Honvágy
| Nem szoktam meg, nem engedett az átok, |
| de nem kínlódom és nem könnyezem. |
| Mint súlytalan, fehér viharkabátot, |
| keservemet felöltöm könnyeden. |
| Talán, mert folyton változik a tájék, |
| attól enyhül bújdosó bánatom? |
| Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék |
| s ami nekik fáj, nem azt fájlalom? |
|
| Ha esti utcán a kirakatokban |
| nézem magamat, hirtelen megüt: |
| Duna–Tisza vagyok két tárt karommal, |
| szemöldököm a Cserhát meg a Bükk. |
| De hétköznap az ország képe úgy jár |
| fejemben, mint százados metszeten: |
| a Balatonból hal néz; régi úr áll |
| s keze Budára mutat mereven. |
|
| A Central Parkban nyílnak a virágok. |
| Ocsmány felhőkarcolók övezik. |
| Mohi, Mohács, Nagymajtény és Világos |
| után, kérdem, most mi következik? |
| De elterelem figyelmem akármin: |
| olykor egy-egy sétálót követek, |
| s a pályaudvarok roppant óráin |
| elbámulom a tompaszögeket. |
|
| Éjjelre aztán tótágast áll minden. |
| Legtöbbször egyenest hazamegyek |
| apám házába, Pestre. A kilincsen |
| lógok és rázom. Vagy becsengetek. |
| De a detektív régen meglesett: |
| üres szobába visz, mely csupa vér. |
| Egy padra kötnek s hosszú késeket |
| döfnek belém őrült szerelmemért. |
|
|
|