XLIII. Déltől alkonyig

Ha délben átsétálsz a kerten, skarlát kendőket ráz a nyár, csuklód mellett a rügy kipattan, bokád előtt a fű feláll. Tüzijáték vagy: fénycsóvákat s lángnyelveket szórsz szüntelen; szépséged elrejt, megvilágít, lesújt a porba s felemel. Mikor belépsz a teaházba: csend lesz. Karórám felketyeg, a vénember ádámcsutkája vonaglik. Egy tál megreped. Hegyikristályból van az ujjad és foszforeszkál. Leteszed a poharat. Hangvilla lettem melletted: folyton remegek. Lemegyünk a főutcán. Súlyos fekete bársony a hajad. A park szélén meglát egy hangya s szájából kiesik a mag. Egy kamasz elpirul. A másik fehér lesz mint a krétakő, a térde megrogy. Bölcsőjéből utánad sír a csecsemő. Ha leülünk a folyópartra: a víztükörbe fürdeni szaladnak le mindjárt a dombok rózsaszín szőlőfürtjei. Nyújtózkodunk s az estre várunk, karom csípődhöz ér s kigyúl. A felhők arcod száz alakját mímelik, mikor alkonyúl.