XLII. Alba, 3

Két sor frissen meszelt fogaddal még egy mosolyt küldesz felém a fecskeszárnyú virradatban és mindjárt alszol is. De én nem akarok. Itt fekszem s nézem mellbimbód friss vérfoltjait – nem arcodat, hogy fel ne ébredj – meg csípőd sarlóját, amíg vadul nyújtózkodom: az ajkam rongyos, megtépázta a szád, de minden izmom gumiszalag, medencém svéd golyóscsapágy, mezítlen balettáncosok szaladgálnak az ínyemen üvegcipőben; szívesebben nem pihennék, de tisztelem álmodat, mert másképpen, félek, azt mondanád: pimasz vagyok, holtfáradtan is kéjre éhes s híjával minden bölcsességnek – vagy megörülnél; nem merem kipróbálni. Közelebb csúszom hozzád a közös vánkoson s nézem, ahogy a boldog reggel üvegharangja ránk borul. Most egy madár felfedezett s figyel bennünket az ablakból mohón. Mutassam be neked? Jobban tenném, ha én is alszom. Milyen hideg s kemény a tested! Jeges válladhoz ér a vállam. Szól a madár. Lebegni kezdek az ifjúság türkiz tavában.