Korállsziget, kikötő, holdvilág

Pálmák nyakán keresztbe – sudár nő mellén ékszer – vakít a Dél Keresztje. A víz tükrén a hold öklével mindent szétver és mindent összetold. Az erdő foszforeszkál, lépcsőin fel-alá ezer holdkóros nesz jár. A homokpart ragyog s a homokban gerendák, ládák meg sisakok, mintha hajótöröttek volnának mind, akik e zátonyra kijöttek, s e pompás díszletet Dalínál, a festőnél rendelték volna meg. Így ülök. Nedves gúnyám puskám mellett hever. Túl a holdas lagúnán a nyílt tenger fehér. A szemhatár fehérebb. Szélén – úszó tenyér – márványsziget merül fel s egy négyárbócos száll, mely Trafalgárnál merült el. Szellőcske fog fülön. Édes perc, boldog óra! Szemembe fut a könny, s már nem a föld göröngye vagyok, hanem az éj gyöngykagylójának gyöngye, és tenger, ég, hajó s e tébolyító szépség mind érettem való, s e milliónyi alga millió éven át egymáson élve-halva e szigetet azért emelte, míg a szörnyű mélyből a szintre ért, hogy Bábel-tornyuk nékem kilátó, dísztribün s szószék legyen ma éjjel, hová felléphetek s ahonnan megdícsérem a nagy természetet, hogy holttestükre állva huszonnyolc tercinát mondhassak a korállra, s higgyem, hogy kedvemért emelte ezt a zátonyt, amíg a szintre ért egymáson élve-halva millió éven át e milliónyi alga, s mind érettem való e tébolyító szépség, hold, tenger és hajó s a gyöngyházkagyló gyöngye vagyok, és nem silány káplár, a föld göröngye, s csiszolt gyémánt a könny pillámon, míg egy könnyű szellőcske fog fülön, s hogy kedvemért merült fel a négyárbócos, mely Trafalgárnál merült el, és az úszó tenyér szigetke kinn a fényben miattam íly fehér, s félárbócra eresztve a nagy bárkán nekem ragyog a Dél Keresztje – jó volna hinni ezt a szőnyeges homokban, amilyent Dalí fest, s ugyan mért ne hinném el? ki itt térdelhetek misztikus déli fények s gépfegyverek között, egy kurta éjszakára boldog hajótörött. (Tarawa, 1944)