Rémület az erdőn

Nem gúnyolódom többé. Eltévedtünk ezegyszer.
Kiáltásom visszhangzik s úgy hallom, más kiáltja.
Galléromból verejték szaglik. Szemközt a gleccser
világít még az estben – vén tébolyult szakálla.
Amikor délután volt a meredek fenyéren,
sok mindenről beszéltünk. Főként az úttörőkről,
atyáidról, kik erre jöttek ponyvás szekéren
s kik csipkés főkötőkben merengtek: régi nőkről.
Custer skalpján nevettünk (sörreklám lett belőle)
s utána hétmérföldes csizmában jött a tőke.
Aztán az indiánok csatáit hoztuk szóba,
a főnököt, kit itt fenn temettek el a hóba
s a négynapos küzdelmet, hol eltörtek a dárdák
és kés helyett a yenkik torkát sással nyiszálták.
E harcon felhevültem mint ősöd hajdanában.
Oly szűzies világ várt lágyékod hajlatában!
Öled bozótja párás volt, mélykék és kanyargó,
akár a táj köröttünk, amilyent Leonardo
festett. Látod, kiszöktünk az átkozott világból,
nincs húsz mérföldre ember. A háború is távol,
a mély fű eltakarja futó lábunk nyomát.
A zubbonyt is ledobtam mint szökött katonák.
Most bosszút áll az önzés. A fenyves bronzkardot fog,
tőrt szúr alánk a szikla, komor bikák a bokrok,
lasszóval és hurokkal fognak hóhér liánok
s a szélben feltámadtak a halott indiánok.
Siess, gyerünk a mélybe, könyvekhez, emberekhez,
csatákba, félelembe, iszonyba, fegyverekhez,
hogy elfeledjünk félni. Nincs most menekvés ettől.
Boldogságunk futás volt. Magányunk vára megdőlt.
Szaladj! segítség! félek! Reánkszakad az égbolt!
Eltévedtünk az erdőn; az erdő tévedés volt,
mécses nem ég semerre. Csupán szerelmed lángja
bujkál a sűrűségben mint ódon kocsilámpa.
 

(Yellowstone Park, 1943)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]