.

Iszákjukból sonkát kínálnak,

roppant császárhúst tőrhegyén,

veres lúdsültet – „combközébe

e flaskanyak a vőlegény:

meghúzhasd, Esztergomban termett,

Bottyán uramnak szőlején.”

Mellém ül egy: a haja szőke,

balján pisztoly, övén fokos,

tarkója a budai német

hóhér bárdjától vérnyomos –

jaj, Béri Balogh Ádám! kendet

sem ösmerem meg, én okos.

Az ajka cserepes, az arca

láztól rózsás meg szikfehér,

földieper szagú az inge,

térdére hajlik, szinte fél

s mikorra szavát összeszedte,

felém fordul és így beszél:

– Kigyelmedben nem látok mást én,

hanemha sémi herceget,

aki, mikor a libertásnak

itt rőzsetüze sercegett,

hozzánk állt, ránktett kardot, pennát

s napjából minden perceket.

– Nem bánta, hogy nyomát köd issza,

sem hogy vérebek kergetik,

nem kívánt tőlünk hópénzt, szállást

s habár hét balsors verte itt:

nem jajgatott, hogy odahagyta

a Hesperidák kertjeit.

– Háznépét megölték egy szálig,

könyvén a máglya pírja ég,

és most, hogy a börtönből meddő

ágyékkal kora sírba lép:

értünk való vitézi holtát

nem zengi kürt, nem sírja nép.

– Hazámért itt, e tömlöc-sírban

ezennel most megkövetem,

s ha jóvá tenném, szívest halnék

esmég tőkén vagy cöveken,

s kegyed előtt a porig hétszer

alázom tisztes fövegem.

Szabódom. Éppen ő, a mártír

beszél így? Ugyan, hagyja el.

Magyar földön a szabadságért

bárd alá jutni? Bagatell.

S ahogy ő halt meg bátran egykor,

úgy halnék én is majd, ha kell.

A másik lovas a nyeregben

ölembe vadkörtét hajít

s nevet. Elnézem pödrött bajszát

s végüknél sodrott ajkait.

Legott meginstál: Komáromból

Rácz Miska vagyok magam itt.

S mesél. A lest, hogy Szencnél vártak

s elkapták Stromperget teli

bukszával; táncot morva várak

boroshordóin; reggeli

vágtát, hol arcba ugró ágak

harmatja volt a reggeli.

Bécs bordélyát, hol álruhában

szálltak meg: gáláns éjszaka!

Jávorka Ádám fringiával

húsz dunyhát szúrt le egymaga,

s a pékné rémült arca reggel

és kétszáz kifli friss szaga!

A Duna menti marsot: szemközt

vonult a labanc, négy napig,

s az arany őszben egymás anyját

szidták az áron át, amíg

a tejszín vízben összefolytak

valószerűtlen árnyaik.

S a végét: távol pestiscsengők;

a táj: tört kóró, régi nád;

hűlt tűznél agg vitéz pipázik,

Vauban-t lapozgat a diák,

s fölöttük, oldalt kéken fénylő

szemekkel szálló vadlibák.

A deszkapriccsen, szemlehúnyva

látom Rákóczit: most beszél,

a Felvidéknek veti vállát,

baljában sárga oklevél,

s mint arany almáját a császár,

úgy tartja Újvárt jobbkezén.

Serege Bécsnél jár: mögöttük

karikás ostor a vihar,

vagy ülnek alkonykor a Dudvág

partján, hol messze kürt rivall,

s táncolnak pannón dombtetőkön

a porfelhők szoknyáival.

Pajták, padlások s röhögések

bújtatják őket, hogyha kell,

szoknyák s köcsögök várnak rájuk –

az ország roppant anyamell,

az ország, amely velük érez,

fortyog, lapul, sír, énekel.

Könnyű lovasság, könnyű bánat,

kik éltek s haltak könnyeden:

mért nem halhattam velük én is?

Itt fekszem most és könnyezem –

ők hümmögnek, szedelődzködnek,

majd útra kelnek csöndesen.

Búcsúzkodón mind visszapillant,

amikor a küszöbig ér el;

a folyosón Rácz Miska fordul

lovával, a rőt telivérrel,

s én sírok, sírok, míg szememet

két sebnek érzem, teli vérrel.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Zsuzsának – a tömlöcből

Nessun maggior dolore

che ricordarsi del tempo felice

nella miseria…

Dante: Inferno, V., 121-123.

Cellám falán akasztófákat látok

s hatvanhat napja nem néztem eget,

de búval-bajjal, múlttal és jövővel

nem gondolok félannyit, mint veled.

Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,

nem bír le bennem félelem, halál,

és győzöl itt is, vaksi muslicák közt

ahogy rovom sétámat fel s alá

s e verset mondom, melyből, mint a láva

tör fel szerelmünk árja, ritmusa,

és közben, ízes barackmagként, számban

édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:

úgy, mint mi, más nem érti azt talán.

Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan

szerelmünk alig terült az asztalán.

Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.

Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.

Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha,

kit elmulasztottunk, a gyermekünk?

Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi

arany cikkázik. Keze lágy moha.

Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,

halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,

vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;

emlékeink forgószelét csavarjad

magadra szűzi lobogó gyanánt.

Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,

mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,

beszélgetésünk elhagyott bárkája,

mit zöld hajában ringat a hínár,

bizsergő csókunk langyos eper-íze,

utunk a boldog Balaton felé,

és zsugorodott, összebújt alvásunk,

mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.

Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok

lámpái a mezei sorompóknál,

húsom mint tészta lóg a csontomon,

magom kivész, mert nem a piramisok

búzája, mely bír ezeréveket,

de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal

is eljövök még, hogy megnézzelek,

s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé

egy padra, nyáron – pántos és nehéz

napfényben s akkor e rémkép keserve

édes lesz, mint egy óceánnyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva

kiáltok örök hűséget feléd.

Őszesten, hulló lombok szandáljában

küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.

Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,

de megmutat a félhomály s a könny,

ha széken szundítsz – madárárny a ködben –

suhanok át a csipkefüggönyön,

s a holt zörejek lomtárából hangod

szegődik mellém utamon, ahol

zokogásod láthatatlan patakja

kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel

vagy pimasz gőggel az ölébe húz:

zokoghatnál és én jutok eszedbe,

a lágy, a légi, lányos Orpheus,

kivel hiába játszotok bújócskát:

az éjben is rátok találok én,

felhő-lesen, magános csónakokban,

mély pincékben vagy lugasok ölén;

flaskák sötét üvegjén nézek rátok,

minden szőlőszem hamván ott leszek,

vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,

felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,

rátok koccintom emlékem nehéz

borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:

ettől szégyenled férjed tar fejét,

ezért utálod görcsös köhögését,

s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.

S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,

dunnád csücskére állok ragyogón.

Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.

Hiába éltek! Hol a diadal?

Én lenn a sírban, az a régi hulla,

győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,

holt kedves, bús rab, mindig hű rokon

késő nászunkra édes hegedőnek

vagy orgonának túl a sírokon.

Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?

E szakadékos esztendők fölött,

melyet nyílként magamnál messzebb küldök,

csak ez a vers, e vers legyen örök!

Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel

vagy rút görönggyel fizet e tusa –

de az idő visszhangos folyosóin

örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Széljegyzet papír nélkül

Dögölj meg – sziszegte az ávós,

mikor e lyukba belökött.

Két és fél lépés. Itt sétálok

fel és alá négy fal között.

Ez nem panasz. Tudtam, mi vár rám,

és futhattam volna nyugat

felé, amikor még nem zárták

le drótsövénnyel az utat,

s később is, mikor jóbarátok

vezettek volna ki. De csak

maradtam. Mért? Kíváncsiságból.

Azért is, mert már túl sokat

bolyongtam, és mert ez a város

a hazám meg a földem, és

mert tudom, hogy a versíráshoz

jó ihlető a szenvedés,

és mert kell, hogy megörökítsem

azután, hogy kiismerem,

e társaságot, mely mezítlen

képét mutatja idebenn.

Panasz helyett inkább dicsekszem,

hogy ellenségnek vesznek és

hogy költőink közt éppen engem

ért e megkülönböztetés.

Itt gondolkozhatom nyugodtan.

Attól lettem szabadabb, hogy

lezártak, s hogy oda jutottam

végül, hová való vagyok.

Mint máskor. Szájas humanistát,

lecsukatott a budai

basa. Nézem a tömlöc piszkát.

– Dögölj meg – szólnak csauszai.

Ezerhatszáz? hétszáz? vagy nyolcszáz?

Szabad szám messze elszaladt?

Mi a választék? Visz az osztrák:

börtön, hóhér, vagy gályapad.

Világosra Spielberg, Lipótvár,

Buda? Ehhez képest egész

jó tömlöcök voltak. S Czuczornál

jobb verset írnom nem nehéz.

Orvos-hugomat innen küldte

Szálasi a halálba. Most

Rákosi tart itt. Egy a csürhe:

a porkoláb is azonos.

Sebaj! Mert megalázni engem

ily társaságban nem lehet.

Pofozhatnak, és én fejemben

tovább csinálom versemet.

Akármi – én vagyok az úr itt.

Kínzóim sírja összedől.

Rímeim élnek. Körben húrik

szállnak. Nem félek senkitől.

Egy gondom van, mely éjjelente

a nyálkás priccsen felriaszt:

hogy nemcsak én írom e verset,

én is vagyok a kézirat.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Kihallgatás

Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta

s ordított, hol dühödten nógatott.

Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,

hogy ártatlan vagyok.

Hencegni ezzel már én sem kívánok.

Bárcsak tettem volna egy keveset

ellenük! s nem most kéne kifundálnom

a kémkedésemet.

Mindegy. Az embert úgyis elítélik.

Az ablakra haránt dőlt a nehéz

napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszkij Félix

szakállán a penész.

Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,

elfordult. Oldalvást, az írógép

mellett egy nő terítette a széken

szét vájdling-alfelét.

– „Mi volt az apja?” – szólt, mikor megitta

a kávéját. – „Tanár.” – „Tanár? Nagyon

szép”, és diktált: „Írja! Kapitalista

családból származom.”

– „Nem” – mondtam, de a nő már lekopogta.

– „És hol tanult?” – „Apám?” – „Nem, maga.” – „Én?

Jogot hallgattam”, hazudtam, „Bologna

híres egyetemén.”

Diktált: – „Két ny-nyel írja, hogy: Bolonnya

egyetemén jártam ki a jogot,

mert már akkor a fasizmus bolondja

voltam s az is vagyok.”

Ez lesz a vallomásom. Hitvány lócán

ültem. Napestig ily színvonalon

tárgyalt s engem ez inkvizíciónál

kivert az unalom.

Röhögjek vagy sírjak? A járdát néztem

az út túlján, hol nők és férfiak

mutatkoztak, kiket nem fogtak még el.

Idő kérdése csak.

Vagy vágtam volna ávósom szemébe

(azt is tudom, hogy Zala a neve),

hogy semmikor, semmiért, semmiképpen

nem cserélek vele?

Avagy idézzem Szókrátészt azoknak,

kiknek minden szava örök titok,

hogy szörnyűséget elkövetni rosszabb,

és elszenvedni jobb?

Avagy adjak hálát Szent Erazmusnak,

aki a rabok védő szelleme,

hogy néhány kisebb rúgással megúsztam,

s már visznek lefele?

Itt állok most a kimeszelt cellában.

Karom lecsüng. Vén verejték tapad

testemhez. Gondolj, súgom, Attilára,

és fel ne fújd magad.

Mit érlel sorsod? mit kaptál hazádtól?

mért jöttél vissza? minek vagy magyar

ily bolondul? Téged e föld nem ápol

s nyom nélkül eltakar.

(Az ávó pincéjében, 1950 nyarán)

Börtönóda egy régi dámához

Finom fejed a rizspor fellegén

először akkor libbent fel elém,

mikor foglárom az ablaktalan

cellába rúgott, ó Madame Roland!

S azóta itt csacsogsz, csevegsz, nemes

hölgy s oly okos vagy és oly szellemes,

hogy szinte sok. De a jó társaság

nagyritka kincs; az ember megbocsát.

Dalolj, ezüst csíz, Concièrgerie-m

falán s végsők között tiéd e rím,

írom, költőd, új André Chénier,

ma még tiéd; holnap a semmié.

Mondd hát: látva a halál ciprusát,

így tündökölt neked az ifjúság,

s gyermekkorod elsüllyedt útjait

tapogatták-e újra ujjaid?

Csapott-e rád vadul, ha nyílt a zár,

anyád szekrénye – jázmin-illatár –

s míg lenn a Szajnán éji hold úszott,

daloltak-e holt, régi koldusok?

Holbach szalonja, nagy kerek feje,

az első csók, Fontainebleau erdeje,

hol akáclombon a nyár tovaszáll

s fényeivel a Palais Royal?

S előtted is így éledt fel a múlt?

Tűnt percek száz csillagszórója gyúlt,

s minden zárt könyv, halott száj, régi fa

kinyílt, mint egy victoria regia?

S mondd, ugye te sem félted a halált?

Csak ifjan és hiába menni fájt.

Ne vígasztalj, hogy ügyünk az igaz;

néktek vígasz volt, nékem nem vígasz.

Íly zord időn az igazság s az ész

hangját nem hallják, pártja elenyész,

a szélsőség bikája nekiront

s ki marad a porondon? A Gironde.

Véretek elfolyt; s én e vérfolyam

tükrébe néztem s nem láttam magam.

Csapdába estem én, ki Dantonék

sorsát ösmertem s mégse tanulék.

A zsarnok cirkuszába most bevet

– cirkuszt nyitott, mert nem ad kenyeret –

hullámból terrort főz a kannibál

s lótetű bajsza alatt elpipál.

S ne vígasztalj, hogy a barát Nyugat!

A kalmár nyugat rádión ugat

s nem tesz semmit. Fő, hogy az áthozat

stimmel, plusz egy önkéntes áldozat.

Ülj inkább mellém, mutasd szép bokád

– Roland miniszter márcsak megbocsát –

s amin töprengek vagy hét napja itt,

pletykáld el azt, a zsarnok titkait.

Igaz, hogy ő, az eszme-magvető,

titkon cinikus, mindent megvető,

s minden elvet, mit másban elvetett,

magától rég s undorral elvetett?

Igaz, hogy azt, mit ír, pofáz, izen,

szajkolja mind s nem hiszi senki sem

s széthull a nagy ideológia,

ha felfordul vagy meg kell lógnia?

Igaz, hogy jó? Csak a rossz egyedek

halálát kéri, semmi egyebet?

És mert a rosszak száma számarány,

mindig marad, kit vágóhídra szán?

De egyszer minden s ez is elapad,

s a jóság szobra egyedül marad.

A guillotine zsilipjén kánoé

jelenik meg s rajt ő, az új Noé.

Erről beszélj magányom drámai

napján, jelenség, szép és dámai,

mert titkon fújt meg e rút salak itt,

anélkül, hogy láthatnék valakit.

Hallasd bonmot-idat, fecsegj, mesélj,

vidíts! örökké a zsarnok sem él,

s míg listáján kihúzza nevemet,

rossz könyvein még egy jót nevetek.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Vámbéry Rusztem szelleméhez

Gyakran jársz nálam, dervisarcú holt,

s én is, kinek a Van-nál több a Volt,

sírodhoz lépek minden naplementén

ott, túl a Hudson mentén.

Végigkísértem pusztulásodat.

Jaj – szóltam tavaly – tested elrohad,

arcod hamvát a férgek már leették,

de szép szemed nevet még.

Novemberben, egy éjjel, néztelek.

Tollat sem tudna fogni kézfejed,

körmeid hullnak s összegyűlnek halvány

kagylók, koporsód alján.

Aztán a tavasz, e bitang kölyök,

nyakadba mocskos vizet öntözött,

s szemed helyén ma két csúf tócsa bámul.

Borzalmas ez, tanár úr.

Négy éve még ott sétáltál velem

– kosárral karodon – a Broadway-n,

hol várt vevők és boltosok füzére

tréfád görögtüzére.

S magas szobádban fenn, ha este lett!

Szép, ősz nejed vasalt: én lestelek,

míg szellemed szünetlen fénylett, forgott,

mint világítótornyok.

Később tea volt, toast és grapefruit

és nyitottad az emlék kapuit,

majd átadtál – jeléül nagy kegyednek –

mézes cukrodból egyet.

Csak futva mondtad – közismert dolog –,

hogy milyen fontos a római jog,

s hogy ezerhétszáznyolcvankilenc eszméi

nélkül nem lehet élni.

Bölcs agg! olyan vagy nékem most, ki nincsen,

mint álmaimban visszatérő kincsem,

és minden szép szavad nyomomba törvén,

mint kőtáblán a törvény.

Most, hogy a szörnyű államhatalom

úthengere mindent laposra nyom,

s kettő lehetsz csupán e présfej égbolt

alatt: tetű vagy vérfolt,

most, hogy a jogot rongyként elvetik

s ártatlant kötnek fel, ha kell nekik,

most már tudom, mi az, amiről ott fent

beszélgettünk: a jogrend.

S mi a szabadság és testvériség!

mikor barátok közt a lég is jég,

beszélni nem mersz, szájad íze vackor

s remegsz a gondolattól,

mikor mindenből pelyva s ocsú lett,

és elsőnek veszett a becsület,

mert rőfről-rőfre árultuk ki, gyáván,

az ember méltóságát.

Egyre nagyobbra nő szobrod, te holt!

Hol rám egy ország romsora omolt,

az éj mélyéből sikoltok utánad.

De kései a bánat.

(Az ávó pincéjében, 1950)

Havas Bandi

Hallottalak, Havas, mikor ma éjjel

a priccsen forgolódtam, félig ébren.

Bocsáss meg. Oly sokan és annyi nyelven

szólnak hozzám ilyenkor. Nem figyeltem.

Mégis felültem. Több mint három éve

nincs már köztünk se barátság, se béke,

de ezt nem tudtam hinni. Lehetetlen,

hogy ávós vagy és kintről gúnyolsz engem.

S akkor másodszor hallatszott a hangod.

Nem kintről; bentről, egy cellából hangzott:

– Éljen Sztálin! – A te hangod volt, s mégse:

a tébolyultak felséges fölénye

ércessé tette s hideggé. Hogy zengett!

– Éljen Sztálin! – Álltam az ajtó mellett.

Gumibotok ütései. Majd csend lett.

Elájultál? Otthagytak? Agyonvertek?

Jaj, Bandi! pajtás, útitárs és testvér!

Barátom! háziszentem! hogy szerettél!

Hol van a múlt? hová lett régi kedved?

Hogy mókáztál, mikor a bombák estek

köröttünk! És a hadnagy hogy meredt rád,

mikor Hitlert játszottál egy gerendán,

vad billegéssel, sok rozmárfogaddal!

S mit röhögtünk a kolerabarakkban!

Tikkadt pajtákban és hajófenéken

hány költeményedet szavaltad nékem!

S mikor a nagy görögdinnyét szerezted

gyors lábaiddal! Mikor Márrákesben

megkövezésünk szeplős angol képed

miatt maradt el! A „köszönöm szépen”-t

is untuk, mert már annyiszor mentettük

meg egymás életét! Csak biccentettünk.

És hogy örültünk! Minden reggel hatkor

keltél: hadd lásd, ha virrad az aranykor.

Milyen biztos voltál, hogy annyi álság

után a világot végleg megváltják,

s a szabadság virágba szökken itten!

(Egy kevéskét mindebből én is hittem.)

S aztán? Ujjongtál, s arcod belesápadt

az ujjongásba. Azt mondtam: lakáj vagy.

S pártod! Ettől mindig felforrt a vérem.

Hányszor verekedtünk ezért Tangerben!

A párt, a párt! A vöröslámpás némber!

Anyám – mondtad. Meghaltál volna kétszer

naponta érte. Sokszor megpróbáltad.

A párt! Azt hitted, így szolgálsz a pártnak.

S mit hittél még? Mire mentél, ha térden

csúszkáltál? A grúz Drakulának vér kell.

Mikor hoztak be? Tegnap? S milyen váddal?

Te vagy a főkém! A párt megkér: vállald!

De elvtársak! Elvtárs? Talpalni kezdtek.

Az őrület maradt csak, hogy megmenthesd

hitedet. Hová kerültél, mit képzelsz?

Hős kommunista lettél náci kézben?

Az ochránán vagy? S amíg agyonütnek,

Sztálin nevét vágod hitvány képükbe?

A folyosón át hány sóhajt, hány véres

jajszót küldjek feléd, mely mind nem ér el?

Mit mondjak még? Elvtársaid ölnek meg,

ok és cél nélkül. Mit ért tiszta lelked,

hűséged, harcod, mikor ez a vége?

Gyalázatuk felüvölt a nagy égre

s a négy égtájra. De mit tudok tenni?

Sok itt a mártír s rég nem figyel senki.

(Az ávó pincéjében, 1950 őszén)

Emlékezés egy régi udvarházra

Ilyenkor ősszel, ha vad szél csahol már

és börtönömben felriadok éjjel:

öregapó áll elibém, a molnár

és udvarháza a vén gesztenyével.

Minő varázsa volt a régi háznak!

Fogam közt bűvös íze most is laktat.

Ahányszor kapuboltja alatt jártak,

az udvaron magától nyílt egy ablak.

A folyosó végén a nagy pohárszék

megcsendült benn, ha kinn az ajtót fogtad:

ismerték itt a tárgyak egymást már rég

és titkos dallamokban összeszoktak.

S a roppant lomtár! elvarázsolt kastély!

A járást ketten tudtuk a huzattal.

Volt ott minden: kőkancsó, kályharostély,

gyöngyháztámlájú szék, brokáthuzattal,

bélelt doboz, melyet a moly kirágott,

öreg fahordók, bennük dohos odvak

s én, mint Robinson; kék üvegvirágok,

miket sirattam, hogy így porosodnak;

vén tégelyek, aljukon csillám festék

– körmömmel tudtam őket csak kivájni –

s tűnt illatoktól még opál üvegcsék,

miket hordoznak Wallenstein rimái.

A háztetőn nagyanyó ápolt kertet.

Én ősszel jártam ott, ha már kiszáradt,

s mert vérszín szegfű nőtt csak benne, dermedt

vért tartogattak száradt szegfű-szárak.

A régi házról mit sem szólna még szám!

E verset is bár százszor kezdeném én.

Virágai közt – holt lányok közt vénlány –

egy hervadt, vérszín szegfű állt: a néném.

Az udvaron nyüzsgött lúd, jérce, kappan,

de este mind elült s mikor setét lett:

a csillagok fogantyúihoz kaptam,

mert nem volt ennél setétség setétebb.

De bent a házban az öröm vendégelt;

ebédlőjében gyömbér szaglott s ánizs,

s kerültek ott elémbe ódon étkek,

miket irigyelt volna Szemirámisz.

Később, mikor vetkőzni készen álltam,

nagyanyó jött be – nesztelen kísértet –

szeme rajtam legelt; így jött a tállal,

melyről birsalmasajt s narancs kísértett.

A lámpa húnyt s a kályha lidércfénye

dunyháim roppant fehérségén táncolt,

míg én feküdtem s dermedt szemmel néztem

az öklömet, mely karmazsin zománc volt.

Álmomban sem lett az iszonynak vége

s jól tudtam gyermek-fejjel, mitől félek –

hogy egykoron e dunyhák fehérjére

én járok vissza majd táncolni fénynek.

A fény! Nagyapám is csak erről szólott,

ha hátramentem hozzá a malomba,

hol liszttel teltek meg roppant fiókok

és én nem tudtam megfejteni, honnan.

Nefelejcskék szem, széles, hátraomló

homlok, rövid nyak – állt malma porában.

A tankönyvben volt egy hozzá hasonló

Brandenburg őrgróf, Erazmus korában.

Arról beszélt, hogy elmegy nemsokára

és itt a földön nem lelek nyomára,

mert ha az ember meghal, minden dolga

olyan, akárcsak sohasem lett volna.

Egy helyen marad meg igaz valója:

a fénysugáron, mely leválik róla,

s amelyik sok millió kilométer

sebességgel nyeldesi az étert.

A múlt filmjéből nem vész el egy kép sem:

a felvétel tovább repül a fényen,

az állócsillagok közt ugrál sorra

s tűnt életünket ott tűzi műsorra.

Ha van jó szárnyad, érd be és ott nézd meg,

hol lovasai Bouilloni Gottfrédnek

nyolcszáz fényévre járnak tőlünk s holnap

a Sárkánycsillag ellen lovagolnak,

míg Napoleon császár s az orosz cár

még csak a Tejút ködében poroszkál.

Maholnap indul ő is, nyolcvanhárom

évével ülve hosszú fénysugáron,

s a huppanókat egyre messzebb rója,

ha a görbült tér négy dimenziója

úgy irgalomból nem fordítja vissza,

s arcom borát ő akkor újra issza.

De addig is, míg majd a sírban kint lesz,

gondoljak rája, hogyha feltekintek,

melyről sok könyvet búvárlott s oly égve

tudott szeretni: a csillagos égre.

Matrózruhámban ott, a régi kékben

hallgattam bűvös dallamát szavának

s azon töprengtem, hogy talán megkérem:

ha majd a fényre lép, vigyen magával.

Így állt, pipáját horgászbotként tartva,

s nézett – kissé hunyorgott jobb szemére –

s mint gombostűfej, a jobb szeme sarkán

el-nem-csorgott könnyének sűrű méze.

Ha börtönömből visszanézek,

így látom még a házat állni,

szemközt domb, fenyves erdőszélek

– ezek a halál orgonái –

ha börtönömből visszanézek.

De hol a ház s gazdája hol már?

A házat tán elhordták régen,

és nagyapám, a régi molnár

már égi lisztjén áll, a fényen.

De hol e ház s gazdája hol már?

Mert meghalt mind, ki élt e házban:

nyakát elvágta, így a néném;

a többi ostromkor vagy gázban,

húgom a jeges Duna mélyén –

mert meghalt mind, ki élt e házban.

Szakadt ingemben, tele vérrel

felállok most a deszka-ágyon,

egy fénysugárra kell csak lépnem,

anyám sikolt s én szállva szállok

szakadt ingemben, tele vérrel.

Köd-dunyhák jönnek, hófehérek,

hol napok kályha-tüze táncol,

és bűvös gyanta-szagot érzek,

így égek karmazsin zománctól –

Tejutak jönnek, hófehérek.

Családi est a Szíriusznál!

A sarkon túl nagyapó vár rám,

húgom amott a jégben úszkál –

terasznak szép az Aldebárán,

de fényesebb a Szíriusznál.

(Az ávó pincéjében, 1950 októbere egyik éjszakáján,
mikor másnap hajnalra ígérték kivégzésemet.)

Kínrímek

Jaj, jaj nekem!

Csupa ütés, csupa rúgás

az alfelem.

Mi lesz velem?

Tízévi börtön, pusztulás,

jaj, jaj, nekem!

Húszévi sitt:

az ember nők után visít,

de nincs vizit.

Szibéria!

Jajgathatok, mire megyek?

Visz Béria.

A tundra:

ahol elfagy a rab feje

s az ujja.

S az ávós banda!

mikor megvertek, mindegyiknek

felállt a farka.

Jaj nekem!

Felakasztanak, tarkón lőnek.

Jaj nekem!

Ha pedig

szabadulnék, megírom őket

Jaj nekik!

(Az ávósok összerugdostak, majd
24 órára a falhoz állítottak;
akkor gondoltam ki ezt; 1950)

Zárt teherkocsi

Kattog a négy kerék.

Azt kérded, hova visznek?

Mondhatnám: szinte mindegy.

Függélyesből vízszintes.

Négy kattogó keréken

odavezet a sín,

ahol levél nem ér el,

hol nem vagy név, se cím.

Tán negyvenen vagyunk.

Azok ott már többéves

rabok, halálfehérek,

nyugodtak, csendesek;

mi új rabok vagyunk,

akiknek inge véres,

ne nézd a különbséget:

rab és rab egyremegy.

Mért gubbasztok íly búsan?

Szökőkút volt a kedvem,

hány ágyban hemperegtem,

és hány tengerben úsztam!

Ami tortát megettem:

vagy harminc emelet.

Kár, hogy be nem fejeztem

még minden versemet.

Hogy Alfred de Mussetnek

szebben virult a nyár?

E század gyermekének

rosszabb mahorka jár.

Nem nősz magasra itten.

Kattogni kezd a sín.

Mit elmulasztott Hitler,

behozza azt Sztálin.

(1950 őszén)

Recski est

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek

a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,

Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes,

Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.

Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:

Görgey a Monte Christó-t mondja ott éjről éjre,

és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?

Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét

mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve

Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek:

kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli

agytornától. A szellem megmozdítja a testet:

Európa hány ezer év óta keresi

e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott,

üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek

vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok

reám, mint magatokra. Egy egész keveset

tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal

– csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt

bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan,

ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül

szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról?

Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad

ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol;

levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt

a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet,

s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör

az immateriális! A világ transzcendensebb,

semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör

itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét?

Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek.

Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség.

Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg?

(Recsk, 1951)

A vérebek

Ma éjjel történt. Pár hónapja

érkeztek meg a vérebek:

hat behemót kutya egy ávós

tisztessel. Édes keveset

törődtünk velük. Mit árthatnak

ugyan még nékünk e dögök,

őrtornyok, pisztolyok, szögesdrót,

géppuskák s lángszórók között?

Az őrök néhány rabtársunkat

választották ki s ezeken

tanították be a kutyákat,

a törzs előtt, a zöld gyepen.

– Fogd meg a rablót! – ordították,

s a félholt emberek után

szaladtak velük. Ha elérték,

visszarántották a kutyát,

vagy nem. Éjjente csaholásra

ébredtem fel a vackomon

őrségváltáskor; aztán ezt is

megszoktam, mint mást. Csak azon

csodálkoztam, hogy az ávósok

dühödt szövetségeseik

iránt sem ismernek irgalmat,

s ezeket is rúgják, verik,

kővel dobálják, mint bennünket,

s ahogy a mókusokat is

agyoncsapják, s ahogy a szende

szalamanderek lábait

elcsapkodják szekercéjükkel,

s ahogy az útról gondosan

letérnek, hogy egy halványlila

kökörcsint eltapossanak.

Szerettem ott kinn a kutyákat

s ők engem. De a vérebek

közelét itt sehogyse bírtam,

és elfogott a rémület,

ha mellettük kellett dolgoznom.

Egy borjúképű, tejfehér

szukától féltem a legjobban:

ez oldalvást fordult felém

s úgy bámult mindig. Hagyd már abba

– gondoltam – undok szörnyeteg!

Büdös vagyok és fogpiszkáló

lábszárcsontom nem jó neked,

combom, mint csontváz a szertárban,

hátuljamon hús nem maradt,

s ráadásul jog, törvény ellen

és ártatlanul tartanak

e táborban, mint szinte minden

rabtársamat. Legyen elég!

Ne nézz, vérszomjas dög! De az csak

nem vette le rólam szemét.

Ma éjjel, álmomban, hallottam

a nagy ugatást a barakk

előtt, s az őrt, ki az ajtóról

leszedte a nehéz vasat,

s aztán, félig ébren, hallottam,

ahogy kihívott valakit.

Az embert, hogy ne leljen nyugtot,

vallatni ilyenkor viszik

egy összeesküvés ügyében,

mit aznap délben a kehes

bérgyilkos Péter Gábor fundált

ki íróasztala megett.

A barakk, mintha szétnyílt volna:

hosszában átfütyült a szél,

s egyszerre ott feküdt mellettem

a borjúképű, tejfehér

véreb. Kinyúlt és meg se moccant,

csak éppen halántékomat

nyalta buzgón. Én puha szőrét

csókoltam a torka alatt,

és átöleltem. Kintről az őr

kíváncsiskodott: – A kutyák?

Amire egy sipító fejhang:

– A fasisztákhoz álltak át.

Ezen röhögtek. Velem szemközt,

a priccsen Ziegler Bandi és

Somogyi Béla közt – mindketten

felültek – egy sötét, nehéz

test, mit négy kézzel simogattak.

Víz van, de miből etetem? –

töprengtem. S máris elaludtam,

a fejével a mellemen.

Együtt ébredtünk fel ma reggel.

Oly hosszú volt a munkanap

fenn a hegyen! Csak egy órája,

hogy bevonultunk, alkonyat

előtt. A törzs alatt a lejtőn,

vérbe fagyva feküdt az öt

kutya, és csak a fehér élt még:

a kettős drótsövény között

járt lassan körbe, három lábon,

lecsüggő fejjel; szép fehér

szőrének már megtört a fénye,

csupa agyag volt s csupa vér;

olykor megállt egy pillanatra,

bizonytalanul, mint aki

megadta magát, s felvonított

az ávósok barakkjai

felé. Száz lépés volt közöttünk

s az árok. A baka lelő

az őrtoronyból, ha átmászok.

Vér és bugyborgó levegő

tört fel az oldalán sebéből.

Én meg csak álltam. Mit tegyek?

Jaj, Magyarország, sóhajtottam

és eltakartam szememet.

Itt fekszem most a szalmazsákon,

kint már setét van. Két kezem

elszáradt falevél mellettem.

Denevér ül a térdemen.

Tüdőm sípol. Sebláz vacogtat.

Az oldalamból vér csepeg.

Azt is tudom, hogy képzelem csak;

de mindhalálig képzelem.

(Recsk, 1951)

Éhség

I.

Nem rossz ez itt a kék napfényben.

A barakk földjén sár dagad.

Uszonyokat növesztek éjjel,

napközben zsenge szárnyakat.

A bőröm somfánál keményebb:

alája dugtam lényemet.

Nem mar a fagy, pofont nem érzek,

mag lettem végre héj helyett.

A beleimen is túladtam,

amikor majdnem megevett

az éhség; most csak szemsarkamban

szorongat még egy keveset.

Meg az is, hogy bolhák ugrálnak

és lakmároznak farkamon.

De mért is őrzök luxustárgyat

itt Recsken? Holnap eldobom.

Szerelem? szépség? szabad élet?

Álomnak még jó. Ásítok.

Farcsontomból üvegcserép lett.

Nagyon rossz ülnöm. Állni jobb.

Állok hát, a nehéz csákánnyal

kezemben, a havas úton.

A hajcsár néz. Biztos meglátta,

hogy felemelni se tudom.

Mindjárt hozzám lép, felrúg, megver,

agyoncsap. Csipkés fellegek,

vadkék ég. Mindent lát az ember,

és mindent mindjárt elfeled.

II.

Két napja Borostóbi Jóska

halt éhen, ma délben Szuha

bukott szemem előtt a hóba.

Legyen nekik a mész puha!

Mindről verset kéne szereznem.

Hányat? Ötvenet? Hatvanat?

Már könnyem sincs, oly könnyű lettem.

Pihe? kísértet? almahab?

Még jó, hogy szellemem töretlen:

a homlokomban csillagok

s egy kard; s hogy olvadnak köröttem

a rég elfagyott illatok!

Most mind a garatomon táncol:

a Pápéte-i éjszaka

meg nagyanyám verandájáról

a jácint-gyertyák kék szaga,

aztán a japán légibombák

füstje. Szagolnám szívesen,

de szállni kezdek. Ez az ország:

mindegyik dombját ismerem.

Sörbettel etetik a párás

gőzfürdőben Ali basát

szolgái. Ez Rákosi Mátyás,

kit most is helyből ugrok át.

Ott Béla király Isztergomban:

az apró, sárga trónterem

s az oroszlánok. Lehajoltam

s eléje csúsztam térdemen:

„Maradj velünk!” De nemet intett.

A királynő apródjai

vagyunk s karóba húznak minket

a nádorispán Báthory

kívánságára itt Pozsonyban,

a vízpart árnyas tölgyei

alatt. Ajkam közt szörnyű szomjam

s alvadt vérem göröngyei.

A karóról most visszamászok

a hóba. Hány festő nevét

tudom M-mel a reneszánszból?

Mantegnáét, Melizzóét –

aztán Giovanni da Milano,

Mazaccio, Michelangelo,

Martini, Memling, da Majano,

meg Mazzolino –, erre jó

az ismeret lerágott csontja.

Inkább százszorszép kellene,

hogy a szirmokon kiszámoljam:

mi történik majd itt velem.

De százszorszép nem nő a hóban.

Helyette megpróbálhatom

a római uralkodókat.

Kezdem. Caesar – éhenhalok,

Augustus – mégse halok éhen,

Tiberius – éhenhalok,

Caligula – nem halok éhen,

Claudiusszal éhenhalok,

és így Marcus Aureliusszal

tizenegy újabb név után.

A császárokat sose tudtam

tovább. A téli délután

csupa gejzír. Gyémántot szikráz

s nyersselymet őröl a malom.

Hány órája, hogy a hókristályt

nézem a kabátujjamon?

E földre én is készületlen

jöttem. Behúnyom a szemem.

Azt látom, ahogy megszülettem

védtelenül és meztelen,

mint most. Mért jöttem a világra?

Mi volt a célja? Ne keresd!

Ez itt a fény nagy uszodája,

hová beugrattak fejest.

(Recsk 1951 telén)

Mandelstam a kerítésnél

Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam,

nem messze a szögesdrótkerítéstől

a már-már lombjavesztett erdő szélén,

a lila forrás gödrénél, ahol

kiestem mindjárt a rab szerepéből,

mikor az őszi avarra hajoltam

térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat!

A vadgesztenyelevelek bús-barnán

feküdtek; az elmúlás vasalója

kisimította őket; széleiknél

már foszladoztak, még csak az erek

cérnája tartott. A tölgylevelek

is mind hanyatt dőltek, de pár piros

és zöld foltot megőriztek, vénségük

s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott

felhólyagoztak, mint a sűrű kása

a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul,

hogy nem a szellők vitorlái már.

Aztán két, csónakmódra összegörbült

apró levél, mint két virágszirom,

az egyik okkersárga, rózsaszín

a másik; ezek túl korán estek le;

honnét? tán az alig galamb-magas

tar bokrocskáról öt lépésnyire.

A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam

egymáshoz ért, mintha nem tartanék

semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem,

elpárolognak még az éjszaka.

S az ovális, szalonnabőrszínű

kemény levélkék, meg a citromsárgák

a kátrányszínű csíkokkal, császári

zászlók a múltból a vadkörtefáról.

A többi nem mutatta felszínét

a pusztulásnak; összecsavarodtak,

mint a szivar borítólevele,

kis hengerek, csövecskék, múmiák;

hozzáértem az egyikhez; görögni

kezdett a lejtőn; a többi utána

a tányérforma mélyedés felé, hol

egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk

hajoltam még egyszer, magamba szívtam

az erdei tömegsír illatát

és felkeltem. Az ég kék volt; az esti

csillag szikrázott az ágak között.

Még itt is mennyi szépség vesz körül,

sóhajtottam s megpillantottalak,

Oszip Mandelstam.

A kerítés mellett

álltál kalappal és rövid kabátban.

A tüskésdrót átlátszott testeden;

arcod fehér volt, fiatal s nyugodt.

Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor

gondoltam rád még ott kint, ágyamon,

ha kivert a verejték s a hideg

falat fogdostam nyirkos tenyeremmel,

és ha ébredtem itt a vérebek

csaholására szalmazsákomon.

Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk!

Nem szívest szólok erről, hencegésnek

hangzik, de mégis mi ketten vagyunk,

és egyedül mi ketten, kik Sztálin

ellen saját portáján verset írtunk.

Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak

(nyugodtan merek nevedben beszélni:

ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak,

már akkor is féltünk, mikor a vers

eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben

leírtuk; s akkor kezdtünk igazán

remegni, mikor kész volt s észrevettük,

hogy lényünk szerves része lett, húsunk

és vérünk; és elkapdostuk szemünket

a tükröktől, mik kiszívták belőlünk

az életet és íróasztalunknál

lengetni kezdtük vacogó bokánkat.

Megemelted a karod? Mit szeretnél

még hozzátenni ahhoz, amit mondtam?

Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is

a verseinket, meggondolás nélkül,

talán azért, mert száz jelből tudhattuk,

hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak

minket úgyis, nemcsak azért, amit

írtunk, de azért is, amik vagyunk.

És nemcsak féltünk, de örültünk is,

hogy végre akadt, ki megírja őt,

Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú,

ragacsos grúz borokat csámcsogó,

két lábon járó fekete halált,

a népek hullahegyen ülő atyját,

a szárazölű szadistát, kinek

ágyéka helyett az agya sül el.

De mit beszélek néked az élőről,

mikor egymásnak többet mondhatunk,

egyik halott a másiknak. Vagy élsz még,

egy táborban a tajgán, messze fenn

Szibériában s verset írsz a szörnyű

munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad,

éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek?

Mért nem felelsz?

Kongatták a kolompot

bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt,

hogy fel ne fedjék eltűnésemet,

de közben visszanéztem még néhányszor.

Azt hittem, elment. De nem. A kerítés

előtt állt kalappal s rövid kabátban.

Testén keresztül szögesdrót futott.

(Recsk, 1951)

A felsőbbrendű ember

Pompás beosztást kaptam mára:

a gyilkos kőtörés helyett

virágok közt, a domboldalban

egész nap kertészkedhetek.

Itt állok hát s rögtön megértem,

amit nem tudtam soha még:

hogy tizenkét órát kapálni

langyos napfényben: semmiség.

Szekfűk közt én, a rózsabokrok

mellett Sárospataki György

professzor dolgozik. A dombon

csoportban ácsorog a törzs:

táborparancsnok, bányamester,

meg négy altiszt. Mind ideges.

Vendéget várnak. Jeep fordul be,

s kiszáll egy szovjet ezredes.

Kerek fejű, kissé már őszes,

gyorsan mozgó és nagy darab

orosz. A túróscsusza-képű

sofőr a volánnál marad,

s kiköp. Az ávósok nem tudják:

hányszor s hogy tisztelegjenek

a földre szállott, felsőbbrendű

embernek. De az ezredes

nem kíváncsi a fogadásra,

csak tányérsapkáján pöccint

egyet és szalad le a lejtőn.

Az ávósok utána mind.

A ruszki Sárospatakihoz

siet és nyújtja a kezét:

– Jónapot! Újból rózsacsokrot

akarok! – Magyarul beszél,

és jól. Mögötte a hat ávós

topog, figyel, izzad, liheg:

hogy szolgálhatnák a vendéget?

Csak Sárospataki hideg:

Mohi! Mohács! gályarab ősök!

kazamaták! Habsburg bitók!

– Vegyesen? – kérdi. – Úgy, mint mindig?

– Vegyes rózsákat. Két kilót.

– Marhák! – Most végre elemében

a táborparancsnok s fehér

a dühtől. – Mindig elfelejtik!

Nyomás a konyhamérlegért!

A professzor a rózsát vágja.

Hogy mit gondol, nem tudni, csak

szép hernyóbajsza rezdül olykor,

mint Móricz Zsiga bácsinak.

Szemköztről a kőbánya jajgat,

sivít. A lencsefőzelék

bűzét hozza a rabkonyháról

a nyári szél. A völgyben két

csontváz vánszorog el a lajttal.

Hat vállon hoznak valakit.

A ruszki csupa derű. Szétnéz:

ez már az ő világa itt.

Futásban jön a konyhamérleg.

Sztálin! Franklin D. Roosevelt!

Ilyen a felsőbbrendű ember

s a rózsa-rózsa-rózsakert.

(Recsk, 1951)

Magánzárka

Rég nem félek a haláltól

hadd ropogjak ha ölel

féltem tőle hosszú távon

nincs mit félnem íly közel

van még két egér barátom

ők táncolnak térdemen

amikor a deszka-ágyon

napi egyszer étkezem.

Mentől többet adok nékik

annál több marad nekem

ezt azonban csak az érti

aki rabként vizen élt itt

s egy kevéske kenyeren.

Van kincstári nagykabátom

mínium-sávtól kemény

a kabát megáll magától

ha leteszem, de nem én.

Porhomokkal megtöltöttem

bő csizmámat: mint a vas,

és két falhoz két könyökkel

támogatom magamat

állok így a kurva télben

köpönyeggel fejemen

leheletem melegében

tűrhetőbbé vált az élet

hogyha annak nevezem.

Koldusember voltam Bécsben

ahol minden utca jó

fenn az eresz védett, térden

alul hullt csak rám a hó

alkonytájban félkenyérrel

és sonkával Zsuzska jött

Tóth főhadnagy is benézett:

– Maga él még? – Hess, te Dög!

Aztán Zsuzskához hajoltam:

– Csőszmesterség? Vállalom.

Rőzseláng nemezsátorban

vizaví a Balatonnal

vadgalamb a vállamon.

Elkészültem negyven sorral

hogy is volt a gyermekkorral?

vissza meddig mehetek?

Három évvel verset írtam

úgy ahogy most, nem papírral

szabad gégén lebegek.

Szótagok, hangok öt érzék,

négy, három, anyám haja,

asztalsarka, a dada,

fények. S aztán? Nagy setétség

megfogom a barlang végét

kopogtatok a falán.

Túlnan hallgat az apám.

Kongatnak takarodóra

kész egy másik, ronda nap

társaimnak sok-sok óra

nékem másfél óra csak

itt az idő nem parancsol

zsebkés: összecsukható

relatív, szólt egykor taknyos

nagybátyám, Szilárd Leó

várt Auschwitzban a kemence

ránk, s ő végleg elfutott

lett inkább a sors kegyence

Einstein Albert asszisztense

míg nekem csak Recsk jutott.

Késő este már az ember

csizmája felett lebeg

fenn a légben – két hüvelykkel

négy hüvelykkel – egyremegy

s hirtelen a lényegesre

gondol: mit miért csinál?

Tegyek végre pontot Recskre,

ne kívánjak élni már?

Annyi jóbarát küzd értem

küzdjön mindegyik, csak én nem?

Mit gondoljak, mit akarjak

hogy túléljem? hogy meghaljak?

Melyik a tisztességesebb?

(A recski fogdán, 1952)

Nyugat-Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.

Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:

nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa

s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.

Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,

ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;

szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek

s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.

Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,

tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,

akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,

mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.

Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán

mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.

Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,

nézik magukat néha; s alig öregszenek.

Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,

nem tudják, Bismarck mit tesz s Khártumért ki hibás,

míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,

majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.

Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő

s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,

a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaide-ből,

a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.

Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –

füstös kocsmán, hol láncon lóg a petrol-világ,

s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,

köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.

Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban

s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,

nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan

s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.

S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem

s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után

elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel

s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,

hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,

feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,

s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra

és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,

lettem alattvalója a holt Viktóriának,

magam is boldog hulla, nem élő pária

s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,

te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!

Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,

melyet véresre rúgtak és némán szavalom,

hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam

ellen és rímeimben még holtam sem hagyom,

s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,

míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,

s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,

de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Monológ életre-halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret

vizes fejjel, beomló ég alatt

taposni őszi fasor avarán:

e földön úgy szerettem járni én.

Vagy mint utas idegen városokban,

ki első este sétaútra megy,

ide-oda fut, néz, nem tud betelni,

megizzad s boldog révületben érzi,

hogy álmainak városába ért,

hol minden új: a kirakatok fénye,

a kávéházi italok színe,

a sok sétáló – mintha ünnep volna –

s a szabadság vad kakukkfű-szaga

s vágyik maradni már itt mindörökre –

mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,

páratlan, ritka s múló fenomén.

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,

először és utólszor látod ezt.”

Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel

és szóval láttam, mintha reggelig

meg kéne halnom – és mindezt azért,

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen

nem lesz barát, se bor, se ébredés.

Érez így más is, de agyába gyűri.

Ám én a homlokomban hordtam ezt.

Súgólyukából tudatom csak egyre

fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”

S e szikra itt a nemlét vasfogói

között, a lét csodája, hogy vagyok,

a pusztulás fogatlan állat-ínyén

még felvillanó szentjánosbogár,

az ellentétek izzó sistergése

s az elmúlás örökös, csontig vájó

tudata: ezek adtak életemnek

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,

ezek tettek bolonddá, mámorossá,

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó

kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,

reáfonódva, úgy öleltem át

minden fogalmat, tárgyat és személyt,

mint részegek a lámpaoszlopot.

Így lett világom szép. A csillagég

gobelinekkel tapétás múzeum,

a tér három dimenziója körben

élmény-bálákkal telt raktár, ahol

órám számlapja tizenkét személyes

terített asztal s másodperceim

nehéz mézcseppek csöppenései.

Így lettem én a föld szerelmese,

a nagy rajongó, felhők Rómeója,

holt városok alatt a trubadúr,

gót csipkedíszek faragója rímben

s éjféli fürdés pogány ünnepének

mezítlen papja, míg időm lejárt

s eltűntem én, a múló fenomén

a fenomének örök tengerén.

(Recsk, 1952)

Búcsú Recsktől

Zárószót kértek tőlem? De mondjátok, mely titkot

hoztam magammal Recskről, amelyet ti nem tudtok?

Én nem szólhatok másként, csak a magam nevében:

tegyetek tanúságot, ha igazat beszéltem!

1.

Hol kezdjem el? Velünk volt

mindvégig a természet,

a szférák dobhártyámon

folyton-folyvást zenéltek,

az ég alatt s hegyek közt

könnyebbnek tűnt a rabság,

mert fejemen hordhattam

a naprendszer sisakját,

kék szikráit a Vénusz

szemöldökömbe szórta,

a nap télen bőralma

volt, nyáron tubarózsa,

az eső szürke nyílhegy,

halványzöld dárda máskor,

egy füst-fekete esten

üvegnyaklánc a zápor;

s a Shakespeare-i nagyerdő

a rekettyebokrokkal!

csillár s zuhany volt minden

fa, ha rátámaszkodtam,

lábamnál a frissen tört

kék andezitre száradt

két csepp vérem: kitépett

katicabogárszárnyak,

s a hegy felett keringő

roppant sas! felnyújtottam

karomat, hogy behúzott

karmába kapaszkodjam,

a vadalma Calvados-

íze, a februári

kopasz bükkfák rügyektől

rózsálló koronái,

a főn simogatása

s vele a hamis képzet,

hogy van reményünk, mert a

Nyugat nem rothadt még meg,

a kis, bugyborgó forrás,

mely nyamvadt arcom képét

megszépítette, mert Recsk

nimfája csupa részvét,

a földi mogyorónak

mondott gumó: bekaptam,

ha ásómnál felvillant,

kettős adag agyaggal,

s a fák! a fák! fűrészek

és balták csattogása

között a kidőlő fák

szívtépő sóhajtása.

Hallgattam őket s bennem

megszelidült a bánat,

te mégy előttem, mondtam,

és én jövök utánad.

2.

Sosem tartottam Recskig

testemet külön számon.

Én intézkedtem. Most ő

intézkedett magától.

Megpuhult a szakállam,

a bőröm kőkemény lett,

és zsibbadoztak benne

az idegvégződések,

ha gúzsbakötve ültem,

ha talpaltak, ha vertek,

ötven kilónyi húsom

kis bunkerébe beljebb

csúsztam s fájdalmam tompább

lett, és mikor tíz hétig

szakadt az őszi zápor

s a víz hátamon végig

csorgott, s bár tudtam róla,

érezni úgy éreztem,

mintha esővíz folyna

a közeli ereszben.

Gyomrom, mint a nagy malmok

őrlői, megemésztett

mindent: vargányát nyersen,

rügyet, mohát, fakérget,

a boróka bogyóit

meg az encián édes

gyökerét; ha mozdultam

az izmaimra fékek

tapadtak, mivel testem

nálamnál jobban tudta,

hogy a szabotázs éltet

s éhenhalat a munka;

kifele zsugorodtam,

durvultam, kövesedtem,

míg forró, láthatatlan

kénlángok égtek bennem:

felfogtam minden hangot

két Dionüszosz-füllel,

de amikor aludnom

kellett, megsiketültem;

szemem reflektorfényét

soha senki nem látta,

belenyúlt a holt térbe,

mint tengeri rák csápja;

s a szaglás! ott pihentünk,

állókép az erdőben,

ha jöttek az ávósok,

megszimatoltuk őket

száz lépés távolságból,

vadászokat az őzek; –

de mit beszéljek erről

tovább? Egyszerre lettem

extro- és introvertált,

érzékeny s érzéketlen;

s megtudtam közben azt is,

hogy sok-sok tagú testem

titokban összeesküdt,

hogy megmenthessen engem –

engem, mondom, mert azt is

megtudtam, hogy, míg élek,

ketten vagyunk: testembe

beletársult a lélek,

s bár minden porcikám jó

barát, fegyvertárs, testvér,

én nem vagyok az összeg,

mert több vagyok a testnél.

3.

Nem volt tollunk, se könyvünk,

hír és levél nem ért el,

beértük a csajkával

s egy szalmazsák felével,

besúgók és hajcsárok

közt éltünk; rúgtak, vertek,

éheztünk s dideregtünk

a meszesgödör mellett,

heti hétnapos munka

és reménytelen holnap –

összenéztünk s azt mondtuk:

te is élőhalott vagy.

És mégis – mi tartotta

legtöbbünkben a lelket?

Akkor még csak sejtettem,

most tudom, mit feleljek.

4.

Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,

s a zsarnok állam megkötött: annyi hatalmad és jogod

mindig marad, hogy szabadon választhass jó és rossz között.

E választás a menedék, ahol megőrzöd lényedet,

a fellegvár benned, melyet az ellenség be nem vehet,

hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.

S hogy mi a jó és mi a rossz? a kérdés itt kint nehezebb.

Benn egyformán mezítlenek voltunk, rabtartók és rabok.

A rossz? Egy csajka ételért szomszédaidat besúgod

s megfeketedik a pofád, mikor zabálod a babot.

S a jó? Őrizd meg emberi méltóságod s nyugalmadat!

Segíts, vígasztalj, bátoríts! Oly sok tennivalód akad!

Nagylelkű légy és jószívű! Meglátod, milyen kellemes

és könnyű! S ha nehéz neked: légy puszta önzésből nemes,

s értelmetlen életednek nagyhirtelen értelme lesz.

A jótett készpénzzel fizet, s a helyszínén. Felnéznek rád

bajtársaid; a porkoláb elsápad és belédszeret

a besúgó. S ha senki sem néz s lát: akkor is melegebb

vagy télen rongyaid között és nyáron izzadság helyett

melledről hűs harmat csepeg. Örülj, mert vissza így adod

a kölcsönt, mit lelked kapott a testtől. Most a szellemed

a mozgató s az éltető; vagy, hogyha pontosabb vagyok,

a szellem szellemed felett. Mert attól nem leszek nagyobb,

ha léghajóvá dagadok és híg egyéniségemet

hígítom, amíg szétreped, ahogy Arkübasev vagy Gide

hitte a század elején. Az önimádat nem segít.

Ne azt ajnározd, mit neked a természet már megcsinált,

az emberforma bestiát; fogadd el s gyorsan menj tovább,

mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.

Hogyan? Bonyolult a világ. Recept kell? Azt meg nem adom.

Ha nem tanultál etikát, ha ítéleted ingatag,

vedd elő az esztétikát, vagy ízlésedre bízd magad,

avagy csak éppen nézz körül és tedd fel a kérdést: mi vagy?

az inkubátor-környezet mélyén kiköltött kiscsibe?

Rousseau, Marx avagy Rosenberg üstjének kozmás csirize?

Pavlov megkínzott kuvasza, melynek szájából dől a nyál?

Skinner patkánya, amelyik csak piszkálásra reagál?

vagy ócska rab, kiben maradt egy kevés szabad akarat,

amivel tisztességedet megvéded, de nem magadat?

Így töprenghettünk volna Recsken.

Átéltem mindezt magam is; de csak utólag összegeztem.

S nem összegeztem volna én

semmit, ha börtönbe nem tesznek, hol végre gondolkodni kezdtem

már túl az élet közepén.

5.

Tanulságnak mi volt a legszebb?

Ahogy érzéki vágyaim

elhagyták a kifosztott testet,

s nem hagyott el a szerelem,

Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folyton előttem,

ha be is hunytam a szemem,

hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s már önkívületben

velem maradt a szerelem,

a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg nem éget,

nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyek hányadéka,

nem nemi szervek váladéka,

nem Boccaccio, de Dante,

Apollo s nem az alvilág.

Meneszd a búsba Freud Zsigát.

6.

A szenvedés. Már rég kijárt nekem belőle egy adag.

Örökké torzó maradok, ha át nem adom magamat.

Volt, ki úgy szürcsölte hideg árját, mint a forrásvizet,

más elnyúlt, mint a tetszhalott, míg más örökké jajgatott.

Hátranézek s szégyenkezem, amiért könnyebb volt nekem,

mert minden kínom és bajom elzsibbad, ha megverselem.

S ha nem zsibbadt? Lázongtam s ezt mondtam: mindez mit ér nekünk?

jobb lesz Magyarország attól, hogy oly sok éve szenvedünk?

Felejtsük el, mert Recsk letűnt. De tanuljunk belőle:

jobb lett az ország, ha ugyan mi jobbak lettünk tőle.

(Budapest, 1954)

A vadkacsa

(Részletek egy verses önéletrajzból)

Bevezető

1.

Szoktál-e ülni nagy víz mellett,

hogy megforgasd a kavicsot

és keresed-e, mint a gyermek,

az áttetszőt, a rózsapettyest,

a seszínűt, a vérpirost?

2.

Felkelsz-e májuséjszakákon,

mikor nyílnak az almafák

és fojt-e sírás, mikor látod,

milyen fehér ág mellett ág,

olyan fehér, hogy olvadt fémek

s a gyermekkori első fények

fehérségénél is fehérebb,

fehér, hogy még a holdsugár

is szürke, mely mögötte jár?

3.

Szeretsz-e bárányfelhőt lesni,

amint alakját ölti-veszti,

s megjegyzed-e, ha láttál szépet,

várkastélyt, csipkét, emberképet,

szarvast profilból? Vagy talán

emlékszel még a nagy, csodásra,

mely, mint egy ősi hüllő váza

feküdt az égen – pettyek száza –

s ejtett egy este boldog lázba

931 nyarán?

4.

S át kávéházi ablakon,

utcán, parkokban, piacon

szoktál-e nézni arcokat?

És vonz-e tartás, mozdulat,

hang, szín s minden, mi emberi,

hogy szíved szerint azt kívánd:

bár a halandók ezrei

jönnének – néhány milliárd –

s te elnéznéd titkon s a port

nyelve, a roppant libasort?

S ha közelednék már a vége,

felhördülnél: nem elég néked,

jöjjön öt újabb nemzedék,

s ott bámészkodnál egyre még,

ha nem tudnád, hogy ifjúságod,

mint egynapos légy, száll tova

s hogy törzsvendéget még nem látott

e földi garni-szálloda?

5.

Forgatsz-e otthon olykor atlaszt,

csak úgy kedvedre, hasztalan,

hogy megkeresd még egyszer Madraszt

s a partfokot, hol Ceuta van?

Örülsz-e, hogy a Himalája

jobbján buzognak bő vizek

s az Arafura tenger tája

oly kék és annyi szép sziget?

Vidulsz-e a zöld szín haragján

a New England-i partokon,

vidulsz-e rajta mint smaragdján,

s a Massif Central sárga vázán

úgy mint topázán Harpagon?

S míg jársz mappádon erre-arra,

feléled-e a rajz, a holt?

Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa,

kék vásznon Izland rozsdafolt,

merülő mérőón a Nílus,

súlygömbje kék: a Tana tó,

a perzsa part csúcsíves stílus

s disznósült csonttal Borneó?

És míg mappádat így fogod,

nem tör-e rád a csendes bánat,

hogy mindezt látni nem fogod,

hogy mindezt talán sose látod,

bár ősi jussod és jogod,

családi kincsed, egy világod,

házad, hazád és otthonod?

6.

S végül: – ha múzeumban jársz

alkonyatkor, záróratájt,

megállsz-e olykor egy-egy képnél

vagy néha egy szobor alatt,

melynek modelljét szívesen

ösmerted volna még magad?

Megállsz s lehántasz – mert most mást

nézel, mint a műalkotást –

stílust, egyéni jelleget,

pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit

az alkotó még beletett

hízelkedéstől sellakkig,

amíg az ember fellebeg,

ki a képmásban bennlakik?

7.

Ezt ifjú indiánnak nézném:

a bőre fényes terrakotta,

tűnődve jön a járda szélén,

csomagjait egy láma hozza –

vagy véld talán örmény kalmárnak,

ki bíborban s brokátban járhat:

bronzarcát kéjvágy marta ki.

Mint hosszú siklók csavarodnak

kontúrja mentén karjai.

A keze finom, ajka széles:

alattomosnak tartod? Tévedsz.

Mély szájszögében halk derű.

Füle elálló, kacs-szerű.

Lorenzo ez, a Nagyszerű.

8.

Egy sápadt ügyvéd, Cicero,

márványtorokkal így beszél:

– „Öcsém! köztünk marad a szó,

mert mind eladó, aki él.

Az ember előbb füllent, lódít,

aztán rágalmaz, mocskolódik,

hamisít, sandán szövegez,

majd csal, lop, veszteget, felbujt és

a tisztesség s a vagyongyűjtés

áldott öblére beevez.

Így lett belőlem híres, bátor,

legyőzhetetlen nagy orátor,

ki védtem a köztársaságot,

míg csak Pompeius megvásárolt –

mit akarsz tőlem? Zeus isten

segítségével (és ha nincsen:

a magaméval) sokra vittem

– e szobrom is jó helyen áll –

az igazságról kérdesz itten?

Vakító és mihaszna fény.

Mikor Rómában kamaszok

vitáztunk (képzeld: havazott!),

akkor hallottam róla én.”

9.

A harmadik a Capitolon

lovagol ezernyolcszáz éve.

Ha szólok hozzá, meghatódom

és reszketek. – „Fajtánk reménye,

és büszkeségünk, sztoikus

császár, Marcus Aurelius,

bronzisten, kin a patina

nemesebb, mint a platina,

aljasság, vakhit, babona

ellen bölcsész és katona,

aki magányod magasában

trónoltál rideg-egyedül,

ott, hol már istenek sem járnak

és sárgarigó sem fütyül:

császár, kit bűzhödt két kezével

nem piszkolt be a hatalom,

s ki tudtad, hogy az erényért nem

jár dícséret, se jutalom: –

mit mondhatok, mit kérhetek

mást tőled e hitvány táborban,

mint vígaszul egy csipetet

etikádból, hadd adagoljam

nap mint nap másnak és magamnak.

És hogyha itt éhenhalatnak

vagy mindjárt agyonvernek is:

még az utolsó percben is

elégedetten ízlelem

a becsület

mézét kiszáradt ínyemen.”

10.

A Louvre falán ül egy hölgy

s mert mar a szerelem,

hogy megöleld (s ha nem, megöld),

átlépsz a kereten.

Sikolt a donna s elpirul,

ott ült a lomb alatt –

sipító hangja elgurul,

mint cérnagombolyag.

A lány fut s én a lány után,

a sűrűségbe tart.

A park: nyírt bokrok közt utak,

Le Nôtre féle park,

és kis, sudár szökőkutak,

mint hüvelyből a kard.

Beérem. Rizspor nem kevés

esett rám róla. Ím:

ez ő. Ruhája szürke és

eperkrémrózsaszín.

Kis Ámortemplom, benne mécs,

tó, fák, pad: ez a szín.

Féltem: mohó lesz, mellbeteg,

makrancos és hazug.

De nem. Üde leánygyerek,

mélyvizű, tiszta kút.

Csak fátylas hangján érzek egy

kevéske mélabút.

(A bú! Nőn, férfin, díszleten:

e búnak leng a bája.

A faunok szobra mind nevet,

de mintha szívük fájna.

Míly hegedős a szín megett

hozott ily bút a tájra?

A hegedős! Túl közel áll,

túl közel jár vonója.

Ne hallgasd őt: ezért a bál,

ezért a maszk, a móka,

ezért oly víg a táncterem

és halálos a szerelem,

bár csak habcsókok csókja.)

Egy padról a füzek alatt

vizsgáljuk a tavat,

hol fénydárdák aranylanak,

gyűrűznek kék vizek

s unatkozó aranyhalak,

mint lomha péniszek.

A lány szól: – Szép vagyok s bohó,

de vár a kor s a könny.

Mily mély a víz! Mily kék a tó!

Az élet szennyözön.

Együtt meghalni lenne jó.

Mit szólna ehhez Ön?

– A bokrok közt – mondom – csodás

szénakazal ragyog.

– Ott lenne a marcangolás?

Uram, én szűz vagyok.

– Akkor nem lesz, csak hangolás,

nem vágta, csak barangolás,

játszódás, pedzés, lantolás,

az is csak úgy-ahogy.

– A pengetés nekem kevés,

jobb lesz a ringató.

– Úgy én az úrlovas leszek,

a hölgy a hintaló.

– Úristenem, miket fecseg.

Jöjjön, mert vár a tó.

Magamhoz húzom dobogó

szívét. A nap lejárt.

Az ég viola lobogó

s mint esti szerenád,

egy messze hárfa zokogó

hangján zsong-bong a rokokó

az őszi kerten át.

11.

És így tovább, míg eldől, széna

lesz nászi ágyunk, vagy a tó?

Így próbálkoztam könnyedén a

példával, mi a vízió,

miként ébreszd őket, barátom,

kik éltek őseink korában

s kiket nem ért már senki sem,

mert egy kakasszóval korábban

rebbentek szét a semmiben.

(Kistarcsai internáló tábor, 1950)

Első rész

Si nequeo flectere superos

Acheronta movebo

Vergilius

Ha az istentrónt el nem érem,

úgy fellázítlak, Ákheron.

Repülni kezdtél, költeményem,

hagyj most a földre szállanom –

amit tőled kérdeztem éppen,

magam vagyok a válaszom.

Mert én vagyok a térképnéző,

az utazó, az arcidéző,

aki a múltba belelát,

s ki, ha az idő jobban késne,

mindjárt mindenből kőbe vésne

relífet, szobrot, kámeát.

A fénygyűrűket, mit az ember

a nyárnapon lát csukott szemmel,

én úgy néztem, mint más a filmjét,

mint kedvenc filmjét, melyhez ismét

betér, ha van rá alkalom,

s a rigófütty, a reggel hallott,

bennem napestig elcsavargott

s mosoly marad az ajkamon.

Mihelyt egy régi könyvtárt látok,

nem habozom és nekilátok,

lefekszem benne a padlóra,

nem bánom, ki a ház gazdája,

és hívhat asszony, csenghet óra,

enyém az üdv, a hír, a pálya:

régész lettem, ki piramis-sírt

talált és éppen bemegyen

az emberek neméről friss hírt

szerezni bűvös jegyeken.

A múltkor kedvesem hajába

hajtottam le a homlokom.

Szőke hajának minden szála

úgy csillogott a nyárnapon,

úgy villogott, fénylett, keringett,

akár megannyi bolygópálya

az asztronómus-atlaszon.

– Ez itt a Vénusz ívelése,

szikráit mind nekem dobálja,

gondoltam s pezsdült szívverésem,

ez üstökös hiperbolája,

zsarnokhalált hoz, mondják, s pestist

(mikor érjük meg végre ezt is?)

s ha a kedvesnek nincsen dolga,

napestig így játszódtam volna.

De ennyi sem kell, hogy a léttel

beteljek, mint egy díszebéddel,

elég egy rím, a szilva hamva,

egy kaleidoszkóp, egy bogár,

vagy üss le, zárj be, hagyj magamra

s vagyok a bűvös sötétkamra,

mely képet-képre exponál.

Ezt vágyom, lám, még most is fújni,

s a nap világa csak egy ujjnyi,

jön a sötétség, bő palást,

fel a koturnuszt! le a maszkkal!

Jöjjön, ki felment s elmarasztal:

magamtól teszek vallomást.

(Sötétzárka, Recsk, 1952)

Második rész

Én nem szoktam meg semmit itt lenn,

hol minden új és egyszeri,

s míg más rendszert talált vagy Istent,

lettem zord bútor közt a kisded,

ki fejét mindig beveri.

De így nem lettem szürke rabja

a mának, sem a gát lovagja,

ki hasznot les, tapos, figyel:

a metafora mindig jobban

érdekelt, mint a karrier.

Énem nem illett semmi sorba,

mert szögletes volt, csillagforma,

nem síma szabvány; sose fért be

rekeszbe, pártba, kartotékba,

de önmagából jött a fénye.

A kollégáim kinevettek

vagy öklüket rázták felém,

közösségükből kivetettek:

így érkeztem a kivetettek

mélyebb közösségébe én.

Nem lázadás volt - ez a lényem,

s ha ellankadtam, hogyha féltem

s éreztem: friss seb súlya húz,

magamhoz és a mindenséghez

kaptam – földjéhez Anteus.

Ki ismeri így a világot?

Rajtam kívül ki tudja még,

hogy télen az esőgiliszta

olyan csavart s oly lilakék,

mint egy nyomás szardellapaszta?

S ki az, ki kevesebbszer nézte

óráját, mint a Szíriuszt?

Bokrok mögé ki esett térdre,

hogy észrevétlenül hallhasson

két hároméves kisfiút?

Közös cellám van egy egérrel.

A percet tudom, mikor ér el

társbérlőm a pszichikai

döntéshez, hogy a kenyérmorzsát

ujjam közéből kapja ki.

S az ó kocsmákat, mély pincéket

ki ismeri oly jól, mint én?

Száz tájról ki tud ennyi étket

s keveri, pontos tűzszerész,

mindhez ráillő fűszerét?

Volt egy kőfindzsám – sírom vissza –,

melyben mór s indonéz teákat

pároltam, mint az alkimista;

égett szeszekből és borokból

Párisban lettem dupla doktor.

De félre tréfát! Mennyi embert

szerettem, kik viszontszerettek,

s most sem felednek engemet:

kik mindig kéz a kézben ültek,

a drága néger öregek,

Aleppó mellett Pál diakón,

Friscóban két sziú diákom

s az eszkimónő Kodiákon: –

szemfényük most is felderül,

ha képem bennük felmerül.

S ki az, ki ennyiszer idézi

s úgy tükrözi, mint elfolyó víz,

az emberek múlt dolgait,

mintha III. Amenófisz

napjától kortárs volna itt?

Ki tudja, mit hitt egy eretnek,

mint telt napja egy vizigótnak,

Athén utcáin min nevettek,

s ha haldoklott, mily víziókat

látott a régi római?

Ha rámjön itt a börtönbánat,

megnyergelem a Pegazust,

költői szkizofréniámat

s ülve hasadt, bár ép tudatra

szállok elsüllyedt mélyutakra.

Tegnap a Posilyponon

boroztam; Caesar kora volt.

Magamban ültem, úgy toroztam

érted, Catullus, ifjú holt.

A könnyem patakokban folyt.

Ma is vizes a köpenyem.

De este újra elmegyek:

ha majd az őr a lámpát oltja,

a deszkán összekuporodva

hallom a castrum kürtjeit,

és míg beszélünk, nézve-nézem

szemedbe omló fürtjeid

setétjét s homlokod fiús

fehérségét, költőm, vezérem,

Vergilius! Vergilius!

(A recski fogdán, 1952)

Harmadik rész

Így folytak össze élők, holtak,

gyöngének ez adott erőt,

mert öcséim a hegyek voltak

és húgaim a szálfenyők.

A szépség útján Schiller unszolt,

Byron nyitotta ki szemem,

házitanítóm Erazmus volt,

Voltaire az első mesterem.

Vendégek szombat délutánra

mézeskalácson s óboron

Anatole France Ernest Renannal,

s Rabelais az orvos-sógorom.

Fogam közt Heine cukra: tőle

lett édes és fanyar a szám;

párnámon Shakespeare, Dante, Goethe,

Euripidész, Lukián.

Elvenni ezt senki se tudja,

s a foglár hiába kínoz:

tőlem nem tágít Zénó, Buddha,

Csuáng Czö, Plátó, Plótinosz.

Sem tőlük én, mert hűnek lenni

könnyű. Árulni nehezebb.

– Légy hű – szólított meg mindegyik,

mikor megfogta kezemet.

Légy hű! De mihez? A Fasorban

ballagtam, kisdiák – de rég

volt már – s cipőm orrához sorra

koppantak a vadgesztenyék,

lihegtem, pirultam, szívemhez

emeltem a tankönyveket

s megesküdtem rá, hogy nagy ember

és még nagyobb költő leszek.

Tíz évvel később ezt vallottuk

ifjak: míg sírunk eltemet,

híven szolgáljuk s el nem hagyjuk

a szépséget s a szellemet.

Légy igazi s valódi – mondtuk

harminccal, mint a hitvallók.

Költő vagy? Állj fel a valóra,

amit ígértél, váltsd valóra,

mutasd valódat, írj valót

és igazat! A nők is benned

találják meg az igazit,

igaz légy és, ha kell, az ember,

ki a világon igazít.

Hogy az ötödik évtizedre

mi lesz a mottó, nem tudom;

csak azt tudom, hogy ennyi fegyver,

könyv s gondolat kell az uton,

hogy a reánk omlott salakban

keresse céljait az Én

magánál feljebb s magasabban

e század szörnyű közepén.

Emlékszem, mikor meneteltünk,

amerikai katonák,

és már vagy húsz mérföldet mentünk

a hév trópusi napon át:

George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,

a mormon vizet keresett,

az Istent szidta Teddy Rowland,

Wilbur elájult s elesett,

Lepaitret, a század bikáját

ketten támogatták, míg én

Árisztótelész Etikáját

olvastam a sor elején.

Avagy itt Recsken, tavaly télen!

A szörnyű munkanap után

ott kuporogtunk, fázva, éhen,

szalmánk zsákvászon huzatán,

a többi némán dőlt hátára,

szemük kinn járt a semmiben,

vagy vackukon négykézláb állva

a kondért lesték mereven,

amíg mi – száznegyvenből négyen –

vitáztunk, hogy a női test

mért zsíros minden Rubens képen,

s milyen lehetne Budapest

új városterve, rendezése,

és Goethének mért csúf a gót –

s nem is méltattuk említésre,

bár tisztán láttuk s férfimód,

hogy tar mongol fejével szemben

az éhhalál bálványa néz: –

hányszor jutottál az eszembe,

jó Henri Stendhal, Milanese,

s ahogy a Nagy Had, holtraváltan,

rongyosan s fázva menetel,

te meg simára borotváltan

sétálsz velük és jegyezel.

Ki győz? A cár vagy Bonaparte?

A lőszer a Memelig tart-e,

velük pusztulsz-e? Egyremegy.

Csak az, mit erről feljegyeztél,

maradjon meg: a műremek.

Vagy e félév a fogdán itten.

Naponta egyszer ehetem.

Csontvázzá fogytam. Szívem minden

lökését érzem mellemen.

Fűtés nincs, takarót nem adnak,

fekhelyem deszka, kőkemény,

és így vésődik fel agyamban

– mert papír nincs – e költemény.

Olykor pánik fog el, hogy éhen

veszek vagy elpusztít a fagy,

s mint érc beomlott bányamélyben,

e vers agyamban bennmarad.

De nem hagyom. A mestereknek

kezét csuklómon érezem

s mint ordas eszmék éjén bolygó

embernek, ég a mécsesem:

sosem húnyó, de csak hunyorgó

szegényes mécs: az értelem.

S remény, a jóremény utószor,

hogy helyettem e pár futó sor

koromról s rólam vallani

révedbe ér, utókor. És ez

bús érdememre nem kevés lesz.

(A recski fogdán, 1952. december)

Újszülött fiamhoz

1.

Az ablakhoz viszlek. Besüt

a januári nap.

Hadd nézlek, pöttöm újszülött:

a fénybe tartalak.

Anyádra ütsz-e vagy reám?

Keresem, kutatom:

kettőnk közül ki jön veled

a földi utakon?

Vagy választásod szuverén:

nem kell sem ő, sem én,

hogy szabadon és biztosan

járhass e sártekén?

S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,

hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglifet, karcokat?

Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét,

hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét,

ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,

egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött?

Nevető ajka szögletét ugyan mely televíziós

adón küldte apámnak és neked egy szőke vizigót,

s hogy ráismerj, ha arra mégy, Ur városából ki adott

egy tervrajzot tenéked és a Szfinxről egy képeslapot?

Vörösmedve vadászatot, halak villanó iszonyát,

fehér holdszarv vadkanagyart s az esti erdők uszonyát

ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked,

s mily időgépen érnek el minket az elmúlt ezredek,

hogy Budapesten láthatom József szép barna szemeit,

miket Thébában megcsodált Amenófisz, a negyedik,

s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a setét

asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse vándorösztönét?

2.

Töreti Titus Jeruzsálemet

de fenn Ben Ábrahám –

avagy Ximenes vívja Granadát,

de fenn Ben Ibrahím –

mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer

halál között se fél

és szomjan, vérbe fagyva, társait

vidítja, küzd, mesél.

A fellegvárból megmenekül és

élhetne jól, de nem

hagyja nyugodni harminc éven át

a halálfélelem.

„Most túl leszek” – haldoklik vacogó

foggal, szinte örül.

Halálfélelmét a dédunoka

szerzi meg örökül.

Orvos Fezben s bár nem győzhet soha,

mindig döntetlenül

vív a halállal, míg ágynak esik

s amaz marad felül.

A fia rabbi lesz. Talán a hit

hoz majd vígasztatást?

Majd áttér, mert a Talmud nem ígér

biztos feltámadást.

Utóda visszatér, fél és iszik,

de minden bor kevés

neki; az unoka csontvázat lát,

ha a tükörbe néz.

„Mindenütt koponyák és koponyák!

Ha csak egy koponyát

lefesthetnék, mindjárt elkergetném

álmaim iszonyát.”

De ecsetet a jámbor óhitű

nem forgathat, tehát

megőrül s nemlétező ecsetét

énnékem dobja át.

Én már tíz éves fejjel festenék,

de tehetségtelen

vagyok a rajzhoz; festményeimet

ezért csak képzelem: –

de mert képzelt képekkel egy gyerek

betelni képtelen,

írni kezdek. Azóta szelídebb

a halálfélelem.

Ha örökségem netán rád szakad:

mi kell tőlem, gyerek?

Mozart vagy Botticelli? Hegedűt

vegyek, vagy ecsetet?

A Nílus-menti masztabában egy

elfekvő csípőcsont

fehér selyemlepkéje kétezer

év múlva szárnyat bont,

s ahol vízpartra tett korona áll,

Bagdad felé repül,

s egy perzsa nő méhén az embrió

puha ölébe ül.

Leány lesz. Keskeny csípője miatt

mindenhol megvetik,

s vajúdó kínban pusztul el, mikor

porontya születik.

De a fiú a szűk csontfolyosón

még éppen átoson,

s nyomott orrocskával végigbolyong

a kalifátuson.

S a végzetes csípőcsont száll tovább,

egy költő kapja meg,

ál-Izráili, ki íly derekat,

tengert s napfényt szeret.

Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl

Ceuta strandján, hova

lemegy minden nap s csípőjének most

a víz az otthona.

De tengerünk, a drága Földközi,

mit elvesz, visszaad,

nézd majd meg, fiam, anyád csípőjét,

e karcsú derekat,

s az enyimet. Akár az ikreké,

mert közös ősünk volt

a perzsa nő, az arab verselő

s az egyiptomi holt.

Lábán rétjén egy ember álmodik,

a nap világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik –

így alszom magam is,

apám aludt így minden délután

és így nagyapa is,

s így még egy, még egy s még egy nemzedék,

százharmincháromig.

Így láttalak ma reggel s szóltam én:

napom világa süt,

jobbkarja, mit szemére ráborít,

halántékára csügg,

két ujja játszik, lelke álmodik

és bármit álmodik:

nagy zsoltárunkból mégis visszazeng

az új sor Jákobig.

3.

Át ezredek homokján és ködén,

s három földrész felett

köldökzsinórodhoz egy római

vízvezetéket vezet,

holt nemzedékek véredényei,

cső cső mögött, melyek

üres sírgödrök ciszternáiból

hozzák a véredet.

Ami tiéd, készen kaptad: szemed

színét, az ösztönös

félelmeket, a szőrtüszők helyét,

szívedet, a vörös

szivattyút, hogy jól dolgozzék reád,

s aztán – ismert titok –

régtől túlterhelt idegszálakat,

de trigeminuszod

érckábelét s a kék alga tüdőt,

hol nem akad ködös

folt sohasem s veséid viola

szűrőit, hol fölös

homok szokott megbújni: jól vigyázz

késői örökös.

S palackba zárt hány régi üzenet

sodródik most feléd:

ezt ismered, és egyszer fejből is

elmondod szövegét;

azt nem érted meg, bárhogy betűzöd

s úgy úsztatod tovább

fiadnak titkos búvópatakok

hajszálerein át:

s olyik palackból két dzsin lép eléd,

két iker óriás,

egyformák s unszolnak: válassz közöttük,

válassz, de jól vigyázz:

hogy párnás cellában vagy színpadon

játszod-e Hamletet,

hogy orvgyilkost, mészárost, vagy sebészt

játszik a kés veled.

4.

Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén!

Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én.

Tehetetlen apád vagyok, szavam, erőm, nevem nem ér,

kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér,

melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött,

s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök,

csak a determináció siratófalán döngetek

hiába, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek,

mert hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket,

kromoszómákat, géneket s mindazt, mit még nem sejtenek,

térdelve, sírva kérhetek istent, tudományt, végzetet

és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett

sugárzást, bűbájt, jóslatot, rejtelmes csillagképeket

s minden plátói ideát, mely a világűr tetején

rezeg elérhetetlenül s hűvösen, mint a sarki fény,

vagy szólíthatlak titeket, ha ily néven nem sértelek,

ősök, hamv-vedrek, szellemek, volt és elsüllyedt életek,

zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek:

ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég,

hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb.

S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó,

ki nem tudom, mi jó neki, mert nem tudom, hogy mi a jó,

akarjam-e, hogy csendesen éljen s ne lásson túl honi

Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi?

vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót,

érzelmes utazást s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót?

hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát?

vagy inkább arab rációt, hogy téged nézzen, külvilág?

hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet,

vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszhat, mint a németek?

A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát,

érezze és vérezze-e a lét minden hevét-fagyát,

vagy legyen százszor bölcsebb és legyen ezerszer ostobább

és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát?

Legyen hívő, mint anyja és vezérelje az ideál,

az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte jár,

s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb,

hogy éjben áll és nincs ösvény, se csillagfény, se mécsvilág?

vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én,

elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén,

hol semmi más a becsület sírgödréhez nem visz haza,

csupán a kategorikus imperatívus kompasza?

5.

Itt állok még az ablaknál. Besüt

a januári nap.

Hadd lássalak, pöttöm, piros legény:

a fénybe tartalak.

Itt állok veled, nézlek,

de alattunk a hegy,

onnét jöttünk – az élet

s a halál titka egy.

Fenn állunk, mint a hősök,

alattunk a legyőzött,

a porba tiprott ősök;

a felsőket szerettük,

ápoltuk és temettük,

az alsókat feledtük –

egy egész hullahegy.

A mélységben rejtelmes ősnép,

de lábamnál az ismerős kép:

egy-egy bajusz, egy szem, a haj,

amott a csúcson állnak még –

azt gondolnád, mezítlen mellel

megyünk géppuska-fészkek ellen,

és így esik el rajta raj

és nemzedékre nemzedék.

Ilyen hegyen kell állanunk, fiam,

s úgy állok itt veled,

mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,

jött és emelkedett,

mikor terjedt a gáz s az emberek

fele már elesett,

s az élők a holtakra álltak,

hogy még egy percig éljenek.

Így állunk a holtak hegyén,

nagyszüleid, anyád, meg én,

ez a családi piramis,

olyan, akár a másoké –

ráfekszem egyszer magam is,

és jobbkezem majd nem borul

szememre úgy, mint Jákobé –,

de addig, amíg itt vagyok,

hadd nézlek meg magamnak,

emeljelek a csillagok

felé s tartsalak, míg a sors

engedi, hogy maradjak –

s ne félj! ha egyszer nem leszek,

akkor is mindig itt leszek

közvetlenül alattad.

(Budapest, 1955. január)

Hat Lorca-átköltés

Szűzlány a misén

A tömjénfüst viola nádkosár,

álomba ringat téged.

Ima fűzéredből harmat csepeg.

Bikaszemek kísérnek.

Dőlj hátra mély, sötét üléseden,

ne moccanj, szűz igézet,

s melled sötétzöld dinnyehéjait

add át a szentmisének.

Lovasember éneke

Kordoba.

Szívem messze otthona.

Iszákomban olajbogyó,

kancám lába szapora.

Telihold süt, mégsem érek

kapuidhoz, Kordoba.

Vérszín hold és éjszín kanca,

sosem érek el oda,

hol a halál leskelődik

bástyáidról, Kordoba.

Jaj, gyors kancám lába véres,

végtelen az út pora,

jaj, a halál előbb ér el,

mint én téged, Kordoba.

Kordoba.

Szívem messze otthona.

Szonett

Rezgő ezüst elnyúlt fantomja, mélán

nyöszörgő éji szellő szürke karma:

feltépte régi sebemet, majd némán

elszállt s vágyammal itt hagyott magamra.

Szerelmi seb, sugározz tiszta fényt rám,

vérforrásom te légy s az élet napja,

mély árok, hol elnémult filomélám

fájdalmam alá puha fészkét rakja.

Legyen szívem szédült zsongása mézem,

ha majd a vadvirágok közt kinyúltam,

s szépséged helyett lelked leng fölébem.

A kis csermely meg okkersárgán surran,

hol párás parti fűcsomók tövében

vörös vérem a vándor vízbe csurran.

Az út

Talpig gyászban merre halad,

vándorútján hova húz

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Sem Kordobát, sem Sevillát

nem érik el soha már,

Granadát sem, mely úgy vágyik

reád, messze tengerár,

álomittas paripáik

oda viszik el a száz

lovast, hol a sírkeresztek

közt majd egy se dudorász.

Szívében a hét halálos

bűn tőrével, hova húz,

hova megy és merre halad

a narancsszín egek alatt

e száz lovas andalúz?

Alba

Hajnal Kordobában

harangok szavával,

reggeli harangok

hangja Granadában.

Zendül a harangszó,

hallgatja magában

ahány spanyol lány él

panaszos magányban,

ahány lány él Alsó-,

ahány lány él Felső-

Andalúziában.

Libegő szoknyában

ahány pöttöm lábú,

ahány spanyol lány van:

gyertyát gyújt az úton

keresztfák aljában.

Kordobai hajnal

harangok szavával,

hajnali harangok

hangja Granadában.

Ignacio Sánchez Mejías torreádor siratója

I. Felökleltetése és halála

Délután öt óra volt,

pillanatnyi pontossággal délután öt óra volt.

Gyermek vitte le a fehér lepedőt

délután öt órakor.

Ott állt még a meszesvödör, mint előbb,

délután öt órakor,

s a porondon nem volt más, csak a halott

délután öt órakor.

Szél görgette a sok vatta-csomagot

délután öt órakor,

a műszerek nikkelére s a szondákra pára szállt

délután öt órakor,

viaskodott lelkéért már galamb meg leopárd,

délután öt órakor,

és a bikaszarv nyomával küszködött egy férficomb

délután öt órakor.

Mély húr hangja zendült s bongott, mint a gong

délután öt órakor,

csoportosan ácsorgott az utcasarkokon a csend

délután öt órakor,

s szállt az arzén ködharangja a porondon odalent

délután öt órakor,

izzadozni, olvadozni kezdett teste hava már

délután öt órakor,

amikor az arénában a jód lila szaga szállt

délután öt órakor,

és petéit mély sebébe belerakta a halál

délután öt órakor,

s a cirkuszban büszke daccal csak a bika maga állt

délután öt órakor,

pillanatnyi pontossággal

délután öt órakor.

Tolóágy lett koporsója, görgették a kerekek

délután öt órakor,

fülében tört sípcsontjai zenekara recsegett

délután öt órakor,

és a bika győzelmesen tipródott a homlokán

délután öt órakor,

s haldoklása bizonytalan szivárványt szőtt a szobán

délután öt órakor,

A rohadás mint az árnyék hajolt hozzá közelebb

délután öt órakor,

s fűzöld lágyékára lila kardvirágot színezett

délután öt órakor,

Sebeiben lángok égtek, láva volt a betegágy

délután öt órakor,

a tömeg kinn úgy szorongott, hogy beverte ablakát

délután öt órakor,

minden óra hallgatott

délután öt órakor.

II. Kiontott vére

Csak vérét, vérét ne lássam!

Fedje a hold fénypalásttal,

hogy Ignációt vérében

a porondon meg ne lássam!

Tárt ablak a hold az égen,

s tépett felhő-kendők szállnak.

Az aréna mellvédjére

ólomszürke füzek álltak.

Jaj, csak vért, csak vért ne lássak!

Emlékének gödröt ásnak.

Szólj a sápadt jázminoknak,

szólj, hogy ő is jázminsápadt!

Vért, csak vért, csak vért ne lássak!

Megy a lépcsős körszínházban

felfelé a torreádor,

fenn a hajnalt nem találja

és halálát viszi vállon.

Omló vérpatakba lábol

és szép testét nem találja,

csak vérét ne kelljen látnom!

Vére bugyborékol, lángol,

tele lett a porond üstje,

felfolyik a páholyokra,

végigömlik a korláton,

vérben áznak az ülések,

véres lett a vörös bársony,

mért kell omló vérét látnom?

Mikor megdöfték a szarvak,

szemet sem hunyt, meg se hőkölt,

riadt anyák borzadva

néztek fel az égtetőre,

reszketett a legelőföld:

könyörgött a néma csorda

az égi Vezérbikához,

hogy legyen haragjuk őre.

Sevillának nincs oly nagyja,

kivel méltán összevessem,

kard nem fénylett, mint a kardja,

szív nem dobbant ily nemesen,

mint az antik márványszobrok,

csupa arány volt és méret,

Andalúzia Rómája

csókolt homlokára mézet,

ötlet, élc volt szava sója,

mosolygása: tubarózsa!

S mily hatalmas viador volt!

Mikor a porondra lépett,

keze kalászt simogatott,

sarkantyúja vasat tépett,

s hogy ment végig a vásáron,

szemöldökén harmat fénylett,

s a halálban is míly rettenthetetlen

az elmúlás banderillái ellen!

Elaludt most mindörökre,

gyökér, pondró el nem hagyja,

virágszirom koponyáját

tolvajkulccsal nyitogatja.

Réten át s a tenger mellett

dalolászik vérpatakja,

bikaszarvon sellőt ugrik,

medrét vakon váltogatja,

száz patán át botladozik,

mint az állat hosszú nyelve,

mindent ellep

fenn a Tejút

mennyei Guadalquivirje mellett.

Ó jaj, ó jaj Spanyolország

sziklafalas, fehér földje,

ó jaj, ó jaj Ignáció

kemény vére, vérözönje,

ó jaj, ó jaj érverése

dalolászó csalogánya!

Csak a vérét,

csak a vérét meg ne lássam!

Mert nem fér el vérkehelyben,

sem pohárban,

nincsen fecske,

hogy feligya cseppről-cseppre,

hogy lehűtse, a zúzmarás

fénynek nincsen elég könnye,

nem elég a liliomok vízözönje,

sem a kristály hegyek minden

ezüstje, hogy őt befödje.

Nem akarom!

nem akarom látni többet!

III. Ittmaradt holtteste

A sírkő márvány homlok, alatta álmok nyögnek,

de hol a fodros víz s a didergő ciprusok?

A sírkő hátán hordja az idő tarisznyáját,

fa sarjad rajta könnyből és csillagkoszorú.

Én már a nemzedékek esőit láttam hullni,

kik mind kérve emelték fel vézna karjukat:

így akartak elfutni a sír gránit boltjától,

mely tagjaikat oldja s a vért nem issza fel.

Mert a sírban csak a köd s a gyom gyökere nő meg,

a pacsirta csontváza s a homály farkasa:

kapu a sírkő, honnét arénák sora nyílik,

a túlvilág porondja, melynek nincs körfala.

Ott fekszik kiterítve Ignáció, a délceg,

tekintsetek még egyszer testére. Vége van.

A halál halvány kénnel kente be bőrét; arcát

is átformálja, mint egy zord Minotauruszét.

Mert vége van. Esővíz szalad le szája ereszén,

s bordái horpadt kerítésén az őrült szél dühöng.

Kiomló vérszagától megrészegült a csorda

s a szarvasmarhák bőgnek s izzadtan párzanak.

Nos hát, mit szóltok ehhez? Egy néma hulla bűzlik,

előttünk fekszik teste, a gyorsan illanó.

Nemes forma, mely csupa párduc és rigó volt,

s most kút, mely véghetetlen lyukakkal lesz tele.

Kik merték halotti leplét összegyűrni?

Minden szavuk hazugság!

E ravatalnál senki ne nyögjön s óbégasson,

ne pengessen sarkantyút, ne cifrázza a gyászt!

Ne lépjen ide ember, csak tág, nagy szembogárral

és nézzük meg e testet, melynek nincs nyugta már.

Most lépjen ide minden keménykötésű férfi,

ki a lovat nyeregbe töri s a víz ura,

kinek bunkó a csontja, vad dalra nyílik szája

és fogain a nyárnap vet szikrát, mint a vas.

Ily férfiakat lássak most a ravatal mellett

e testnél, melynek minden gyeplője elszakadt,

most mutassák meg, merre s mily kapun menekült el

kapitányunk, akit a halál megkötözött.

Azt akarom, hogy jöjjön el a könnyek folyója,

mely lágy ködöket hurcol s melynél mélyebb a part,

vigye az ár s vezesse el Ignáció testét,

hogy a bikák bőgését többé ne hallja már.

Had vesszen el holtteste a hold körszínházában,

mely mozdulatlanságot színlel, mint szűzleány,

hadd tűnjön el az éjben, hol halak sem ugrálnak

s deres cserjéssé fagynak az elszállt illatok.

Nem engedem, hogy testét gyászkendőkkel takarják,

hadd szokjon a halálhoz, mely elragadta őt.

Eredj, Ignáció, ne hallgasd a szarvasbőgést,

eridj, megállt tenéked a víz, akár a part.

IV. Bolygó lelke

Nem ismer rád a bika, sem a fügefa,

lakóházad hangyái, meg a pejlovad,

nem ismernek rád a kölykök s a délután,

mert meghaltál s ez végleges.

Nem ismer rád a temető-aréna sem,

sem a fényes selyemlepel, amelyben semmivé leszel,

és szótalan emlékköved sem emlékeztet tereád,

mert meghaltál s ez végleges.

Jön majd az ősz: csigabigák fújják meg nyálas kürtjeit,

s a fázós borhegyre a köd aggatja szőlőfürtjeit,

de soha senki nem akad, aki szemed fényébe les,

mert meghaltál s ez végleges.

Meghaltál oly örökre, mint földünkön minden más halott,

minden halott, akit a világ elfelejt

s döglött kutyák szemétdombjára dob.

Nem ismer holnap senki rád. De versemben megzengelek,

hogy a jövőnek isteni tested báját én nyújtsam át,

hadd zengem messze földeken érett tudásod hírnevét,

hadd zengelek, ki arcodon hordoztad a halál ízét,

de egy gesztussal könnyedén elküldtél minden bánatot.

Nagyon soká lesz, ha ugyan születik még ily andalúz,

a sors kegyence, ily nemes, ily szép, ily karcsú, ily fiús.

Nyögő panasszal lényed tűnt varázsát így daloltam én

a szellőnek, a ciprusnak, az ifjú olajágnak.

Ez itt a vége Ignáció Sánchez Mejías siratódalának.

(Budapest, 1956)

Ötvenhat nyarán

Ezüstvértes leányok lovagolnak

a bárányfelhők zsúfolt ménesén.

A kertben lestük a bujkáló holdat

ma éjjel: Zsuzska, Pálóczi, meg én.

A Dunakanyar szebb most a Loire-nál.

Szavaink mögött folyton hallani

az erdő zúgását. Az ablakpárkány

szélén a fény apró gyöngyhalai.

Soha ilyen gyönyörű, ilyen áldott

nyarat! Lemegyünk reggeli után

a szérűskertek közt az ásatáshoz.

Ennél a kútnál ült Mátyás király,

és ott az árok, tele törmelékkel:

csupa vadrózsaszín tetőcserép.

Firenze házain nem tört el. Téged

öleltelek, Zsuzsa, vagy a reményt?

A nyaralók az utcán ránkköszönnek;

„írók”, súgják. Csupa baráti arc,

s elismerő szem. Kérhetünk-e többet?

Mindenki tudja, mért folyik a harc.

Renaissance! Hol volt, hol nem volt; és lesz-e?

Az ebédnél két vén komcsi. Alig

szólunk, de aztán kiülünk a gyepre

vagy húszan. Egy sincs közöttünk, akit

be nem rondítottak és meg nem téptek,

de a nagy fa alatt most mindegyik

elibénk önti a keserűséget,

míg rossz emléke szinte jólesik

már néki. Erre megnyugszunk mindnyájan,

Erzsi a fához áll és verseket

kezd mondani – éntőlem is néhányat –,

amitől a fiatalemberek

borzonganak kissé és elszégyenlik

magukat, hogy borzongnak. Ezután

Pálóczit kérik: adna történelmi

leckét; a végén azt mondja: talán

új helytartót remélhetünk Moszkvától,

és emberségesebbet, s így tovább.

Tízfelé hallgatok, míg vacsorázom,

s nem tudom, hogy eszem a vacsorát;

szobánkba Füsi Jóska jön be; éjjel

magyarra fordította az egész

Mains salles-t; most felolvassa nagyon szépen;

kár, hogy Sartre számunkra agypenész,

de nem Füsi: kezdjük tehát Herderrel,

és végezzük Dantéval; azután,

alighogy nekikezdtem e versemnek,

az ablakon két szentjánosbogár

s Moldova jön be, hogy megismerkedjék

velünk. Most meg itt fekszünk a setét

szobában s bár nagyon közel a reggel:

Zsuzsa nem akar aludni, sem én:

minek is? Nem vagyunk már többé árvák

e földön s mért mulasszam az ilyen

percet, mikor a boldogság nyúl-lábát

is megfoghatnám; bár még nem merem.

Huszonöt éve félek már: Világos;

a tört gerinc s az ismert részletek.

Magamba préselem, mint egy virágot

e nyár emlékét s nem reszketek

soha többé. Nyugodtan alhatom,

ha elalszom. Mint a török s az osztrák,

úgy az orosz. Övék a hatalom,

miénk az ország.

(Visegrád, 1956 nyarán)

Emlékkönyv a rőt Bizáncról

Reménykedés egy pannón szőlőhegyen

Kétségbeesés Szirmán

Kossuth híd

Magyarország

1. A határon

2. Az utcán tört téglák…

3. Apám ébresztése

4. A pontonhídon állok

5. A nyloning

6. Szikföld

7. Szolnok felé, Hatvan felé

8. Kétszer túl a Tiszán, Beregben

9. Bélapátfalva felé

10. Eger

11. Holtág Szentesnél

12. Nagymaros, 1947

13. Szántás Battonya mellett

14. Aere perennius

15. Balaton

16. Szőlőhegy, ősz

17. Magyar Alpok

18. Kiskőrös, 1948. január 1.

19. Révai József

20. Vogelfrei

21. Visegrád

22. Újszeged

23. Aquincumi uszoda

24. Levél Lukács Györgyhöz*

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

25. Visszatérő álom

Pálládász

(Kr. u. IV. század)

Negyven felé

Kirándulás a Koloska völgybe

Sztálinista himnusz

Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára

Egy bizánci teológus temetésén

Október 6.

Lőrinc pap

Kurucok

Zsuzsának – a tömlöcből

Széljegyzet papír nélkül

Kihallgatás

Börtönóda egy régi dámához

Vámbéry Rusztem szelleméhez

Havas Bandi

Emlékezés egy régi udvarházra

Kínrímek

Zárt teherkocsi

Recski est

A vérebek

Éhség

I.

II.

Mandelstam a kerítésnél

A felsőbbrendű ember

Magánzárka

Nyugat-Ausztrália

Monológ életre-halálra

Búcsú Recsktől

1.

2.

3.

4.

5.

6.

A vadkacsa

(Részletek egy verses önéletrajzból)

Bevezető

1.

2.

3.

4.

24. Levél Lukács Györgyhöz^*