Kései bánat
| Madárfészkekkel foltos, könnyű fák, |
| a sűrűségben horgoló banyák, |
| meleg sziklákon kígyó abrakol, |
| a lomb visszája ezüst félelem: |
| már bújtam íly bozótot valahol. |
|
| Húsz éve tán: kölyök voltam, gonosz, |
| ki fészkekből madárfiát oroz, |
| s íly nyírfák közt – a gyermek csak tanul – |
| felboncoltam egy eleven cicát |
| s szöcskét irtottam számolatlanul. |
|
| Húsz év: azt hittem, mindig élek én, |
| ha futottam, fölrúgtam lábamat. |
| Ma mást érzek, habár nem félek én, |
| de bántani a hangyát sem tudom. |
| Ott ismerkedtem, most már búcsúzom. |
|
| S a titkot is régóta ismerem, |
| hogy a csalán, a kristály és a kő |
| sem hitványabb mint te, vagy én, vagy ő, |
| s hogy elveszek s magamat sem lelem, |
| ha nem tudom, hogy minden egy velem. |
|
| A hőscincért az ágra felteszem, |
| a galagonya ágát nem húzom, |
| s ha tikkadt fűben hálok meztelen: |
| csípőmtől oldalt fel a vállamig |
| két kígyó őriz mint a kontúrom. |
|
|
|