Amerikai állampolgársággal kínálnak

Ma délután egy dzsip jött értem. A tankból húztak ki, ahogy indulni készültünk. Hová visz? Paul vezérőrnagy hivatott. Magas, szép ember. Elképedtem, mert, mikor beléptem, felállt. – „Az Államok polgára lesz most”, mosolygott rám és gratulált. – „Kijár ez minden katonának.” Én álltam némán. Nem konok daccal, mert inkább szégyenkeztem, s azt éreztem: bűnös vagyok. – „Jöjjön közelebb és ne féljen. Ide biggyessze a nevét.” – „Ezt nem tehetem”, mondtam. Hosszan vizsgált, majd megszólalt: – „Miért? Ez ingyen sültgalamb a szájba. Hiába várják annyian. Fasiszta ön vagy kommunista?” – érdeklődött kíváncsian. – „Egyik se. Nem vagyok s nem voltam egyik se”, mondtam, mialatt remegni kezdtem, s ő azonnal elhitte, pedig igazat beszéltem. Hellyel kínált s megkért: mondjam el azt, mit ő soha nem hallott, bár kezén megfordult vagy ötvenezer katona. Elmondtam, miért jelentkeztem a hadseregbe s mért megyek majd haza, hogy egy szabad ország építésében részt vegyek, s hogy mit tehet egy magyar költő mást, mikor otthon a helye, s hogy az állampolgárság nagy kincs, de így mit kezdhetnék vele, s hogy magyarságomhoz papíron is ragaszkodom – s mialatt így hebegtem, egyszerre az ő szemével láttam magamat, s megborzadtam. Kiment egy percre. Behoztak nékünk két üveg világos sört s amíg megittuk, figyelmesen kikérdezett, majd két katona jött be értem s egy elmeorvos kapitány elé vezettek a kórházban, ki mint a héja csapott rám: – „Ön az anyjával akart hálni! A mama a szerelmese! Az apját meg akarta ölni! Hiába tagad! Vallja be!” Estig harcoltam a freudista ökörrel. Akkor, legnagyobb csodálkozásomra, írásban adta, hogy épeszű vagyok. (Fort Leonard Wood, 1943)