XXVI. Rekviem a slőh táncosért

A nyugvó nap s a kelő hold alatt testedből száz meg száz szobrot faragtál. Kékes gyémánt, magad körül forogtál s egyforma szép volt minden oldalad. Szempilládig nem ért a porvilág, ujjad nem nyúlt a bánat ciprusához, a kéj izzadt lován ült ifjúságod: csak orgazmust kívánt meg orgiát. Nincs nyugtom tőled. Újra felidézem ajkad közét a déli szél ízével, torkodat, hol csíz dalolt s csalogány s izmaidat, mik még el nem ernyedtek a sakál idő karma közt. Korán hal meg, akit az istenek szeretnek.