XLIX. A negyedik éjszaka

Az égboltnak ma éjszaka mélysége van meg fémszaga. Minden rezeg, pörög, mozog: kis nyugtalan reflektorok, galaktikák, kristály ködök, bolygók, csillag csillag mögött. Nem láttam ilyen csodaszép tüzijátékot soha még. Jobb karommal tarkód alatt elnyúlok melletted hanyatt. Két csípőcsontod tejfehér: az egyik az enyémhez ér. És csípőid között hasad homokkal töltött krátere. Mire gondolsz? amire én? hogy egyszer külön s másfele így vesszük fel az öröklét kötelező testhelyzetét? Felül az ég s félölnyi föld, alul dirib-darabra tört gerincünk meg combcsontjaink: két pár szúrágta, eldobott mankó, mely nem kell senkinek. Fogunk közt hangya s vadvizek. Csípőcsontod ellipszisén lyuk tátong, hol öled üres kelyhén ágyékod átesett. De még így is gyönyörű lesz. Lefoszlott róla porcelán húsa. Mint roppant lepkeszárny, elfekszik ferde-mereven s még mindig szerelemre vár. Ordítsak, hogy ez nem lehet? Inkább megfogom kezedet és némán hálát rebegek annak a nem-tudom-minek, aki a semmiből kivett, ki összerakta testemet, szememhez tartotta a lét elmondhatatlan távcsövét, ki csípőd mellé fektetett s megadta, hogy szeresselek. Ne nyögj, ne félj, ne háborogj! Ne sírj! Hiába átkozod. Rövid görcs lesz, akár a kéj és elmúlik. Aztán beföd a barna, vagy a sárga rög. S medencecsontjaink körött, mint óramű, tovább forog csípőkötőnk, az állatöv.