XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten,
skarlát kendőket ráz a nyár,
csuklód mellett a rügy kipattan,
bokád előtt a fű feláll.
Tüzijáték vagy: fénycsóvákat
s lángnyelveket szórsz szüntelen;
szépséged elrejt, megvilágít,
lesújt a porba s felemel.
Mikor belépsz a teaházba:
csend lesz. Karórám felketyeg,
a vénember ádámcsutkája
vonaglik. Egy tál megreped.
Hegyikristályból van az ujjad
és foszforeszkál. Leteszed
a poharat. Hangvilla lettem
melletted: folyton remegek.
Lemegyünk a főutcán. Súlyos
fekete bársony a hajad.
A park szélén meglát egy hangya
s szájából kiesik a mag.
Egy kamasz elpirul. A másik
fehér lesz mint a krétakő,
a térde megrogy. Bölcsőjéből
utánad sír a csecsemő.
Ha leülünk a folyópartra:
a víztükörbe fürdeni
szaladnak le mindjárt a dombok
rózsaszín szőlőfürtjei.
Nyújtózkodunk s az estre várunk,
karom csípődhöz ér s kigyúl.
A felhők arcod száz alakját
mímelik, mikor alkonyúl.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]