XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt
testedből száz meg száz szobrot faragtál.
Kékes gyémánt, magad körül forogtál
s egyforma szép volt minden oldalad.
Szempilládig nem ért a porvilág,
ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához,
a kéj izzadt lován ült ifjúságod:
csak orgazmust kívánt meg orgiát.
Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem
ajkad közét a déli szél ízével,
torkodat, hol csíz dalolt s csalogány
s izmaidat, mik még el nem ernyedtek
a sakál idő karma közt. Korán
hal meg, akit az istenek szeretnek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]