Rémület az erdőn
| Nem gúnyolódom többé. Eltévedtünk ezegyszer. |
| Kiáltásom visszhangzik s úgy hallom, más kiáltja. |
| Galléromból verejték szaglik. Szemközt a gleccser |
| világít még az estben – vén tébolyult szakálla. |
|
| Amikor délután volt a meredek fenyéren, |
| sok mindenről beszéltünk. Főként az úttörőkről, |
| atyáidról, kik erre jöttek ponyvás szekéren |
| s kik csipkés főkötőkben merengtek: régi nőkről. |
| Custer skalpján nevettünk (sörreklám lett belőle) |
| s utána hétmérföldes csizmában jött a tőke. |
| Aztán az indiánok csatáit hoztuk szóba, |
| a főnököt, kit itt fenn temettek el a hóba |
| s a négynapos küzdelmet, hol eltörtek a dárdák |
| és kés helyett a yenkik torkát sással nyiszálták. |
| E harcon felhevültem mint ősöd hajdanában. |
|
| Oly szűzies világ várt lágyékod hajlatában! |
| Öled bozótja párás volt, mélykék és kanyargó, |
| akár a táj köröttünk, amilyent Leonardo |
| festett. Látod, kiszöktünk az átkozott világból, |
| nincs húsz mérföldre ember. A háború is távol, |
| a mély fű eltakarja futó lábunk nyomát. |
| A zubbonyt is ledobtam mint szökött katonák. |
|
| Most bosszút áll az önzés. A fenyves bronzkardot fog, |
| tőrt szúr alánk a szikla, komor bikák a bokrok, |
| lasszóval és hurokkal fognak hóhér liánok |
| s a szélben feltámadtak a halott indiánok. |
| Siess, gyerünk a mélybe, könyvekhez, emberekhez, |
| csatákba, félelembe, iszonyba, fegyverekhez, |
| hogy elfeledjünk félni. Nincs most menekvés ettől. |
| Boldogságunk futás volt. Magányunk vára megdőlt. |
| Szaladj! segítség! félek! Reánkszakad az égbolt! |
| Eltévedtünk az erdőn; az erdő tévedés volt, |
| mécses nem ég semerre. Csupán szerelmed lángja |
| bujkál a sűrűségben mint ódon kocsilámpa. |
|
|
|