XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék
maradni pár évtizedig, tömör
sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd
még megvonaglik a tűnő gyönyör
emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték
testünket egymáshoz a csillagok.
Mellcsontodon apró, mézgás verejték.
Ágyékod könnyű bodza illatot
küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én,
két gőgös, elvadult istenség
a mindenség legtetején.
Alul a sivatag magánya,
zöld árnyak, rézszín kráterek.
Csak lihegésed madárszárnya
csapong a néma táj felett.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]