XLIV. Kasba tornyán a Dráá völgyében, 1

Úgy ölelsz mint a kobra. Így szeretnék maradni pár évtizedig, tömör sörényeddel tíz ujjam közt. Medencéd még megvonaglik a tűnő gyönyör emlékétől. Ezüst tűkkel szegezték testünket egymáshoz a csillagok. Mellcsontodon apró, mézgás verejték. Ágyékod könnyű bodza illatot küld fel hozzám. Így fekszünk, te meg én, két gőgös, elvadult istenség a mindenség legtetején. Alul a sivatag magánya, zöld árnyak, rézszín kráterek. Csak lihegésed madárszárnya csapong a néma táj felett.