Egy pilóta szól

Mit zargatsz? Untam mindig a beszédet.
Téged nem fojtogatnak a szavak?
Gyújts rá. Én inni szerettem s mozizni,
hogy elűzzem magamtól magamat.
Mért volt e háború? Míly furcsa kérdés!
Te fundáltad ki, vagy Nagy Főnökünk?
Vajon fontos-e tudni, mért halunk meg?
Ezen töprengj, ha lódulsz, odakint!
Jaj, megsértődtél! Nézd: nagy langaléta
legény vagyok, csupa jóindulat,
(hetedik légi hadsereg Száipánon,
Jim Olson, írd fel, ha kell az adat,
huszonöt éves, volt mérnök, baptista,
sorszám: ó-húsz-tizennyolc-hetvenöt,
magasság hat láb kettő, nőtlen, őrnagy,
szülőhelyem Hartford, Connecticut)
ki száz mérfölddel hajtott, leányoknak
füttyentett, nem vásárolt hírlapot,
napeste jégszekrényeknél portyázott
és délben söntéseknél silbakolt.
Önként mentem. Nem vonzott itthon semmi –
s az embert oly nagy érzés fogja el,
tenger-érzés, érzés-tenger – hogy mondjam? –
ha rárepül s légnyomás dobja fel
gépét, vagy mikor ködben száll radarral,
ha befogja az automatikus
pilótát, lustán néz a levegőbe
s alatta robbannak a misztikus
füstkarikák, vagy mikor egyenesen
a célra repül és robbanás rázza –
egy pillanat s nem lát, csak kék eget
s oldalt békésen áll a Fuzsijáma.
Mikor huszadszor szálltunk Tokióra,
kék gyűrűk ültek mindnyájunk szemén.
Kutyánk vonított. Hogy ez lesz a végünk,
azt már sátramban, reggel tudtam én.
A japán császár vért trüsszentett aznap!
Ahogy jöttünk, a Ginza lángban állt.
Ledobtunk mindent. És bolond kedvemmel
gépem szabályos, szép díszkört csinált.
Mikor mentünk, a partnál minden füstölt:
dokkok, hajók, házak, nagyok s kicsik –
bajtársaimra néztem s hunyorogtam,
mert kék füstsávot vonszoltunk mi is.
A gumicsónakban magam maradtam,
(ugyan hol úsznak temetetlenül?)
s még örültem, hogy nélkülük halok meg: –
nem voltam három éve egyedül.
Ha repülőhal esett közelembe,
elkaptam és kiszívtam a belét.
Negyednap este tengervizet ittam,
aztán vért hánytam s tudtam: ez a vég.
Ledőltem a csónakban s azt gondoltam:
harminc év múlva, vagy ma? Egyremegy.
Pilóták kezdtek fülembe dúdolni,
kik leestek a császárság felett.
 

(Katonakórház, Atlantic City, 1945)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]