John Doe beszél:

Hogy mért kellett Tuniszt bevennem s izzadnom normand partokon? Ezért még bosszút állok egyszer a sok faképű angolon! Ők ugrattak a háborúba, mi belementünk ostobán, hogy a kalmárnép piknikezni ülhessen John Doe lábnyomán. Hogy összelopott birodalmuk viruljon – ám, ha van eszünk, most egyszer a sarkunkra állunk és mindent, mindent elveszünk. Egyébként törzsőrmester lettem, mit mondjak? ez is játszva ment. Az arkansasi hírlapokban képem háromszor megjelent. Utólszor, mikor benzinkoktélt vágtam a kölni dóm fala alatt egy tigris-tankba – érte hálás lesz nékem a haza. Sokféle piszkos népet láttam, kik szűntelen marakszanak. Nem tudni, mért. De én se törtem soká a fejem emiatt. Civódtak, koldultak, szavaltak, egymást vádolgatták – pedig nem is figyeltünk. De a dollár láttán megolvadt mindegyik. Köphetnékem volt. Ám a hadnagy megmondta: ők is emberek. Rájuk nevettem s csokoládét kaptak tőlem a gyermekek. Nem sejtitek, míly hosszútűrés kellett, hogy ne fogjunk botot és munkára ne hessegessük e pernahajder csapatot. A fecsegőket, pojácákat, az egész léhűtő hadat s az úgynevezett kávéházak mélyén ülő rohadtakat. Látjátok, nem volt könnyű dolgunk. Romok között kísért a bú: Orán büdös lyuk és a híres Páris véghetlen szomorú. Most leszereltem, hazatértem, pihenek, alszom és iszom. Az Óvilág mocskához képest e föld való paradicsom. Szomszédom a szakszervezetből unszol, hogy lépnék be oda. Bizonygatja, hogy elnyom engem a tőkés és a burzsoa. E szólamokkal csordulásig beteltem én már odaát. A főnököm tegnap vásárolt hétemeletes palotát. Ha dolgozom, énnékem is lesz autóm és házam, hétszobás. Kikönyöklöm a tornácrácsra és nem fáj semmi elnyomás. De elébb még két pár nadrágot veszek, szép kényelmes cipőt és megnézem a kosárlabda mérkőzésen a félidőt, aztán moziba Annabellel, onnét az ágyba egyenest, és pofonvágom az ébresztő órát, ha reggel szólni kezd. (New York, 1945)