Beállok katonának

Önként álltam be katonának.
Megmondom, mért. Mert bár igaz,
hogy költőnek vagy cikkírónak
is jobb vagyok mint hadfinak,
s bár emberfia még nem nézte
hurkának a bicepszemet
és egyedül a távgyaloglást
bírom könnyebben mint ezek,
(bajtársaim nagyrészt paraszti
autókban felnőtt ifjurak –
hol maradnak egy emigránstól,
ki folyton rótta az utat?)
s bár tízmillió katonából
motorhoz, géphez legbutább
vagyok, miért a tankcsapathoz
helyeztek át ma délután: –
önként álltam be, mert éreztem:
a Szabad Magyar Mozgalom
titkáraként civilruhában
már egy órát se nyughatom,
mert mozgalmunkban én vagyok csak
fiatal: a többi öreg:
Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi,
Ignotus – kell, hogy kitegyek
érettük. És a háborút is
javallom, bárha nem tudom
Roosevelt céljait: gyanakvás
és reménység közt féluton
imbolygok; de a náci ordast
egész pontosan ismerem,
s ha kell, ilyen ellenség ellen
elesem egész szívesen.
Ha netán ezt hozná a sorsom:
vigasztalódjatok, ahogy
tudtok; én is sejtem, hogy egyszer
úgyis meghalok valahogy.
Hadd térek a legfontosabbra.
Annak, ki ismer, nem titok,
miért megyek a háborúba.
Az okom: életrajzi ok.
Nem érted? Elképzeltem gyakran
s úrrá lett rajtam az iszony,
ha maradnék, mit írna rólam
a zsebkönyv meg a lexikon.
„F. Gy. lelke a szabadságért
lángolt és szárnyalt. Másokat
harcra buzdított a zsarnokság
ellen. Ő New Yorkban maradt
szerény lakásán, s éjet nappá
téve, dolgozott, ahogy bírt:
egy szakajtóra való cikket
és két tűrhető verset írt.”
Értesz már? És érted Petőfit?
Vagy Arany Jánost? A titok
ez volt. A becsület mezőjén
küzdök s rossz verseket írok.
 

(Fort Leonard Wood, 1943)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]