Magányosan s kegyetlenül

Tüstént Darwin fájához érünk – így biztattak a polinézek. De engemet a fodros tenger kék pávafarka megigézett, úgy megigézett s felbosszantott, hogy nem hallgattam őket, csak a dobhártyámon búgva párzó félőrült vadgalambokat, s dühöngtem, hogy csak most, ily késve, nem nászra, nem szeretkezésre, csak egyszeri, gyors vetkezésre, frusztrált és száraz orgiára hívott magához e busa, e meztelen, őrjítő tájék exhibicionizmusa. – Ez itt a fikusz. Ötszáz éves. De nincsen ága, amely száraz. Ezt látta egykor Charlie Darwin, meg Fernano de Magellanas. Ott állt: a teremtés utolsó jelenetéhez a kulissza. A napfényt lombja tízezernyi zöld zsebtükrével verte vissza. A gumifa, az óriási, vulkánok s próféták fivére, én meg lenéztem a virággal borított, édeni vidékre, a nyíló kertekre, a boldog lejtőkre és a kivirágzott öbölre, ahol a kék vizet úgy lepték el a tarka foltok, mint a két ujj közt összemorzsolt lila meg sárga íriszek. Nos – fordultam pökhendin egyik kísérőmhöz s a gumifára mutattam –, ez sosem virágzik? csak éppen ennek nincs virága? Nincs-e? – S a lándzsa-élű rügyből kioperált egy duzzadt, véres iker-bogyót és felemelte, mint állat heréjét a böllér. – Ez nem a gumifa termése. Ez a virága. Fogja, tessék – nyújtotta felém. De én félre fordultam. – Nem nagy érdekesség. Nem-e? – csapott rám s felnyitotta. – Két külön rekesze van, látja? Az egyikben a bibe, nézze, a másikban porzó meg párta. A kettő között csontos hártya – s elém tartotta büszkén. – Látom, szóltam rémülten. – S a csonthéjon hogy jut keresztül a virágpor? – Ezt kérdi mind! A csontpáncélban tűszúrásnál nem nagyobb rések nyílnak s ott él egy láthatatlan, tűszúrásnál is kisebb féreg. Virágport zabál és virágport visz szét testecskéjén, mikor jár, csak úgy, ahogy kenyeret eszik s ruháján lisztet hord a molnár. – Érti? mondta. Diadalmasan mosolygott, a bogyót egy trágár gyors mozdulattal messze dobta és otthagyott a gumifánál. De én alázattal felszedtem a fikusz virágát s a kármin csonthéjat fogva, eltűnődtem: mit szólna ehhez Charlie Darwin? Vajon a fajták származása hogy is volt és a lét gomolygó méhében mint talál egymásra a fikusz virág meg a pondró? S mindaddig, sok millió évig, egymás nélkül hogy élt a kettő? mért nem pusztult éhen az egyik s mért nem maradt a másik meddő? S a kőkemény csonthéjban mint nyílt a sok szabályos bányajárat? a kis rovar ásott lyukacskát, vagy a lyukakhoz lett az állat? Avagy teremtéskor, este kivonult egy menetszázad atka minden fikusz mellé, kettős rendben sorba álltak, vezényelt a hadnagy, aztán mind eltűnt a maga posztján? Így ültem hosszan és tűnődtem – nincsen szabály, se rendszer és értelmetlen és esztelen a színdarab s a rendezés – aztán a csonthéjat szemem elé emeltem s hirtelen elöntött a tündér öröm: a kis lyukon átláttam, mint bíborral bélelt távcsövön s a napsugárban száz szín táncolt, száz kaleidoszkóp figura. Megvan – mondtam –, a csontmagok, pondrók és emberek ura, ki csillagot farag meg férget magányosan s kegyetlenül, ki eltűnik a teleszkópban s a hajszálérben felmerül. Ez ő, kit nem találtam, bár kerestem New Yorkban, Bécsben, Budapesten, ez ő, az égi rendező, ki itt adott számomra tán titkos találkát Számoán, találkát, titkosan és késve, találkát egy gyors vetkezésre, hogy egyszer mutassa meg pőre, mezítlen lényét énnekem, a tüzijáték rendezője, hadd tapsolhassam őt meg érte, ki mindent szült és rendezett s ki elpukkaszt minden rakétát, minden bolygót meg engemet. (Pago-Pago, 1944)